Többet ér a diplománál, ha belül stabilak, céltudatosak és alkalmazkodók vagyunk

Miért érezzük ma úgy, hogy minden az állandó versenyről és teljesítményről szól? 

Az élet minden területén egyre nagyobb a verseny: egyre több nagy cég van jelen, elvéve a teret a kkv szektortól, egyre többen sportolnak, és a női munkavállalók száma is megnőtt. Száz évvel ezelőtt a nők többsége még inkább otthon maradt, ma azonban aktívan részt vesznek a szakmai, sportolói és üzleti versengésben. Egyre többen vagyunk a világban egyre kevesebb erőforrásra, ami feszültséget okoz. 

Szemléletes példa erre a Szent Máté-sziget rénszarvasainak esete. 1944-ben az amerikaiak katonai bázist létesítettek a szigeten, és 29 rénszarvast vittek magukkal azzal a céllal, hogy azok szükség esetén élelmet biztosítsanak. Mivel bőséges mennyiségű zuzmó állt az állatok rendelkezésére, és nem volt természetes ellenségük, az állomány gyorsan növekedni kezdett. A katonák idővel elhagyták a szigetet, a populáció túlszaporodott, meghaladva a 6000 egyedet. Ennek következtében megjelent az egymás elleni küzdelem a jóval kevesebb élelemért és helyért. Egy rendkívül hideg tél után a populáció nagy része éhen halt. 

1966-ra az állatok száma drasztikusan lecsökkent, mindössze 42 nőstény példányra, végül pedig kihaltak. 

Hasonló folyamat zajlik napjainkban: túl sokan vagyunk, miközben az erőforrások és a lehetőségek végesek. Ez a verseny az üzleti életben is megfigyelhető, ahol egyre nehezebb helyet találni a piacon, különösen a kis- és középvállalkozások számára jelent kihívást az érvényesülés. Emellett megjelent egy másik óriási mentális kihívás a technológia fejlődésével – az internet és a mesterséges intelligencia –, ami felgyorsította az információáramlást. Emiatt naponta rengeteg inger ér minket, ami folyamatos feszültséget okoz, mivel nehéz ezeket mentálisan feldolgoznunk. Mindenhol a túlélésért küzdünk, fejben és az életben egyaránt, ezért nélkülözhetetlen, hogy alkalmazkodjunk a gyorsan változó körülményekhez, hiszen a verseny és a kihívás a mindennapjaink állandó része lett.

Könnyebb helyzetben voltak a korábbi generációk?

A régi idők embere is ugyanannyi kihívással és problémával szembesült a maga világában. A különbség annyi, hogy ma már nemcsak a saját nehézségeket hordozzuk, hanem a világ felől – a gyors információáramlás nyomán – ránk nehezedő feszültséget is, amely még több szorongást vált ki belőlünk. Rengeteg háború zajlik, akár közvetlenül mellettünk, de élőben követhetjük a világ más részein folyó harcokat is. Ha körbenézünk, sajnos testközelből is érezzük az agressziót, mert itthon is egyre durvább a közbeszéd és a bárhonnan folyó kommunikáció. A szociális média megjelenésével az emberek szintén versenyeznek egymással. Kinek van több, jobb, szebb társa, gyereke, autója, háza, munkája, politikai beállítottsága. Az állandó agresszió és versengés hatással van az elmére, feszültséget okoz.

A verseny ma már időben is nagyon korán, az óvodában elkezdődik. Régebben a szülőknek nem kellett harcolniuk az óvodai helyekért, manapság viszont küzdünk azért, hogy az általunk legjobbnak tartott intézménybe kerüljön a gyermekünk. Úgy véljük, ha valaki jobb intézménybe jár, akkor felnőttkorában is jobban fog teljesíteni. Minél többet tud – sakkozik, programozik, angolul tanul, úszik –, annál versenyképesebb lesz. 

Csakhogy a jó teljesítményt nem a tudás mennyisége határozza meg, hanem az, hogy mennyire tud valaki az élet kihívásaival lelkileg megbirkózni. A siker azoké, akik belül stabilak, megőrzik a nyugalmukat, gyorsan alkalmazkodnak, és proaktív vagy céltudatos hozzáállással reagálnak a világra – ez többet ér bármennyi diplománál.

Milyen árat fizetünk az állandó teljesítménykényszerért?

A teljesítmény hajszolása súlyos árat követel a magánéletben és a munka világában egyaránt. Tönkreteheti az egészségünket, szétzilálja a családokat és a munkahelyi közösséget, sőt akár egy egész vállalat működését is veszélyeztetheti. A nagyvállalatoknál manapság gyakori a vezetőváltás, amely mögött a szigorú profitkövetelmények és a csapat összetartásának problémái állnak. A vezető sikere nem saját feladatvégzésében, hanem abban rejlik, hogy tud irányítani, motiválni és jó példát mutatni. Ha nem érti és figyelmen kívül hagyja az emberek érzéseit, a csapat szétesik, és a szervezet is sokkal gyengébben teljesít. Ugyanez igaz a családokra is: lelkileg is gondoskodnunk kell szeretteinkről. Ez különösen fontos, hiszen a társadalom lelki jólléte nagymértékben függ az egészséges, stabil családok számától.

Kép

Tóvári Zsuzsanna – Fotó: Paján Anita

Hogyan öröklődik a teljesítménykényszer a családban, és miként kerülhető el, hogy továbbadjuk gyerekeinknek?

A gyerekeink pontosan lemásolják azt a mintát, amit tőlünk látnak. Ha el akarjuk kerülni, hogy átadjuk nekik a rossz példát, meg kell vizsgálnunk, mi hajt minket, honnan ered a teljesítménykényszerünk. Ehhez ajánlott szakember segítségét kérni, hogy tiszta és hozzáértő tükörben vizsgálhassuk meg önmagunkat. Amíg nem értjük, mit miért teszünk, automatikusan ismétlünk – akárcsak a gyerekeink. Fontos tudatosítani, milyen hit- és értékrendszert kaptunk, és mi az, amit szeretnénk továbbadni. 

Még a legjobb teljesítményt nyújtók is elgondolkodhatnak azon: mi az életem értelme? Csak a profitnövelés és a még több dolog birtoklása, vagy van más cél is, amitől jobb lehetek én, a cégem vagy akár a világ? Mindenki találhat két-három olyan alapértéket, amelyet generációsan hoz, és amit érdemes tovább képviselnie, például „nemcsak vezető vagyok, hogy profitot termeljek, hanem olyan ember is, aki jól bánik másokkal és segít”.

Vannak versenyzőtípusok, de sokan nem bírják az állandó teljesítménykényszert. Mi segít abban, hogy helyt tudjunk állni a nyomás alatt? 

Egyesek sporttal vagy meditációval tisztítják ki a fejüket úgy, hogy mindkét tevékenység módosult tudatállapot, és erősíti a testet, csökkenti a stresszhormonokat, és megnyugtatja az elmét. Mások kevésbé egészséges módszerekhez nyúlnak, és alkohollal, dohányzással, túlzott munkával, evéssel vagy kényszeres tevékenységekkel próbálják levezetni a feszültséget. A legjobban azonban azok küzdenek meg a kihívásokkal, akiknek erős a belső küldetéstudatuk, és valamilyen hit- és értékrend szerint élnek. 

Ők nem a napi tevékenységükből vagy eredményeikből merítenek erőt, hanem abból, hogy a nap végén azt mondhatják: „Ma is az az ember voltam, aki szeretnék lenni.” 

Régen a templomok tele voltak, és a hit mély belső stabilitást adott az embereknek. Ma sokan inkább a megfelelésre és a profittermelésre koncentrálnak ahelyett, hogy hűek maradnának saját értékrendjükhöz, és jobb emberré akarnának válni, pedig az alapértékekhez való ragaszkodás ma is fontos kapaszkodó lehet. Nem mondom, hogy mindenkinek egyházi közösséghez kell tartoznia vagy templomba kell járnia, de fontos, hogy mindenki megtalálja a számára legmegfelelőbb utat, amely emberileg jobbá és erősebbé teszi őt, valamint valamilyen belső vagy felső lelki mércéhez igazítja és felemeli.

Hogyan alakíthatunk ki egészséges kapcsolatot a munkával, a tanulással és a sporttal úgy, hogy a verseny helyett az önmagunkhoz mért fejlődés legyen a cél?

Minél inkább azt tesszük, amit szeretünk, annál kevésbé foglalkoztat, hogy mások mit csinálnak. Ha ismerjük saját érdeklődésünket és szenvedélyünket, egyre mélyebben merülünk el benne. Így fejlődünk és emelkedünk ki természetes módon mások közül – verseny nélkül. A legsikeresebb emberek titka is ez: nem feltétlenül versenyzőtípusok, de sok időt és energiát fordítanak arra, amit szeretnek, így előbb-utóbb felülmúlják versenytársaikat.

A kulcs az, hogy szeressük, amit csinálunk, mert így tudunk kitartóan dolgozni és folyamatosan fejlődni. Legalább ilyen fontos a hibák gyors elengedése is, mert minél hamarabb túllépünk rajtuk, annál előbb térünk vissza ahhoz, ami igazán fontos. Michael Jordan mondta a sikeréről: „Lehet, hogy én vagyok a világ legjobb kosarasa, de én is követtem el a legtöbb hibát, hogy azzá váljak.” Nem ragadt bele a hibákba, hanem mindig a játékra és a megoldásra fókuszált.

Lehet örömöt és szabadságot találni a teljesítményben, és ha igen, hogyan?

A teljesítmény önmagában jó dolog. Minél többet teszünk bele valamibe, annál jobban teljesítünk, és a fejlődés mindig örömöt okoz, legyen szó sportról, művészetről vagy más szakmai területről. Ha azonban nem szeretjük, amit csinálunk, és olyasmiben próbálunk eredményt elérni, ami nem a miénk, a teljesítmény kényszeressé válik. 

Ha valaki csak azért megy orvosi egyetemre, mert a szülei is azok, akkor ezt később kényszerként fogja megélni, még ha tehetséges is, és képes a teljesítményre, végül mégis kiég.

A nyugati civilizáció az állandó versengést és az egyre több kézzelfogható dolog megszerzését erősíti bennünk, míg a keleti kultúrák a belső emberi értékek fejlesztésére helyezik a hangsúlyt. Nem a birtoklásra, hanem az emberi minőség javítására. Nem a több vagy jobb teljesítmény és tulajdon a cél, hanem hogy értékesebbé, jobb emberré váljunk magunk és mások számára. Nem véletlen, hogy a spirituális és ezoterikus irányzatok az elmúlt évtizedekben egyre jobban elterjedtek, mert próbálják gyógyítani a modern, teljesítménykényszeres társadalmainkat. Egyre fontosabb, hogy ne csak a külső sikerekre törekedjünk, hanem a belső értékeink fejlesztésére is. Ne az autónk, hanem a megküzdési stratégiánk és az emberi minőségünk legyen jobb!