Mi lesz a temetőkkel a digitális temetők idején?

Édesanyám minden délutáni, nagy sétáján megáll ott, a napóránál, ahonnan mindennap felhívta a nővérét, az utolsó időszakban is. Engedelmes és figyelmes kutyája is tudja már, hogy egy égi hívás várható, magától leül és vár azon a helyen, hogy gazdája nyugodtan „beszélgethessen”, egy kicsit mindig bele is szagol a telített csendbe.
A helyben, a telefonszámban ott maradt valami és valaki, akinek a lehetőségét nem engedjük el.
De ezek ma már régimódi példáknak tűnhetnek. A digitális korral alapvetően és mélységesen változott meg a kapcsolatunk a halállal és a gyásszal. Jogossá válik a kérdés, hogy Önök idén a temetőbe vagy a netre indulnak Halottak Napján? Hol gyújtják meg az emlékezés gyertyáit, hol hagynak szeretetjeleket az elhunytaknak?
Nem, ez a kérdés egyáltalán nem provokatív. Arra a kicsit reflektálatlanul zajló folyamatra irányul, amelynek tudattalanul is részesei vagyunk. A digitális halál megtapasztalására, arra, ahogyan halottaink „emlékoldalakká”, digitális maradvánnyá, online örökséggé válnak.

2100-ig a Facebookon a már nem élők profiljainak száma várhatóan jelentősen meg fogja haladni az élőkét. A világ legnagyobb kommunikációs biznisze már egy ideje szabályozza az inaktívvá váló oldalak életét, opciókat nyújtva a túlélőknek, szeretteiknek, illetve magának az örökhagyónak.

Ezzel a közösségi oldal egyben a legnagyobb történelemkönyvvé is válik, amelyben élő és holt együtt formálja az aktuális társadalmat. Azzal, hogy az elhunytak egy részének közösségi oldalai nem törlődnek, csak átalakulnak, történetük is határtalanná válik. Nincs vég, a végtelenség kulcsa pedig a wifi. Ahol mindenki csak kép, akkor is, ha él, ahol algoritmusok írhatnak bejegyzést, ott az élet és halál közt nincsen semmilyen határ. A már nem élők képeihez is bejegyzéseket írhatunk, emlékeket oszthatunk meg róluk, szólhatunk hozzájuk, magunkról üzenhetünk, remélve, hogy válaszolnak. Ettől a temetőtől senki nem fél úgy, mint attól a fizikai helytől, amely a maga békességével, szürkület utáni kilobbanó gyertyalángos, mély csöndjével annyiféle rettegés toposzává vált. Egyre többektől hallom, hogy nem is járnak temetőbe, mert akit gyászolnak, valójában „nincs ott”.

„Elég, ha gondolok rá, nem azon a helyen van” – mondogatja egyik kedves barátom az édesapja sírjára utalva. A végső nyugalom meglelése digitáliában nem cél, de nem is lehetséges. A csönd elkerülendő, a nyugalom elhagyatottság. 

Mi lesz a temetőkkel a digitális temetők idején? Hová indulunk november 2-án? Maradunk-e még sokan, akik érzik, hogy a gyertya nehezen gyullad a novemberi, tapadós, hűvös ködben, és hogy a hidegség miként melegszik át az igazi, viaszt csepegő mécses fényétől? Akik ismerjük a valóságos koszorúk drótjainak hidegségét? Akik nemcsak a telefonszámot, a Facebook-oldalt, a gondolatot őrzik, hanem az igazi helyet is? Mert ugyan porból lettünk és azzá is leszünk, de a por is épp három dimenzióval több, mint a bit. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>