Szirtes Edina Mókus: „Az ember nemcsak a szívével hallgat zenét, hanem minden testrészével, érzékszervével”

A Képmás-esten azt mondtad, hogy önismeretünk a másik ember által épül, a zenei és a személyes találkozásokból. Számon tartod, kik azok, akik döntően meghatározták, hogy ma milyennek látod magad?

Ha az ember a szakmájában elhivatott, sőt megszállott, akkor az erre kapott visszajelzések a legfontosabbak számára, ezek a legegyértelműbbek és a legmeggyőzőbbek. Főképp, ha olyan zenészekkel játszom, akikre felnézek. (…) Mindez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ne adjam fel. Mivel szerintem az önismeretnek nem az a lényege, hogy örvendezzek magamnak, hanem hogy ne adjam föl. 

Ez gyakori kísértés? 

Minden egyes nap körülöttünk ólálkodik ez a mumus, ha az ember nem olyat csinál, ami a világ szempontjából azonnali üvöltő siker.

Az üvöltő siker fontos védőfaktor?

Így van. De mégis nézzük meg, hogy mi alapján kérnek fel koncertezni embereket, mi alapján hagy ma valami nyomot a virtuális világban. Hiszen ne kerteljünk, ezzel kell versenyezni. Ezért minden egyes szervezőnek hálás vagyok, aki ezen felülkerekedve megbízik bennem, tudva, hogy nem lesznek a koncertemen őrjöngő, tízezres tömegek. És hálás vagyok a közönségnek is. Néha el is szégyellem magam, hiszen nem lehetek kishitű. 

Megesik, hogy egy előadás után ott sopánkodom, hogy nem volt teljesen tiszta vagy pontos, lehetett volna jobb. És akkor hozzám lép valaki azzal, hogy megmentettem az életét. 

Hiszen volt, hogy öt napon át, amikor szívfájdalma volt, a zenémet hallgatta. Ezt nem becsülhetjük alá. 

Annyi módon próbálod ostromolni az emberek szívét, sok műfajban és formációban, hogy nehéz is ezt számokban mérni.

Azért a hétköznapi magányban a kis lényemmel egyedül küzdök, de hát a hétköznapokban végül is éppen ez a lényeg. A koncert mind ünnep, ott nincs is semmi baj. A hétköznapokban általában nincs külső erőforrás, ezért belülről kell ezt a fent említett mumust leküzdeni. Aztán amikor éppen feladnám, jön egy ember vagy a Gondviselés – nevezzük bárhogy –, és a szívbéli hit valahogy leküzdi ezt az ólálkodó kételyt. De nem a magunkba vetett hit, mert senki nem gondolhatja magáról, hogy olyan fontos, hogy az ő személyébe vagy a létébe lehet kapaszkodni. Össze vagyunk kötve egy magasabb létezővel, a szívünk, az elménk, a képzelőerőnk eszköz ehhez a kapcsolódáshoz. Ahogyan a gombák vagy az erdő látszólag különálló fái között is van egy összefüggő, szétszakíthatatlan hálózat. 

A művész feladata, hogy ezt láthatóvá tegye? 

És hogy ez minden mást elhomályosítson, de amikor egy koncerten ez a csoda megtörténik, abban a teremtésben a közönség befogadása éppen olyan fontos. Nekünk az a feladatunk, hogy lehántsuk a lényegről a zajt, ezt a homályos, édes, ragadós anyagot, amely olyan, mint a vattacukor, beleharapnék, aztán nem tudom lekaparni. Persze, én is hallgatok ilyen zenét, néha üvölt éjszaka az autóban, és akkor érzem, hogy de vagány vagyok. 

Hiszen az ember nemcsak a szívével hallgat zenét, hanem minden testrészével, érzékszervével. 

Viszont amikor odaállhatok a színpadra, a szívemből a legtisztábban áradó aranyszálat szeretném adni, hogy kapaszkodjunk bele együtt. Hiszen nem is az enyém, én is úgy kaptam.

Tulajdonképpen bármiről beszélsz, mindig a művészetre lyukadsz ki. Enélkül nem is nagyon tudod elképzelni magad az életben, sőt semmit sem a világban?

Azért, mert szerintem a művészet nem különálló valami, hanem az ember maga. Ha valaki az emberi mivoltát megőrizve él, érez, gondolkodik, és megérti a többieket, az is művészet. Az, hogy én mellesleg zenész vagyok, teljesen mindegy.

A teljes interjú a Képmás magazin legfrissebb, 2025. márciusi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A magazinra előfizethet itt.