„Ha ez a félkarú srác képes arra, hogy a barátját tolva lefussa a távot, akkor nekem is menni fog!”

„Hogy mi inspirált engem? Ugorjunk vissza jó 25–30 évet, a Hoyt családig: Dick Hoyt volt az első triatlonista, aki speciális futókocsiban tolta végig a sérült fiát, Ricket a futáson, majd úszás közben csónakon vontatta őt, a kerékpárjára pedig egy speciális ülést szerelve teljesítették ketten a távot. Magyarországon a Suhanj Alapítvány önkéntesei is sok mozgássérültet röpítettek a futóversenyeken, de olyan még nem volt a világon, hogy egy sérült ember vigye végig egy maratonon egy másik sérült embertársát. Arra gondoltunk, miért ne csinálnánk meg ezt?” – mondja a motivációról a bal alkar nélkül született Boronkay Péter, aki az Egészségügyi Szociális Intézmények Igazgatóságán dolgozik fogyatékosságügyi tanácsadóként Kecskeméten, ezen kívül a Magyar Triatlon Szövetség paraválogatottért és utánpótlásért felelős szövetségi kapitánya. 

Hazánk legismertebb és legeredményesebb elit paratriatlonistáját immár három évtizedes barátság köti Andráshoz, akinek születésekor a köldökzsinór a nyakára tekeredett, és a fellépő oxigénhiány miatt megsérült a beszédért és mozgásért felelős agyterülete.

Ennek ellenére Nagy András ma már jogász végzettséggel rendelkezik, és a Kecskeméti Mozgássérültek Sportegyesületének elnöke. 

Új, bensőséges szintre emelkedett barátság

András számára már maga a felkészülés is hatalmas élmény volt, hiszen – mint megjegyezte – teljesen szokatlan, új perspektívából láthatta a várost, és olyan helyekre is eljuthatott, ahová egy hétköznapi kerekesszékkel esélye sem lett volna elérni. „A speciális kerekesszéket a felkészülés és a verseny idejére béreltük, most pedig keressük a lehetőséget arra, hogy egy ilyen futókocsit megvásároljunk. Tudod, más kocsmázni jár hétvégenként, mi meg azt tervezzük, hogy a jövőben havonta párszor elmegyünk egy-egy közös futással felfedezni a világot” – vázolja a terveket Péter.

„Nekem már nem kellenek az érmek, a rivaldafény, a csillogás. Ezeken régen túl vagyok, nyertem elég versenyt, világbajnokságot. Viszont, ha a havi edzéseim 20 százalékát egy olyan emberrel futhatom, aki ezt amúgy nem tehetné meg, és akinek ezzel valódi örömet, élményt szerzek, s aki ráadásul még a barátom is, az mindennél fontosabb! Mi kell ennél több?” – teszi fel a kérdést a sportoló, aki szerint a nem mindennapi terv megvalósítása egy új, bensőséges szintre emelte a barátságukat. Mint mondja, biztosan fognak még valahol versenyen futni, de most erőt gyűjtenek, kipihenik a fáradalmakat. 

A közös élmény inspirálta tervük az, hogy amennyiben sikerül az egyesület számára a futáshoz megfelelően használható, könnyen irányítható speciális futókocsikat beszerezniük, ezeket olyan sportos családoknak adnák kölcsön, ahol esetleg sérült gyermek született, vagy egy mozgássérült szülőt, testvért szeretnének megismertetni a mozgás semmihez nem fogható örömével. 

A Budapest Maratonon egy civil szervezetnek, a Modern Gondoskodás Alapítványnak gyűjtöttek a futással, s az akció során közel 700 ezer forintot ajánlottak fel az adományozók. 

Az összeggel a kecskeméti fogyatékossággal élők sport-és szabadidős tevékenységét kívánja segíteni Andrásék alapítványa.

Kép

Fotó forrása: Boronkay Péter

Fejben dől el minden!

Vajon hogyan lehet egy maratoni távon, pláne egyetlen kézzel magunk előtt lökni-tolni egy nagyjából 70 kilónyi „tömeget”? „Fejben dől el minden! Háromgyermekes, rutinos apukaként már sok kihívást meg kellett oldanom: be kell valljam, számomra nem a tíz világbajnokság volt a legnehezebb, hanem a gyermekeimet pelenkázni »másfél« karral! Ha ez sikerült, minden más is menni fog!” – jön a válasz az édesapától, akit az is segített a felkészülésben, hogy a gyermekeit korábban egy futóbabakocsiban már vitte magával az edzéseire, így a technikát már elsajátította. 

„Persze, most jóval nagyobb súlyt kellett mozgatnom, amihez a mentális felkészülés, annak szilárd hite, hogy képes leszek végigtolni a 42 kilométert, legalább olyan fontos volt, mint a fizikai” – idézi fel a sportoló, aki Andrással hat héten át készült együtt a 40. Budapest Maratonra. Az elején volt benne aggály, mi lesz, ha például Andrisnak pisilnie kell: „Aztán átlendültünk ezen, vittük magunkkal az úgynevezett kacsát, megálltunk egy bokor mögött, lehúztam a gatyáját, megoldottuk a dolgot, és már mehettünk is tovább. Magán a versenyen csak egyszer kellett megállnunk emiatt, a Széchenyi térnél. Mondtam is Andrisnak, hát barátom, eddig nekem ez a tér arról volt híres, hogy 2010-ben itt nyertem triatlon világbajnokságot, mostantól valami egész más fog a Széchenyi térről eszembe jutni!” – vall őszintén és humorosan azokról a nehézségekről a nem mindennapi sportember, amikkel egy átlagos versenyző soha életében nem találkozik.

Kép

Boronkay Péter és Nagy András a Budapest Maratonon – Fotó: Boronkay Péter

„Mi a fene ez? Suhanó rokkant, akit egy félkezű srác tol?”

Péter első holtpontja – akinek ez volt az ötödik maratonja, s az elsőt 25 éve, ugyancsak Budapesten futotta – a 28–29. kilométer környékén jött el: az IT-szalagja berövidült, s elkezdte húzni a térdét, ami nagyon fájt egy ponton. Mivel ezt a futást semmiképp nem akarta feladni, eleve volt nála bekészítve fájdalomcsillapító, amit be is vett. Negyedórán át nagyon kínlódott még, vonszolta magát, aztán elmúlt a fájdalom. 

A 35. kilométer környékén következett az újabb holtpont, de épp ekkor tűnt fel a pálya mellett az őt bíztató felesége, aki hatalmas erőt adott a folytatáshoz. 

Andris egyébként nem látta barátja arcát, így amikor valamiért lassítottak vagy megálltak, azonnal kérdezte, baj van-e.

„A szurkolók között voltak, akik egyszerűen csak csöndben néztek: mi a fene ez? Ott suhan a pályán egy rokkant, akit egy másik, félkezű gyerek tol. Számomra a legnagyobb hatása mégis annak volt, hogy az első maratonjukat futók közül többen is odaszóltak nekünk: a mi példánk adta az utolsó, legnagyobb löketet számukra, hogy belevágjanak. »Hiszen, ha ez a félkarú srác képes arra, hogy a barátját egyetlen kezével tolva-lökve végigküzdje a távot, akkor nekem is menni fog!« Semmihez sem fogható érzés, amikor kölcsönhatásba kerülnek a dolgok, amikor így hatsz másokra, amikor felnyitod a szemüket!” – Péter most is hidegrázós élményként idézi fel a versenyen felszabadult energiákat.

Olyan, mint egy közös világcsúcs

A célba érkezés után András azt mondta Péternek, számára ez az egész olyan volt, mintha világcsúcsot értek volna el. Péter pedig saját bevallása szerint érzelmi hullámvasútként élte meg a futás óráit: volt, hogy közben is elpityeredtek, aztán a végén egymás nyakába borulva sírtak. 

„A haveri körben már bekérdeztek: na, akkor a következő kihívás az ironman lesz Andrissal? Nem vagyok hülye, nem fogok 16 órát szenvedni, s ennek a barátomat sem akarom kitenni. Ez a történet nem arról szól, hogy magamat fényezzem. 

Itt mindenben Andris van a középpontban, hogy ő végig a komfortzónáján belül maradjon, hogy örök emlékeket, élményeket kapjon. Ő nekem nem egy projekt, hanem a barátom. 

Feldobok neki lehetőségeket, kalandokat, s ha neki tetszik, belevágunk!”