Miért olyan nehéz rávenni a férfiakat, hogy ruhaneműt vásároljanak?

Mi az oka, hogy a férfiak nem tanúsítanak különösebb érdeklődést a ruhaneműk beszerzése iránt? Hogy reggelente az éppen soron következő inget párosítják össze a kezükbe akadó zoknival vagy nadrággal, semmibe véve a szín-, fazon- vagy anyagbeli jellemzőket, sőt néha még a tisztasági faktort is? Mondhatnánk, hogy a lustaság, de aki látott már férfiembert egy bizonyos méretű, formájú, színű pecatartozékért, autós kütyüért vagy más férfiasnak titulált kacatért időt és fáradságot nem sajnálva bebarangolni a valóságos és virtuális piacot, az ilyet nem állít.

Nagyjából ezek a gondolatok forogtak a fejemben, miközben a próbafülke függönye előtt 15 perce vártam, hogy férjem végre lerántsa a leplet és megpillanthassak rajta egyet a behordott 9 nadrágból. Hónapok óta próbálom kikönyörögni ezt a vásárlást, s mivel semmilyen más módszerrel nem sikerült rávennem, cselhez folyamodtam: vettem neki egy akármilyen nadrágot, tudva, hogy nem lesz jó, de muszáj lesz egy héten belül kicserélnünk. Bíztam benne, hogy ennyi idő elég lesz, bár ahogy itt ülök…

Bekukkantok:

– Na?

Már a cipőjét veszi:

– Á, egyik sem jó, nem is kell nadrág, teljesen jók azok, amik vannak. Hátha visszaadják a pénzt.

– De hát az a kopott, ódivatú…

Na, erre ugrik:

– Azért én nem veszek egy kényelmetlen nadrágot, hogy divatos legyen! A divat a legnagyobb baromság.

És tényleg elintézi, hogy visszaadják a pénzt! Én meg morgok. És eszembe jut, hogy a fiamnak is hónapokig könyörögtem, hogy menjünk pólókat venni, aztán vettem neki egyedül, kértem, hogy próbálja fel, mert egy héten belül vissza lehet cserélni. „Jaj, anya, biztos jó, csak egy póló.” Aztán két hét múlva közölte, hogy de hát v-nyakú, az pávás, ki van zárva, hogy fölvegye. Na ez a „pávás” jelző végleg igazolta tudományos megfigyeléseimet, vagyis a férfinem elhatárolódását az evolúciós hagyományoktól.

Hazaérve aztán antropológiai megfigyeléseimnek ellentmondó tényre derül fény: fiunk elment cipőt vásárolni. Hamarosan egy titokzatos esti program derített fényt a rejtélyre, és azt is eszembe juttatta, hogy életem párja, amikor még csak szeretett volna az lenni, valójában igen fessül mutatott a vacsorarandin kézzel varrott nyári öltönyében és a hozzá keresetlen eleganciával illeszkedő ingben. És eszembe jutottak a felduzzasztott színes tollazattal, hatalmas sörénnyel vagy díszes agancskoronával ékesített hímek, amelyek násztáncukat lejtik vagy nőstényekért csatáznak...

Szóval valójában nem is a férfi emelkedett ki az állatvilág ösztönszférájából, sokkal inkább a nő evolúciójáról van szó?

Akkor hát mi készteti a nőt arra, hogy a párválasztáson kívül eső időszakban is pénzt, fáradságot nem kímélve, férfi megjegyzésekre és szőkenős poénokra fittyet hányva újra és újra nekiinduljon a boltok őserdejébe, aztán otthon mosson, vasaljon, tervezgessen? Miért reagál a nő másképp a divat vezényszóra, mint a férfi?

Azt hiszem, ehhez a válaszhoz már tényleg képzett antropológus szükségeltetik.