„Mi nem beszélünk rá vagy le senkit, és nem döntünk a babáról a nő helyett”

Miből áll a CSVSZ-védőnő munkája? 

Egyrészt családvédelemhez kapcsolódó tanácsadás, az oktatási intézményeken kívüli családtervezési ismeretek terjesztése, másrészt válságtanácsadás. A prevencióra területi ellátási kötelezettségünk van, lakóhelytől függetlenül igénybe vehető. Munkánk döntő része, kb. 70 százaléka utóbbiról szól, pedig az ideális éppen fordítva lenne, de már az előírt 50–50 százaléknak is örülnénk. 

Nagyon másfajta attitűdöt és segítségnyújtást igényel, mint az általános területi védőnői munka: óriási szükség van empátiára, önismeretre és naprakész tudásra, amihez az előírt 60 órás CSVSZ-tanfolyamon túl mentálhigiénés és egyéb továbbképzésekre lenne szükség. 

Az élet más szempontból is túlhaladta a törvényt: ma sokkal több a külföldi, menekült, hajléktalan, és más lett a családszerkezet is. 

Ahhoz, hogy elérjük, hogy az abortuszra ne fogamzásszabályzásként tekintsenek, vagy hogy a műtét minél kisebb traumatizáltsággal járjon a nő és családja számára – merthogy a terhességmegszakítás nemcsak a nőt érinti –, tisztában kell lennünk a az anatómiai, mentálhigiénés, szociológiai és antropológiai alapokon túl a kulturális különbségekkel és az idegenrendészeti aspektusokkal, továbbá a segítő szervezetekben történő változásokkal is. Különben nem tudunk használható alternatívát nyújtani, akár szociális vagy pszichés támogatásra, lakhatásra vagy gyermekfelügyeletre van szükségük. 

Én ebben a szellemben dolgoztam kilenc éven át; traumamentes kommunikációs tanfolyamra és más képzésekre is elmentem, hogy a hozzám forduló több mint háromezer nőnek a legjobbat tudjam nyújtani. 

Milyen más segítő szervezetekről van szó?

Területi védőnőként korábban sok szakmai kapcsolatom volt, így CSVSZ-esként újra felvettem a kapcsolatot például az anyaotthonokkal. Kijártunk hozzájuk, beszéltünk nekik nőiségről, szexualitásról, a család kialakulásáról, nem kívánt várandósságról és annak következményeiről. A budapesti kerületben, ahol dolgoztam, volt egészségfejlesztő, vele is együttműködtünk. Éveken keresztül szerveztünk beszélgetéseket a gyermekjóléti központ, nőgyógyászok és életvédők számára, ahol név nélküli kríziseseteket beszéltünk meg. 

Például, ha egy külföldi kiskorú fordul hozzánk, mennyire vagyunk felkészülve, mennyire tudja támogatni őt egy önkormányzat, egy segélyszervezet vagy életvédő civil szervezet, hogyan tudunk hatékonyan együtt dolgozni.

Jó kapcsolatot ápoltunk az iskolai védőnőkkel is, kérésükre kijártunk iskolákba, majd amikor ez már nem volt lehetséges, az újításokról tájékoztattuk őket. 

Az éves értekezleteken a területi védőnőkkel megosztottuk tapasztalatainkat, és jeleztük nekik, mire érdemes figyelniük – ezért jó, ha tudunk egymásról, és több szemszögből tekintünk rá az egész helyzetre. Azonban a CSVSZ-kolléganők döntő többségének az alapellátási kötelezettség miatt nem marad ideje ilyesmire. 

A naprakész tudás azért is lényeges, hogy az önrendelkezési jog érvényesülése mellett megmaradjon a magzatvédelem, mondtad. Hogyan fér össze a kettő?

Törvényben rögzített feladatunk a magzatvédelem, a nő önrendelkezési jogának tiszteletben tartásával. Szerintem mindkettő tartható, ha szakmaiak tudunk maradni – amihez hatalmas önkontroll kell. Hívő vagyok, de szakemberként elsődleges feladatom minden információt megadni a nőnek, hogy felelősen tudjon dönteni. Ha nem tudjuk a beszűkült tudatállapotából kihozni, nem jut el hozzá az információ. Bár rengeteg tévhit létezik ma is, mi nem beszélünk rá vagy le senkit, és nem döntünk helyettük. Tudományosan alátámasztott tényeket közlünk velük és lehetőségeket vetünk fel, amiken elgondolkodnak: be tudják-e építeni a saját életükbe vagy sem. 

Miénk az egyetlen szakma, ahol teljességében látunk mindent: a kapcsolati, a szociális és a munkáltatói hátteret. Ezt kellene tenniük a háziorvosoknak és a szülész-nőgyógyászoknak is: a várandóst nekik is egyben kellene látniuk, hogy valóban tudjanak segíteni neki, a gyakran elhangzó „Megtartja?” kérdés helyett. 

Hiszen nem mindegy, milyen a párkapcsolata, hányadik várandósságról van szó stb. Szülés után pedig nemcsak azt a gyermeket kell látni, hanem a meglévő és a következő gyermeket, a megváltozott párkapcsolatot, az óvodai-iskolai helyzetet. 

Fontos tisztában lenni a nő gyerekkori hátterével is: ha állami gondozásból jön, hogyan működött az utógondozás, mennyire van felkészülve a szülőségre, ha anélkül nőtt fel, a saját családjában mit és hogyan kompenzál, hol tudja mindezt kibeszélni stb. Nagyon sok minden múlik ezeken. A kétszer 45 percben ebből a sok mindenből kell összeraknunk, hogy mi a valós indok, amiért eljött hozzánk.

Nagyon kevés időnek tűnik…

Az is, főleg, hogy sokak esetében az alapoktól indulunk – ezért nagyon fontos a prevenció. A kilenc évem alatt nagyon kevesen éltek a lehetőséggel, hogy a két előírt beszélgetés között vagy akár a kérőlap kiadása után újra megkeressenek. Addig, amíg nem terjed el a köztudatban, hogy ez a két alkalom tulajdonképpen miről szól, a legtöbben kötelező, felesleges dolognak tekintik, le akarják tudni. 

Nagyon kevés a szakmai anyag is – ezért van szükség önképzésre. Ha tájékozódni akarunk a szabad szexualitásról, promiszkuitásról, orgazmusról és a pornóról, hamarabb találunk anyagokat, mint a terhességmegszakítás hatásáról a gazdaságra, a társadalomra, a férfiakra, a felnövekvő generációra, hogyan változott az abortuszhoz való hozzáállás, mit jelent, hogy generációkon át öröklődik stb. 

A 110 éves védőnői szolgálatunkon keresztül lehetne utókövetéses vizsgálatokat végezni, amelyekkel megnézhetnénk például, hogy mi az oka az abortuszok ismétlődésének – ehhez meg kellene vizsgálni, milyen a nőgyógyászati ellátás, a szakrendelőhöz jutás, a fogamzásszabályozás, a kulturáltsági szint stb. Ha lennének adataink, jobban látnánk a korrekciós lehetőségeket is. 

Nem látom, hogy a nővédő szervezetek valódi alternatívákat nyújtanának. „A nő teste, a nő döntése”, állítják, de nem veszik figyelembe, hogy sok nőnek ma sincs valódi önrendelkezési joga. 

Rengetegen élnek társfüggésben, kapcsolati vagy családon belüli erőszakban – a női szerep megélése nem feltétlenül a saját elvárásaikhoz igazodik.

Milyen indokkal jöttek hozzád a legtöbben?

Leginkább párkapcsolati nyomásra, valamint a nagycsaládok együttélése, a követendő minták és kapaszkodók hiánya miatt – nagyon sok egyke szülő rendkívül nehezen vállal több gyereket. Találkoztam betegségekkel kapcsolatos klisékkel, hivatkoztak szociális helyzetre, főleg a lakhatásra és a családi segítség hiányára, de nem olyan súllyal, ahogy hangoztatni szokták. Sokan említik az anyagiakat, de igazából nem amiatt vetetik el vagy szülik meg a babát – amikor nincs pénz, de van egy pici támasz akár a családból, akár a tágabb közegből, általában megtartják.

Vannak nagyon tudatos nők, viszont vannak élethelyzetek, amikor a tudás nem elég. Sokan mondták: nem volt tervezett. Ilyenkor visszakérdeztem, ugyanis a tervezett baba az, amikor öt – testi, lelki, társadalmi, párkapcsolati és egészségi – szempontból is azt állítjuk: jöhet. De az is, ha kiesik négy tényező, s még mindig azt mondjuk: jöhet. Sokszor elhangzott: „tudom, a maga dolga, hogy lebeszéljen”. 

Ilyenkor tisztáztam: az én dolgom ismertetni a törvény előírásait, kifejteni, mit jelent a magzatvédelem – elmondani, minden ember élete két sejt találkozásával kezdődik. Sokan elgondolkodtak, utána fel tudtuk térképezni, vajon akarnak-e még gyereket? Felsorolhattam nekik különböző segítő szervezeteket, aki lakhatásban, pszichés támogatásban vagy akár örökbeadásban segíthetnek. Egy kismamáknak szóló társasjátékot is nagyon jól tudtam használni – végzettségtől függetlenül.

Mi jelent ezen a téren sikert vagy kudarcot? 

Nekünk nem az az elismerés, ha megtartotta a babát – az egy különösen nagy siker –, hanem az, ha nem jön vissza több évig vagy soha többet. 

Öröm, ha felcsillan egy nő szeme, ha tudok olyat mondani, amit más nem, ha egy házaspár elárulja: elgondolkodtak a hallottakon, a kapcsolatuk rendeződött, vagy rájöttek, mit kell tenniük ahhoz, hogy ne váljanak el. 

Nagy megpróbáltatás, amikor valaki fél vagy egy év múlva visszatér – ilyenkor segít, ha tudatosítom: miatta vagyok itt, de az ő élete, a döntést sem hozhatom meg helyette. A lényeg, hogy teljes képet lásson a saját életéről, ezért átbeszéljük újra, mit tehetünk azért, hogy ne egy gyerek élete árán kelljen a kapcsolatot fenntartani, a gyerekvállalást elhalasztani vagy két gyermek érkezése között időt hagyni, s miből gondolja, hogy később másként lesz. 

Ezen túl melyek voltak a legnehezebb esetek számodra?

Amikor friss házasok vagy jól szituált fiatalok csecsemővel a karjukon érvelnek, hogy az első vagy második gyermek túl korán jött. Ekkor sem ítélkezhetek, azzal kell foglalkoznom: milyen volt a szülési élmény, mennyire van(nak) felkészülve arra, hogy családdá váljanak, van-e rá mintájuk. 

Azzal is nagyon nehéz CSVSZ-védőnőként mit kezdeni, amikor arra hivatkoznak: „az orvos szerint beteg lesz a gyerek”. Olyankor elbeszélgetünk arról, milyen betegségről van szó, egyáltalán hol kezdődik a gyerek – ha hiányzik egy ujja, az még „jó”? –, és ha akarnak még gyereket, mi a garancia arra, hogy idővel nem nő a betegség kockázata. Ezekre az esetekre is vannak szakmai forgatókönyvek. Nagy élmény, ha végül adhatok nekik egy címet, ahol a betegséggel tudnak foglalkozni. 

Előfordult, hogy nem ismerték a fogamzásszabályozás kifejezést sem, vagy kiderült: utoljára két éve szedett az illető tablettát, de azt hiszi, még védi. Vagy: 30+ éves, házas, nem először jön, nem használ semmit, ezért el kellett magyarázni neki, hogyan lesz a gyerek… Az örömszerzés fontos, de ha nem védekeznek, az utód jönni fog. 

Vajon hány gyereke nem születik meg ahhoz, hogy majd egy megszülethessen? Tudatában van-e, hogy a következő gyerek nem ugyanaz a személy lesz, mint akit most el akar vetetni? 

Nagyon kemény kérdések ezek, amelyekről valószínűleg nem beszélgetett vele senki korábban, ezért kell nekünk megtenni – ha ebbe belegondolunk, máris könnyebb empatikusnak lenni vele. 

A kulturális különbségeket is könnyebb kezelni, ha ismerjük őket. Mit kezdünk azzal, ha a nő állítja: a férje kultúrája nem engedi a fogamzásszabályozást? Tudomásul vesszük, hogy addig vannak abban a kultúrában, amíg a férjnek úgy komfortos… Az emancipációnak melyik szintjén tartunk? Ezekről is beszélni kellene, mert sok roma nőnek ugyanúgy megszégyenítő érzés, hogy nem először megy abortuszra, nem szeretne ott lenni, mégis ott van, mert abból a társas közegből és kulturáltsági szintről, amelyben él, egyedül nem tud kitörni, ezért nem tud másképp dönteni. 

Hogyan tudod ilyenkor a véleményedet, hitedet félretenni?

Szakember vagyok; egy fél szóval, mozdulattal vagy rezdüléssel sem szabad ítélkeznem. Nem fontos a saját véleményem, tapasztalatom, problémamegoldási módszerem, de teljesen félretenni sem tudom a személyiségemet, ami önmagában nem baj – nem kell egyformának lennünk, a lényeg a komplex szemlélet és az ítéletmentesség. Ezért szükségesek a megyei szintű, havi esetmegbeszélések, ahol képzett csoportvezető irányítása mellett beszélgetünk, ventillálunk és reflektálunk magunkra is – hogy lássuk, hogyan hatnak ránk, hogyan nyomódnak meg bennünk is a fájó pontok. Ehhez nagyon fontos lenne a szupervízió, de sajnos az sincs a rendszerben. Míg örökbeadás esetén a krízistanácsadást eleve két ember végezheti, mi mindig egyedül vagyunk a várandós lánnyal, nővel és kísérőjével.