Csillagtérkép – Beszélgetés egy négygyermekes anyukával, aki csak fényeket lát

– Attila tizenkét éves, Anna, akit Pancsinak becézünk, tízéves, Szilvi hétéves, Erika pedig kétéves. Nagy büszkeségünk, hogy a házunkon nincs kölcsön, Csaba, a férjem most éppen az ebédlőt bővíti, hogy jobban elférjünk az asztal körül. Ismerősök megbízásából most épít egy fészert, és az érte kapott téglát rögtön beépíti a saját házunkba.

Csaba kávét főz, feleségének a kezéhez érintve adja oda a csészét. Leona a beszélgetés közben ügyes természetességgel szoptatja meg Erikát, senkinek a szeméremérzését nem sérti. Nem sürgeti az elválasztást.

– Nagyon hálás vagyok azért, hogy a nagyobbakat is hároméves korukig tudtam szoptatni. Az óvodába kerülésük előtti nyáron szoktak le a ciciről is, a pelenkáról is szépen, maguktól, ahogyan a gyümölcs leválik a fáról. A testkontaktus nálunk amúgy is erősebb, mert míg a látó anya odaszól a gyerekének, vagy odamosolyog és ő visszamosolyog rá, addig nekem muszáj megszorongatnom, megsimogatnom, megpuszilgatnom, hogy ugyanaz az inger érjen engem is.

– Hogyan veszítetted el a látásodat?

– Beteg szemmel születtem, szürke hályoggal, de megműtötték, és vastag szemüveggel húszszázalékosan láttam. Írtam, olvastam, rajzoltam – még rajzversenyt is nyertem –, bot nélkül közlekedtem. Tizenhárom éves koromban levált a retinám, de nem rögtön vakultam meg, az orvosok egy évet vagy ötven évet jósoltak, mire teljesen elveszítem a látásomat. Most 26 évnél járok, és még mindig érzékelem a fényeket, ez a hangulatom szempontjából sokat számít. Néha még rajzolok emlékezetből.

– Honnan hozod ezt a nagy aktivitást, erőt, optimizmust?

– Elsősorban Istentől nyerem az erőmet. Anyukám a lelki „szeretettankomat” feltöltötte az alatt a nyolc év alatt, amíg velem élt. Halála után a nagymamám nevelt tizennégy éves koromig nagy hitben és szeretetben. Miskolcon laktunk, tizennégy évesen felvettek a Fráter György Katolikus Gimnáziumba, ott családias volt a légkör, tanáraimtól sok segítséget kaptam. A kollégiumi lakás praktikus volt, mert nem kellett mindennap értem jönnie a nagynénémnek, aki nagymamám halála után nevelt. Mellette nehéz volt az élet, mert ő mindig csak a negatívumokat látta az én sorsommal kapcsolatban, de én mindig ellenkeztem: az nem lehet, hogy csak ennyi az élet, faltól falig… Az érettségi után másfél évig csak otthon voltam, nem tudtam, merre tovább. Egyszer telefonált egy iskolai nevelőm, hogy Pesten, a Vakok Intézetében indítanak egy rehabilitációs tanfolyamot. Ott 180 fokot fordult az életem. Hatan végeztük el a három hónapos tanfolyamot, éppen most lesz a húszéves találkozónk.

– Milyen jó, hogy vannak emberek, akik próbálnak segíteni, felhívják mások figyelmét a lehetőségekre!

– Igen, és segítenek felelős döntéseket hozni.

A sérült embereket gyakran gyermekként kezelik, burokban tartják, mert akkor nyugodt a gondviselő, ha nem érheti őket semmi baj. Az önálló életért sokkal keményebb csatákat kell vívniuk, mint egészséges társaiknak.

A rehabilitációs tanfolyamon kinyílt számomra a világ: megtanultam közlekedni. El kellett szakadnom a nagynénémtől, a korábbi életemtől – ebben a felnőtt döntésben segítettek engem a tanfolyam tanárai. Pesten maradtam, és felvételiztem az ELTE szociológia szakára. Az egyetemi kollégiumban laktam, és meg kellett tanulnom jól élni a szabadsággal. Megismerkedtem Csabával, és összeházasodtunk. Attila már féléves volt, amikor államvizsgáztam. A szociálpszichológia érdekelt különösen, az emberek viselkedése egyéni, csoportos és társadalmi szinten. A szakdolgozatom témája a látó emberek attitűdje volt a vak emberekkel kapcsolatban.

Kép: Páczai Tamás

– Hogyan ismerkedtetek meg a férjeddel?

– Elmentem a Református Fiatalok Szövetsége táborába, ahol 150 fiatal között ott volt Csaba is, aki látó ember. Egy csoportba kerültünk, és megtetszett a hangszíne, ahogy szépen énekelt és gitározott. Megragadtak az őszinte, mély gondolatai, és hogy járt csillagász szakkörbe. (Nevet.) Az első ajándékával lehozta nekem a csillagokat az égből, szó szerint: egy olyan csillagtérképet készített, amire rizsszemeket ragasztott a csillagok helyére, egy vagy több szemet aszerint, hogy kisebb vagy nagyobb fényű a csillag, és Braille-írással feliratozta a térképet, így tapintással mindent le tudtam olvasni róla. A tábor után három hónappal megkérte a kezemet. Rá két évre összeházasodtunk, most leszünk tizenöt évesek. Az elején nehezen fogadott el a családja, megijedtek, hogy mi lesz velünk – de utána megszerettek.

Fotós kollégám a kerti lugasban szeretett volna családi fotókat készíteni a délutáni napfényben. Leona közben a terveiről beszélt:

– Egy vak barátnőmmel iskolákba szeretnénk empátiára nevelő zenés–verselős–beszélgetős műsort vinni. Egy füzetkét is tervezünk, amibe sorstársak írnának vidám kis történeteket, és ezeket adnám ajándékba a gyerekeknek, hogy maradjon egy kézzelfogható emléke is az előadásunknak. Korábban tartottam több osztályfőnöki órát, alsósoknak játékosan, felsősöknek és nagyobbaknak pedig merész kérdésekre is választ adva.

– Weboldaladon, közösségi oldaladon írsz, másokat biztatsz. Kihasználod a számítógép és internet adta lehetőségeket. Segít valamilyen program ebben?

– A vakok beszélő szoftver segítségével használják a számítógépet, amely kimondja a leütött betűt és ami a képernyőn van. Annak idején az iskolában tanultam vakon, tíz ujjal gépelni, még a régi írógépeken, ennek jó hasznát veszem. Sokat töprengtem, mi az a munka, tevékenység, amit gyerekek mellől, itthonról is tudnék végezni. Ekkor jött a blogolás ötlete, amire Erika születése óta egyre kevesebb időm jut, most inkább szunnyadnak bennem a gondolatok. Kitaláltam a Hála-naptárt is: egy szép öröknaptár, amelyben minden hétre jut a Prédikátor könyvéből egy általános életbölcsesség, és ahhoz csatlakozik az én hálaadó gondolatom. Lehet bele jegyzetelni is. Sok pénzt kellett kölcsönkérnünk, hogy kinyomtathassuk a naptárokat. Meg lehet rendelni, az így befolyó összeg egy kicsit támogatja a családi költségvetésünket. Éppen most rendeltem hozzá 2018-as könyvjelzőt.

Nem úgy éljük meg a hétköznapokat lelkileg, hogy mi hátrányokkal küzdünk, de tagadhatatlan, hogy az anyagi helyzetünkön mégis látszik. Én nem tudok elvégezni bármilyen munkát.

– Tehát amellett, hogy erőt adsz másoknak, nem akarod rózsaszínben láttatni az életeteket…

– Egyáltalán nem akarom eltitkolni a nehézségeket. Bizony az anyagi helyzetünkre és így a család tagjaira is kihat az én állapotom. Csaba számára annyi teendő adódik, hogy muszáj itthon lennie ápolási segélyen. Emiatt viszont hivatalosan nem tud mellette őstermelői tevékenységet folytatni a kertben, amire szüksége lenne a családnak. Ez nagy jogi nehézség, ami hátrányosan érint minket.

– Istenhited hogyan alakult?

– Nagymamám mély hite adta a példát kicsi korom óta. „Sose zúgolódjál, fiam, mert az Isten jó!” – ezt olyan sokszor mondta, hogy a végén elhittem. (Nevet.)

Tizenöt éves koromban a gimnáziumban evangelizációs nap volt, és itt nagyon megérintett a bibliai történet a kúthoz induló asszonyról, aki találkozik Jézussal: én is folyton „szomjas” voltam, hiszen az anyukám hiánya miatt sose tudtam igazán teljesen megtelni szeretettel, sosem volt elég.

A közös éneklések során olyan érintést kaptam, aminek hatására tudatosan kezdtem Isten felé fordulni – immár felnőtt hittel, keresve a hétköznapokban az ő akaratát, az én hivatásomat. Most Gyömrőn az evangélikus közösségbe járunk, de a városban hagyományos a vallási összefogás. Az számít nekünk, hogy a Lélek kiben mennyire munkálkodik, kivel tudunk összefogni a jótékonysági célok érdekében. A különböző felekezetek tagjaiból szerveztem csapatot magam köré, semmit nem egyedül csináltam.

Kép: Páczai Tamás

– Fellépsz énekesként is. Honnan ered az éneklés szeretete?

– Anyukám zeneoviba vitt, tehát nagyon régről indult. Amikor Pestre kerültem, a kőbányai református fiatalok közösségében megalapítottuk a Cédrus együttest, megzenésített istenes verseket énekeltem velük. Itt, Gyömrőn foglalkoztam gyerekekkel a szegedi Talent Tehetségkutató Stúdió szakmai támogatásával, városi ünnepeken, jótékonysági eseményeken léptünk fel, koncerteket szerveztünk, ahol épek és sérültek együtt énekeltek-zenéltek, ezzel szolgáltuk az esélyegyenlőség ügyét. 2017 augusztusában városi elismerést, emlékérmet kaptam közéleti munkámért.

Csabával ketten is fellépünk templomokban, ő gitározik, én énekelek. Nem tanultunk zenét, hallás után játszunk, a gyerekeink viszont igen: Atti zongorázik, Pancsi furulyázik, Szilvi hegedül. Amikor a kéz és láb nélkül élő Nick Vujicic először jött Magyarországra 2013-ban, akkor a Nem Adom Fel Alapítvány felkérte Bolyki Balázst, a Bolyki Brothers tagját, hogy alapítson egy sérült emberekből álló kórust, akik majd méltóképpen köszöntik őt gospel zenével. Így kerültem kapcsolatba Balázzsal, aki úgy foglalkozik sérült emberekkel, hogy a produkciókat nem sajnálatból tapsolják meg az emberek, hanem elfelejtik, hogy itt hátrányos képességű emberek énekelnek. Azóta is működik a Para-ra Gospelkórus. Amikor arról énekelünk, hogy „meggyógyultam”, miközben ott állunk sérülten, és mégis őszintén ki tudjuk mondani, azt mások bátorításául szánjuk.

Az a betegség, ha békétlenség van a szívünkben. Ha nyugalmat, békét, erőt kapunk, akkor gyógyultak vagyunk. A gyengeségünkben van a mi erőnk – Isten erőt adó munkájáról is sokkal jobban tanúságot tehetünk, mert a gyengeségünk látványos.

Távozásunk előtt Leona még megmutatja a gondosan őrizgetett csillagtérképet, férje egykori ajándékát, amely jelképe is lehetne az életüknek. 

Az interjú az „Egy elfogadóbb világért: 9 teljes élet – egy nehezített pályán” című Képmás-füzetben jelent meg. A füzet támogatója a Szerencsejáték Zrt.