A gyermeki ártatlanság csak mítosz – a gyermekközösségek még kegyetlenebbek is lehetnek, mint a felnőttek
„Te ott maradsz, és ne is gyere közénk!” – Egy iskolaudvaron sietek át éppen, amely tele van nyüzsgő kisiskolással, amikor megüti a fülem ez a mondat. A hang irányába nézek. Három angyalarcú kislányt látok egy csoportban, és tőlük két méterre egy negyedik, szintén angyalarcú áll. A három közül a középen lévő farkasszemet is néz a megszeppent kirekesztettel, akin látom, mindjárt sír.
Sem pedagógus, sem szülő nem vagyok itt. Ügyet intézek. Megyek is tovább. De szinte engem is éget a tekintet, amely oly elszántan meredt arra, akinek valószínűleg nem volt nagyobb a bűne, minthogy nem adta oda a radírját matekórán. De még, ha volt is ennél nagyobb vétke, nehéz elképzelni, hogy az legyen a méltó büntetése, amely a felnőtt emberi társadalmakban a nagy gaztettekért jár: az elkülönítés, a kiközösítés, a magány.
Sietek inkább tovább, már az épületben megyek föl a lépcsőn. De nem tudom megállni, hogy az egyik ablakon kinézzek. A megbüntetett lányka még mindig ott áll földbegyökerezett lábakkal, könnyeivel már nem is csak küszködve, hanem sírva. A másik három vidáman egy új játékba kezd.
Nekem pedig évtizedekkel ezelőtti emlékek tolulnak az agyamba. Egy ennél sokkal nagyobb iskolaudvart látok, délután van, talán már május, és én egy mászóka mellet zokogok. Csúfolnak. Egy nagyfiú még meg is lök.
Azóta sem lökött meg szándékosan senki, és azt hiszem, mindezt azóta sem hevertem ki. De ezt csak ott, annak a későbbi iskolának a lépcsőházában fogom fel, negyvenévesen.
Pedig e májusi délután óta én már nem hittem a gyermeki ártatlanság mítoszában. Én azóta tudom, hogy a gyermeki közösségek éppoly kegyetlenek, mint a felnőtt társadalmak. Ha nem kegyetlenebbek. És a felosztás, amely szerint vannak az erősek és a gyengék, az erőszakosak és a szelídek, a vezérek, a nyáj és a magukra maradtak – olyan korán elkezdődik, hogy szinte még a tojáshéj a fenekünkön van. Később pedig ebben a kasztrendszerben élünk le negyven, ötven, hatvan, hetven évet. Kinek, mennyi jut. S hogy közben lesz-e átjárása bárkinek is e csoportok közt, azt nehéz megjósolni.
Ott álltam az iskola lépcsőházában felnőtt nőként. és néztem ki az ablakon. Már nem is a gyerekeket figyeltem, nem rájuk gondoltam. A nagy gesztenyefát néztem, és azon töprengtem, vajon én hol vagyok most. És miért folynak úgy a könnyeim, mint annak a lent álldogáló nyolcévesnek.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Mit tehetünk a kortárs zaklatás ellen?
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
