Mi az Isten csodája az a fogadott nagymama?

Hogyan lett nektek pótnagymamátok?

Anyukám korán, még tizenéves koromban meghalt, az exférjem anyukájával pedig nem sikerült egy hullámhosszra kerülni, néhány rosszul elsült unokavigyázás után lemondtam erről a kapcsolatról. Úgy alakult, hogy egy barátnőm anyósával vált egyre szorosabbá a kapcsolatunk. Az ő fia külföldre költözött, és nem születhetett gyermeke. Nekem viszont világra jött a kisfiam és négy évvel később a lányom is, így Mónika örömmel vette, hogy bevontam a babázásba. Úgy volt vele, hogy nem akarta kihagyni az unokázást az életéből. Köztünk pedig észrevétlenül szinte anya–lánya viszony alakult ki.

Milyen helyzetben érezted úgy, hogy nagy szükségetek lenne a nagymamára?

Liza lányom születése után daganatos beteg lettem, sokáig kezelésekre kellett járnom, és Mónika volt az egyetlen, akire akkoriban hagyni tudtam a gyerekeket. 

Amikor kiderült a betegség, hetente kétszer kellett Komáromból Pestre utaznom. A fiam három és fél éves volt akkor, a lányom pedig öt hónapos. Ma azt gondolom, hogy valószínűleg pszichoszomatikus háttérrel indult a betegségem, mert alig voltam húszhetes terhes, amikor az apjuk gondolt egyet, és kikapcsolta a telefonját, majd egyik napról a másikra eltűnt. Szerencsére addigra már olyan közeli kapcsolatba kerültünk Mónikával, hogy ő magától ajánlotta fel a segítségét, kérnem sem kellett. Két évig jártam az onkológiára, és mindig számíthattam rá. 

Ebből a gyakori gyerekvigyázásból hogyan „léptetek szintet”?

Volt, hogy meghívott a kertjébe beszélgetni, mert nagyon mélyre kerültem. Egyre többször vitte el a gyerekeket két napra is. Amikor problémás lett a lakhatásom, mert apám alkoholbeteg volt, és annyira veszélyessé vált vele a helyzet, hogy nem maradhattunk a közös ingatlanban, Mónika felajánlotta, hogy segít albérletet keresni. Egyszobás albérletet talált nekünk nem messze az ő lakásától, mire odaértem, már mindent meg is beszélt a tulajdonossal. Onnantól napi szinten együtt kávéztunk, együtt tartottuk az ünnepeket is. Ha be kellett feküdnöm a kórházba, egy hétig is Mónikával voltak a gyerekek. 

Nem könnyű életút rajzolódik ki a mondataidból…

Még várandósan beadtam a válókeresetet, ami három évig húzódott, mert a férjem nem jelent meg a tárgyalásokon. Így egyszerre zajlott a válás és az orvosi kezelések, a műtét, a depressziós időszak. Amikor túljutottam a műtéten is, az orvosok évekig szoros kontroll alatt tartottak. Mónika már akkor is sokat beszélgetett velem, tartotta bennem a lelket. Folyamatosan és természetesen lépett be az életünkbe, érdeklődött rólunk, meghívott minket, de sosem volt tolakodó. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Zoltán fiad és Liza hogy szólítja Mónikát?

Maminak szólítják, de hogy ez mikor kezdődött, azt nem is tudom meghatározni, annyira magától értetődő volt. Természetes módon vett nekik valamit, ha együtt mentek be a boltba, és nagyon tetszett neki, hogy a fiam tudott viselkedni, mértéket tartani. 

Az ismeretségünk szorosabbá válása után nyolc–tíz hónappal elhangzott, hogy szeretne ezeknek a gyerekeknek a nagymamája lenni, mivel neki nem lehet saját unokája. 

Szerinted milyen egy jó nagymama? Te mit vársz tőle?

Én abból tudok kiindulni, hogy a jó nagymama olyan, mint Mónika. Ő vigyázott a gyerekekre akkor is, amikor még dolgozott, és mindig megbeszéltük a nevelési elveket, például az ételkészítés módját, és követte az én elveimet a nevelésben. Vett nekem egy turmixgépet, együtt csináltuk a pempőket. Ha munkaidőben hívtam fel, akkor azt mondta, hogy munka után felugrik, megbeszéljük, bármi gond van. Volt, hogy csak beszélgettünk, volt, hogy kitakarított, ha engem leterített a depresszió. Megesett, hogy megvette a gyereknek azt a cipőt, amit kinézett a kirakatból, de előtte mindig egyeztetett velem. Lizának egyszer vett egy rózsaszín baldachinos ágyat, ami a lányom nagy álma volt. Ismerte a gyerekek ízlését, azt is, hogy a kislány a hercegnős korszakában van. Egy jó középutat találtunk, és amikor férjhez mentem, majd elköltöztünk, ő akkor is megmaradt Mamának.

Micsoda fordulat!

Volt Pesten egy ápolónő ismerősöm, aki segített nekem az egészségügyi kérdésekben a kezelések idején. Vele beszélgettem telefonon, miközben megérkezett egy mentős ismerőse, Balázs, aki kezdett látatlanban hozzászólni a beszélgetésünkhöz. Ettől hepciás lettem, a telefonon keresztül ráförmedtem, mire ő kért egy randevút. Este hétkor értem jött, és elvitt vacsorázni. Balázs erőemelő volt akkoriban, kétszázhat kiló volt a versenysúlya. Liza másfél éves volt, amikor találkoztunk ebben a telefonhívásban, egy évig csak ismerkedtünk, utána költöztünk fel Pestre és kezdtük meg a családi életünket. Mónika egy hét múlva már ott volt, felvonatozott, hogy segítsen kipakolni, átmosni a ruhákat. Ő vasalt, én hajtogattam. 

A férjem mentősként dolgozott, épp szabadnapos volt egyik nap, amikor Mami megérkezett, és mire én hazaértem a gyerekekkel, Mónika megfőzte a frissen szedett borsóból a levest, és megsütötte a gyümölcstortát. 

Ő az utazását a férjemmel beszélte meg, vele is hamar jó kapcsolatot alakított ki.

Most azt latolgatom, hogy ha a gyerekeid az unokái, de te nem vagy a lánya, akkor logikailag a férjed az ő fia…

Mindenképpen a fogadott fia! Amikor nyolc év múlva mindketten lerokkantunk, újra vidékre költöztünk, de jóval messzebbre Mónikától. A pesti élet nem volt fenntartható ebben a helyzetben. Most 80 kilométerre lakunk egymástól, de az Intercityvel pár óra alatt ideér hozzánk, ebbe a néhány lelkes kis faluba. Mi is utazunk hozzá kocsival, főleg nyáron, olyankor bográcsozunk a kertben, Mónika medencét is csinált a gyerekeknek. Most már nehezebben indul neki az útnak, de szereti a főztömet, minden karácsonykor és húsvétkor jön… A Covid-járvány közepén is itt volt a fiam ballagásán, és a lányomén is itt lesz. Két órákat beszélgetünk telefonon hetente többször is. 

Szerinted mi a ti történetetekben a siker titka? Mit mondanál azoknak a fiatal nőknek, akik szeretnének a gyermeküknek egy fogadott nagymamát?

Mónika már akkor az ismerősi körömben, a közelemben volt, amikor szükségünk lett egymásra, tehát nekem már volt hova fordulnom. Azt látom problémának, hogy sokan nagyon bezárkóznak, csak a munkájukra koncentrálnak, és teljesen begubóznak a gyerekükkel. Pedig lehet, hogy van egy olyan nő a buszon, a parkban, akinek lehet segíteni, akivel szóba lehet elegyedni, tehát nyitottan és bizalommal kellene mozogni a világban. Amikor megyünk a fiammal a kollégiumba, mindig beszélgetünk egymással, és azt sem bánjuk, ha valaki bekapcsolódik. Ott lehet a közelükben, egy karnyújtásnyira az, aki megváltoztatja az életüket. 

Még mindig rózsaszín a hajad, mint a régi fényképeiden?

Nem, már nem festem rózsaszínre. Most lila…

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.