Hazánk egyetlen aktív jégszobrásza, aki láncfűrészes fafaragó is – „Faragtunk már jéghintót is, amelybe bele lehetett ülni”

A 35 éves Gáborecz István egy kárpátaljai faluból, Viskről származik, 13 éves kora óta él Magyarországon. Családja elsősorban a jobb megélhetés érdekében költözött ide a kétezres évek elején, a lakhelyváltást ugyanakkor az is motiválta, hogy édesapja már jó néhány éve az országban dolgozott. Mivel Ukrajnában teljesen más az oktatási és pontozási rendszer, az áttelepülést követően Istvánnak el kellett végeznie az általános iskola nyolcadik osztályát, hogy tovább tudjon menni szakközépiskolába. 

„Eredetileg festőnek készültem, mivel kicsi korom óta szerettem rajzolni, és úgy gondoltam, ez a szakma olyan tudást ad nekem, amit szinte bárhol hasznosíthatok. Viszont a felvételinél elkeverték a jelentkezési papíromat. Hogy ez szándékos volt, vagy csak a véletlen műve, nem tudom, de így kerültem a kőszobrász szakra. Azt tanácsolták, adjak ennek egy esélyt, és ha nem fog tetszeni, akkor második félévtől átjelentkezhetek. Végül maradtam.”  

A sírkövek csiszolásától a láncfűrészes fafaragásig 

István elsődleges célja az volt, hogy kitanuljon egy szakmát, és ebben a szülei is támogatták, nem írták neki elő, milyen foglalkozás mellett döntsön. A szakiskola befejezése után egy sírköveket készítő cégnél kezdett el dolgozni, ahol a síremlékek faragása helyett vizes csiszolás volt a feladata. Nem sokkal később az építőiparban folytatta pályafutását, ahol nem kevés időt, tíz évet töltött. 

„Tíz éven keresztül édesapám mellett dolgoztam, ahol mondhatni mindenes voltam, árubeszerzéssel, áruszállítással is foglalkoztam. Viszont azt éreztem, hogy nem ez a nekem való munka. 

Ha nem hagyom abba, talán most én is egy nagy építőipari vállalkozást vezetnék, de vissza szerettem volna térni a szobrászathoz. Idő kellett ahhoz, hogy megtaláljam önmagam.  

Nekem ez 27 évesen sikerült, ekkor jöttem rá, mivel szeretnék foglalkozni.” 

A kőfaragást nem érezte magáénak, a követ túl rideg anyagnak találta, így más felé fordult. A faragás királyai című műsor inspirálta arra, hogy kipróbálja a faszobrászatot, annak is egy különleges ágát, a láncfűrészes fafaragást. Két éven keresztül szinte folyamatosan nézte az adást, az első két évadot már legalább harmincszor látta. Amikor eldöntötte, hogy kipróbálja ezt, leginkább a memóriájára hagyatkozott, így igyekezett a tévében látott technikákat a gyakorlatba átültetni.  

„Legelsőnek egy macit faragtam, ami bele volt szorulva egy fatuskóba. Most visszagondolva inkább egy csimpánz és egy kutya keverékének tűnik, nem medvének, de akkor az úgy volt jó. Főképp azért, mert az eszközökkel is csak ismerkedtem. Azelőtt nem is fogtam benzinmotoros fűrészt a kezembe, és azt sem tudtam, hogyan kell megélezni a láncot. Kellett egy kis idő, amíg mindenbe belejöttem.”

Kép

Gáborecz István  egy készülő faszoborral - Fotó: Gribek Tímea

Sok erőfeszítés, nagyobb szabadság 

István a kezdeti nehézségek ellenére gyorsan elsajátította a láncfűrészes fafaragás csínját-bínját. Amikor hat évvel ezelőtt elkezdte, alig néhányan művelték ezt az országban. Elmondása szerint munkájával ő is hozzájárult a hazai fafaragás forradalmasításához, ugyanis a hagyományos faszobrászok alapvetően vésőkkel dolgoznak, csak a kinagyoláshoz használnak fűrészeket. Ez viszont sok időt vesz igénybe, miközben láncfűrésszel sokkal szabadabban és gyorsabban lehet dolgozni. 

„A láncfűrészes fafaragás sokkal nagyobb szabadságot ad, ellenben sok erőfeszítést igényel. Fizikailag nagyon megterhelő a fűrészek használata, főleg, ha az ember huzamosabb ideig csinálja. Amikor viszont elkészül az alkotás, az mindenért kárpótol, és elfelejtem azt a sokórányi szenvedést, ami legtöbbször egy ilyen munkával jár.”  

Észreveszi a farönkben rejlő lehetőségeket 

A fafaragás kapcsán a művész kiemeli, hogy minden a jó minőségű fa kiválasztásával kezdődik. „Általában tölgyet és diófát szoktam faragni, ritkán hársat, és gyakorlatilag már ránézésre látom, mi tud megvalósulni a rönkből. Rajzolgatni nem szoktam előtte, inkább képeket nézek az adott figuráról. Ha mindez megvolt, akkor kezdődik a varázslat. Az embernek teljesen át kell állítania az agyát, és már három-négy vágással előre tudnia kell, hogy ha egyik helyen beszúr, akkor a másik oldalon hogyan fog formálódni a szobor.”  

„Minél jobban fogy a fa, annál jobban hízik a szobor.”  

István elmondása szerint bármit meg tud faragni, de alapvetően állatfigurákkal szeret dolgozni, kedvencei az erdőben élő fajok. Karrierjét medvék megalkotásával kezdte. Az első két évben közel 200 szobrot faragott, aminek 80 százaléka különböző méretű maci volt. De készített már baglyot, szarvast, vaddisznót, sasmadarat, sólymot is. Ma már az ország több pontján láthatóak az alkotásai. 

A fafaragás mestere nemzetközi versenyeken is megmérettette magát, és számtalan látványfaragást tartott már. Korábban egy ismert, láncfűrészeket gyártó céggel együttműködve járta az országot, és szobrászkodott élőben különféle rendezvényeken. Eleinte nem volt egyszerű megszoknia a közönséget, de egy kis idő múlva megbarátkozott a tömeggel – olyannyira, hogy már csak akkor érezte jól magát, ha voltak körülötte kíváncsi nézők. Véleménye szerint ez az alkotási folyamatot is előrelendítette. 

Kép

Gáborecz István alkotásai - Képek tulajdonosa: Gáborecz István/Képmás-kollázs

A fafaragás után következett a jég  

István a fafaragással szinte egyidőben kezdett el megismerkedni a jéggel. A faszobrászatba 2016. április 12-én vágott bele, a jégfaragásba pedig 2016. november 25-én. Azért emlékszik ilyen pontosan a dátumokra, mert ezek a momentumok gyökeres változást hoztak az életébe. Mindent, amit a jégszobrászatról tudni kell, M. Tóth Zsolt ismert jégfaragótól lesett el.  

„Azzal kerestem meg Zsoltot még 2016-ban, hogy szeretném kitanulni ezt a szakmát. Elmondta, hogy szívesen lát, de nem fog fizetni a munkámért, én viszont ingyen tanulhatok tőle. Szerencsére elég gyorsan belejöttem, és nem telt el sok idő, mire már pénzt is adott mégis. Már első alkalommal látta, hogy nem ódzkodok ettől a munkától. A jég hideg, nehéz, csúszik, ezt mind tűrni kell, nem beszélve a mester szeszélyeiről.” 

István nemcsak jól szerepelt az első „vizsgákon”, de kivívta mentora dicséretét is. M. Tóth Zsoltnak ugyanis korábban sok tanítványa volt, de egy-két hónapnál tovább senki nem bírta a megpróbáltatásokat.  

Látva azonban, István hogyan dolgozik és milyen tehetsége van, kijelentette, hogy neki mindenképp ezen a pályán kell maradnia.  

Nincs más jégszobrász az országban 

Mentora Németországba költözésével és nyugdíjba vonulásával István lett az egyetlen aktív jégszobrász az országban. Azt mondja, most már egyre kevesebb fafaragásra van ideje, mindennapjai nagy részét a jég foglalja le. 2021 márciusában hozta létre saját „jégműhelyét”, azóta folyamatosan építgeti azt.  

A jégfaragás nem egyszerű műfaj: nagyon sokoldalú, és rengeteg olyan trükk rejlik benne, amire csak évek leforgása alatt jön rá az ember. István szerint ezeket csak gyakorlással lehet a felszínre hozni. A tapasztalatszerzés ellenben a legtöbbször meglehetősen költséges, hiszen a folyamat sok időt, energiát és nem utolsósorban áramot igényel. Mindezek ellenére István imád jéggel dolgozni. 

„A jégből sok mindent lehet készíteni, akár olyan szobrokat is, amelyeknek van funkciója. Nagyon sok hattyút, vízi csikót és szívet készítettünk már a csapatommal jégből, ezeket rendelik tőlünk a legtöbbször. De faragtunk már olyan jéghintót is, amelybe bele lehetett ülni. Emlékezetes volt még, amikor pár évvel ezelőtt egy hatalmas úszó gumikacsát faragtunk ki a Balaton jegéből, ezt még a mentorommal együtt csináltuk.”  

István szeretné, ha az ő neve is a nagy jégszobrászok közé kerülne, ahogyan M. Tóth Zsolté is. Célja, hogy minőségi és egyedi alkotások szülessenek a keze alatt, nem gondolkodik tömeggyártásban. Több szakmát már nem szeretne kitanulni, ebből szeretné kihozni a legtöbbet. 

„Sok mindent feláldoztam azért, hogy beindítsam a vállalkozásomat. A hároméves kislányomnak sokáig nélkülöznie kellett engem, a munkám miatt kevés időt tudtam vele tölteni. Ezt nehezen viselte a család és én is. Viszont mindezt nemcsak magamért, hanem a családom jövőjének a megalapozásáért is tettem. Bízom benne, hogy nem hoztam rossz döntést.”