Logisztika két kisgyerekkel: mennyire reális megtervezni az egész napot?

Hogy a valóság miért írta mégis felül a terveket, annak mélyebben gyökerező okait anyósom csak úgy foglalná össze: „kisgyerekkel nem lehet tervezni.”

Előző délután Fanni szokatlanul gyakran kéredzkedett pisilni, este pedig egyszer be is pisilt. Felfázhatott – gondoltam, ami, mint minden betegséggel kapcsolatos gyanú, eleve szorongással töltött el. Megnéztem, a gyerekorvos reggel nyolc és tíz között rendelt. Közben erősítésért kutattam a fejemben, de az apjuk mostanában amúgy is túlórázni kényszerül, az én anyám vidéken, a másik mamának meg időpontja van délelőtt az orvosnál. Maradt a sógorom, Emma keresztapukája, aki készségesen elvállalta, hogy amíg mi elszaladunk az orvoshoz, ő tartja itthon a frontot.

Fannit megfigyelés alatt tartottam reggelig, aztán 8-kor felhívtam a gyerekorvost, hogy megbeszéljük, mi a teendő. Azt javasolta, ha más jele nincsen betegségnek, vegyek a lányomtól vizeletmintát kiforrázott üvegbe, és ugorjunk be hozzá egy beutalóért laborvizsgálatra. Ha azt délelőtt leadom a kórházba, délutánra megvan az eredmény, és telefonon beolvashatom neki. Nos, mindez igényel némi többletszervezést, gondoltam, de talán belefér a napba. Fanninak eddigre olyannyira megszűntek a vizelési problémái, hogy mihelyst megneszelte, milyen fontos nekem ez a pisi-ügy, megmakacsolta magát, és még a bilibe sem volt hajlandó pisilni, nemhogy steril üvegbe. Hagytam, hogy eméssze kicsit a dolgot, addig rácsörögtem a szerelőkre, akik negyed kilencre ígérték magukat, ám fél kilenckor még sehol sem voltak, nekünk pedig már indulni kellett volna a napközibe.

Alig hallottam őket a telefonban, mert a kisebbik közben rázendített, de annyit kivettem, hogy pár perc és itt lesznek. Fannit végül egy túrórudival kellett megvesztegetnem, hogy labormintát szerezhessek tőle. Nagy nehezen összeszedtem a két gyerkőcöt, és indulásra készen vártunk, ám a szerelők még mindig sehol. Időközben viszont megérkezett áldott jó sógorom, így mi elindulhattunk, ő meg várt helyettünk tovább. Útközben az autó furcsán rángatott, mintha többször le akart volna fulladni. Kezdtem a szokásos mérgelődést magamban, hogy megint szerelőhöz kell vinni, és mikor lesz már nekünk egy új, de legalábbis újszerű autónk, ami nem okoz folyton váratlan meglepetéseket, és csak még egyszer az életben legyen saját keresetem, befizetek egy új autóra, amikor a lila köd némileg leeresztett, és észrevettem, hogy a tankjelző nullán áll. Egy perc alatt leizzadtam, aztán buzgó imába fogtam, amit nem hagytam abba a legközelebbi benzinkútig.

Sikeresen megtankoltam, s miközben a pontgyűjtő kártyát keresgéltem, ráakadtam az emlékeztető cetlire: „gyümölcsnap páros héten csütörtökön”.

Heves utánagondolás következett. Az még ment, hogy ma csütörtök van, de a páros héthez már külső segítséget kellett kérnem. Természetesen mi voltunk a sorosak, így még a zöldségest is útba kell ejtenünk. A napköziben aztán rohanvást búcsúzkodtunk, futtában elmagyaráztam a dadusnak, hogy hagyjanak Fannin két réteg nadrágot bent is, és itassák sokat, legfőképpen pedig szóljanak, ha bármi gond van. Hazafelé menet még épphogy elcsíptük a doktor nénit, aki a kezembe nyomta a beutalót, amivel viszont nem mehettünk tovább egyenest a kórházba, mert Emma addigra már türelmetlenül követelte a tízóraiját. Hazamentünk tehát, ahová időközben megérkeztek a szerelők. Nem mondhatnám, hogy a kopácsolás és jövés-menés ideális körülmények egy csecsemő etetésére és megszoptatására, de valahogy túlestünk azon is. Szegény Kicsikém, ez igazán nem a te napod, gondoltam.

Ezután megkérdeztem a sógoromat, meg tudja-e várni, míg elszállítom a pisit a kórházba, a kicsire ne legyen gondja, őt viszem magammal. Persze, mondta, csak azt kérte, hagyjak ott pénzt, hátha a szerelők időközben végeznek a munkával. Hát persze, pénz is kéne! Újabb kört futottam, ezúttal a kenguruba gyömöszölt Emmával előbb az automatához, onnan haza a pénzzel, végül a kórházba a mindeközben a táskámban lapuló vizeletmintával. A laborba még a déli záróra előtt érkeztünk, Emma, akinek már alvásideje lett volna, elbóbiskolt a mellkasomon, a mintát átvették, és közölték, hogy délután egy és kettő között lehet az eredményért jönni. Mire hazaértünk, a szerelők már elmentek, a szép új radiátorok a helyükön voltak, a lányok drága nagybácsija pedig már a porszívót is elővette. Én hálából és némi hátsó szándéktól vezérelve gyorsan összeütöttem neki is egy kis ebédet, s közben puhatolóztam, volna-e még egy kis ideje.

Volt, és készségesen elugrott a kész leletért, míg én ágyba tettem és visszaaltattam a felébresztett, kiborulás szélén álló Emmát. Míg a sógorom megfordult, gyorsan a hajam is megmostam, aztán felhívtam a gyerekorvost, és beolvastam neki a csupa negatív eredményt. Ő enyhe iróniával a hangjában annyit mondott, vannak rejtélyes dolgok az életben, Fanni mindenesetre nincsen felfázva. A maradék időben egy kicsit még megpróbáltam összetakarítani, aztán irány újra Fanniért a napközibe. Hazafelé az autóban végiggondoltam, miket kell összeraknom és átadnom a nagymamának a délutáni megőrzéshez, és azon tűnődtem, vajon más le tudna-e egyszerűbben szervezni egy ilyen napot.

Hazaérve próbáltam embert faragni magamból, ami valamelyest sikerülhetett, mert Fanni búcsúzáskor megjegyezte: „Anya néni lett!”

A fejemben pörgő, sőt, száguldó gondolatokat próbáltam a metrón megregulázni, a buszon töltött tíz percet pedig már relaxációs feltöltődésre, azaz némi felületes szunyókálásra használtam. A munkahelyi találkozóra érkezvén aztán megittam egy dupla kávét is, hogy képes legyek követni az előadást. Mikor végül hazaértem, a kis csapat már megérkezett a játszótérről, Fanni az új, Mamától kapott pörgős szoknyájában táncikált, „Anya, nézd!” felkiáltások közepette. Emma a földre terített takarón elmélyülten kóstolgatott egy műanyag csörgőt, majd rám pillantott és széles vigyor jelent meg az arcán. Az idill persze, tekintettel az esti órára és a lányok fáradtsági fokára, no meg apa hiányára, nem tartott túl sokáig, de hála a segítőkész rokonoknak, végül ezt a napot is túléltük.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>