Két szülő, három szülői

Elégedetten préselődök be a padba, hisz a feladat fele ezzel elvégezve, és igyekszem olyan arcot vágni, mintha az elmondottakat először hallanám. Közben azonban az új szülőtársakat méregetem: Melyik lehet a Pisti anyukája, akinek a fia állandóan elveszi a lányom tollát? És melyik Lizáé, aki mindennap „mekikaját” visz tízóraira?

Lassan hömpölyögnek az események, egyre több aggodalmaskodó szülői közbevetés hangzik el.

Például, hogy a takarítónő, bizonyos Vera néni miért ütött Bazsika kezére, amikor az belerakta a felmosóvízbe a szalámis szendvicset (szívesen közbeszólnék, talán a neve miatt: „ver a néni”, de félek, nem volnának vevők a humoromra), hogy Lajoska nem szereti a paradicsomos káposztát, hogy lehet-e felmentést kérni kötélmászásból. Egy apuka kikéri magának, hogy matematikából nem hatszor kettőt tanulnak, hanem „a hat kétszer”-t. „De hát még nem is tartanak a szorzásnál” – bátorkodom megjegyezni. „De majd fognak!”, vágja rá a megsemmisítő érvet.

Először csak rajzolgatok az üres papírra, aztán – mivel padtársam a mobiljával játszik – hátrafordulok, hátha beszélgetőpartnerre lelek a mögöttem ülőben. És kit látok? Lackó anyukáját! Ezek szerint a nagyobbik gyerekemmel jár Lackó?

Akkor nekem a harmadikosok szülőijén kellene lennem? De ciki…

Mindenesetre ezzel a jegyzetelés alól felmentést kapok (a papíromon amúgy is csak annyi szerepel: Szülői, szept. és persze gazdag ornamentika).

Végre sikerül a tanító néninek lecsendesíteni a nyüzsgő hangyabolyt. Megértő velünk, hiszen még csak elsős az osztály, és feltehetően így estefelé hozzám hasonlóan minden szülőnek szelektíven működik a figyelme. Igazából csak arra van kihegyezve, hogy el ne szalassza a pillanatot, amikor név szerint megemlítik csemetéjét mint kivételesen tehetséges gyermeket. Persze ez nem történik meg, már csak azért sem, mert a gyerekek mindössze másfél hete járnak iskolába.

Már vagy egy órája megy az értekezlet, amikor egy apuka jelentkezik: „Elnézést, ez nem a harmadik bé?”

Biztosítjuk, hogy nem, mire sűrű elnézések közepette kioson, de az ajtóból visszaszól, hogy a feleségének el ne mondjuk. (Hál’ Istennek az én férjem biztosan jó helyen ül, az oviban csak a középsősöknek van ma szülői, az óvodát meg csak nem téveszti el.)

A tanító néni úgy dönt, hogy mára elég volt a pedagógiából és a fegyelmezésből, bezárja az ülést. Útközben azon tűnődöm, hogy otthon a szokásos kérdésekre: „Anya, mit mondtak? Meséld el!” mit válaszoljak.

Szinte egyszerre futunk be a férjemmel, aki diadalmasan lobogtat egy nagy paksamétát. Le a kalappal, alapos adminisztráció! „Hogy tudtál ennyit jegyzetelni?”– kérdezem elismeréssel vegyes bűntudattal.

Hamarosan kiderül: név szerint leírta, hogy ki nem vitt fogkefét, hogy hívják a karbantartó bácsit, és véletlenül a jelenléti ívet is hazahozta.