A világ legdrágább vaníliája változtatta meg a házasságukat

Marosán Zoltán családi indíttatásra autószerelőként végzett, ám miután kiderült, hogy érzékeny a fáradt olajra, pályát kellett módosítania. Mivel kisgyermekkora óta szeretett a konyhában sürgölődni, így már fiatalon megtanult főzni, ebbe az irányba indult tovább. 

A szarvasi Ciprus csárdában helyezkedett el, és annyira jól ment neki a főzés, hogy az étterem tulajdonosa beíratta a békéscsabai kereskedelmi és vendéglátóipari szakiskolába. Tehetsége jutalmául hamarosan a konyhafőnök helyettesévé, újabb év múltán séffé léptették elő. 

Az ingázás elkerülése érdekében átiratkozott a szarvasi szakiskolába, ahol tapasztalataira alapozva az intézmény vezetése felkérte: a saját osztályában tartsa ő az elméleti foglalkozásokat heti egy alkalommal.

Amikor Budapestre került, kis kitérő után előbb a fővárosban is a vendéglátásban helyezkedett el, ám egy orvosi vizsgálaton azt tanácsolták neki, visszerei miatt hagyjon fel az álló munkával. Ezt követően hosszú időn keresztül biztonságtechnikai értékesítőként dolgozott. A vendéglátástól azonban nem szakadt el végérvényesen, így amikor lehetősége nyílt rá, hogy egy mestercukrász kurzusra beiratkozzon, nem habozott. 

A tanfolyam során figyelt fel arra, hogy az országban nem igazán lehet ár/érték alapján jó minőségű vaníliarudat beszerezni. A megvilágosodás egyben arra is rádöbbentette: nem kell a tűzhely mellett állnia visszeres lábaival, másképp is hasznára lehet a hazai vendéglátó szektornak. „Így fuzionált a gasztronómia és az értékesítés az életemben” – emlékszik vissza a kezdetekre Marosán Zoltán. 

„Hazajött Zoli a tanfolyamról, előadta az ötletét, mire csak annyit mondtam: drágám, ezt felejtsd el! Korábban ugyanis sokszor megtörtént már, hogy született egy gondolata, belelovallta magát, de valamiért nem lett sikeres az elképzelése” – idézi fel Zoltán felesége, Hidasi Rózsa, aki ekkor kisgyermekükkel gyesen volt.

Kép

Fotó: Császár Tamás

Egyenesbe került a család

Nehéz időszakot éltek meg akkoriban, mert férje munkahelyei nem váltak be. Rózsa azt érezte: a család élete folytonos szorongással teli, valami változásra van szükség ahhoz, hogy életük kátyúba ragadt szekere kimozduljon. 

Nem gondolta azonban, hogy ez a valami éppen a vanília(kereskedelem) lesz. 

Rózsa óvatos, korábban is igyekezett ésszerű döntéseket hozni, és férjét erre sarkallni. Ezúttal is arra kérte párját: ne öntsék az ötletbe minden pénzüket. Férje még aznap este leült a számítógép elé, egész éjszaka az üzleti terven dolgozott, reggelre el is készült.

Ezt követően Zoltán piackutatást végzett: hányan foglalkoznak az országban vaníliakereskedelemmel, illetve mekkora igény mutatkozna a szektorban a minőségi vaníliarudak iránt. Miután számos helyről érkezett pozitív visszacsatolás, belevágtak a nagy kalandba, vállalva a kockázatot is. Két éve márciusban a megtakarított pénzük egy részét befektették az új üzletbe.

Az első feladatuk az volt, hogy felkutassák a beszerzési csatornákat. Kaptak egy tippet, kit keressenek meg, az illető a világhírű francia Ferrandi cukrásziskolában dolgozott korábban. Hogy jó helyre fordultak tanácsért, arra bizonyság, hogy az intézményt a Le Monde egyszerűen csak „a gasztronómia Harvardjaként” aposztrofálta. Így kerültek kapcsolatba az első termelőkkel, akik Indonéziában és Madagaszkáron foglalkoznak vaníliatermesztéssel. A madagaszkári farmernek már az édesapja is az illatos fűszert termesztette, maga pedig közel harminc éve foglalkozik a vaníliával. Ahogy megalapították a céget, és megkapták a szükséges engedélyeket, Zoltán felépített egy webshopot. 

Rózsa emlékei szerint fogalma sem volt arról, mit csinálnak majd az először megrendelt egy kilogrammnyi vaníliával, ha nem sikerül eladniuk. Abban bízott, hogy ha másképp nem, a webshopon keresztül a lakosság akár szálanként is megveszi tőlük. 

Legnagyobb meglepetésére azonban fél hónap alatt értékesítették az első szállítmányt, így megbizonyosodhatott arról: férje ezúttal tényleg valami nagyszerű és működőképes ötlettel rukkolt elő.

A cukrász szakma vegyes érzésekkel fogadta az új lehetőséget: volt, aki tárt karokkal fordult Zoltán felé, mások furán méregették. Aki viszont megszagolta, megízlelte a vaníliarudakat, teljesen elképedt, sokan csak annyit tudtak mondani: „Úristen!” A megszokott metódusoktól eltérő módon megkerestek neves cukrászokat is azzal, hogy fogadják őket, hadd mutassák be kínálatukat. Így kerültek be áruikkal neves szállodákba, cukrászdákba. Gyorsan kialakult a megrendelői kör.

Igyekeztek különböző vaníliafajtákat kínálni az érdeklődőknek, ezért később Pápua Új-Guineában, Ugandában, majd más fűszerek kapcsán Kenyában, Kambodzsában, Srí Lankán dolgozó farmerek termékei is bekerültek a portfóliójukba. Sőt, a világ legdrágább vaníliáját is be tudják szerezni a Francia Polinéziában található Tahaa-szigetről. 

Kép

Fotó: Császár Tamás

Bors, fahéj, kardamom 

„Megbeszéltük Zolival, hogy nem akarunk hatalmas profitot – miközben, az árakat sem akarjuk irreálisan leszorítani –, hanem arra törekszünk, hogy a kis településen élő Ilonka nénitől a neves cukrászdákig minél többen használjanak valódi vaníliát. Az sem baj, ha Ilonka néni nem rendel többet, de legalább egyszer találkozzon az igazi fűszerrel” – foglalja össze Hidasi Rózsa a házaspár ars poeticáját.

Szívügyük és szerelmük lett a vanília, amit bizonyít, hogy beszélgetés közben gyakran úgy emlegetik: a „mi vaníliánk”.

Zoltán azt is kifejti: szinte belebetegszik, ha elfogy a raktárkészlet, s csak akkor nyugszik meg, amikor ismét megérkezik a megrendelt áru.

Lelkesedésük átragadt sok cukrászra is, rengeteget köszönhet a házaspár egy-egy szakembernek, akik nyitottan álltak a kérdéshez, és szívesen kísérleteznek a fűszerrel. Többen keresték például a választ arra, mi történik, ha különböző aromájú vaníliákat kombinálnak egy-egy desszertben, fagylaltban. Hiszen a valódi vanília lehet édes, kesernyés, földes, dohányos, savas, gyümölcsös – fajtától és termőhelytől függően. Egy idő után, ha Zoltánt kérdezték a cukrászok, hogyan fejleszthetnék egy-egy terméküket, a vanílianagykövet csak annyit tanácsolt: „tegyél bele vaníliát!” Akadt, aki a paradicsomot érlelte meg a fűszerrel, más a steaket ízesítette vele.  

Egyes termelőkkel mára baráti kapcsolatba kerültek, a farmerek rendszeresen tájékoztatják a házaspárt az ültetvények állapotáról, így Zoltánék képesek referálni megrendelőiknek, mikorra és milyen termés várható. 

Az egyik farmerrel nagyon szoros kapcsolatba kerültek, például, amikor a termelő megtudta, hogy Zoltán édesapja elhunyt, csekket küldött magyar partnerének. Marosán Zoltán ugyanígy tett, amikor értesült arról, hogy a gazda maláriás lett.

Ma már nemcsak vaníliarudat, hanem olcsóbb őrleményt is forgalmaznak, amit azoknak szánnak, akik a drága rudakat nem engedhetik meg maguknak, mégis vágynak a boltokban kaphatónál magasabb minőségre. Kínálnak vaníliakaviárt (a rúd magja) azoknak, akik nagybani felhasználók, és kevés az idejük a vaníliarudak bontásához; illetve készítenek vaníliapasztát is.

A megbízható üzleti kapcsolat hatására az egyik ugandai partnerük közölte, van más fűszere is, érdekli-e a párt. Így jutottak hozzá például kakaóbabhoz, különböző borsokhoz és fahéjakhoz, kardamomhoz, csillagánizshoz, szerecsendióhoz, korianderhez, római köményhez vagy akár matcha teához. 

Támogatják a civil szférát

A vanília és az egzotikus fűszerek – áttételesen – a pár kapcsolatát is helyreállították, hiszen a családfő már nem azon szorong, hogyan tartsa el feleségét és gyermekét. Kockáztatott, ugyanakkor a vállalkozásban megtalálta önmagát. Egy idő után, amikor a munka már teljes embert igényelt, Zoltán kilépett addigi állásából, és csak a vaníliának élt. 

Később felesége is felismerte: jobban jár a család, ha ő is csatlakozik a vállalkozáshoz. Azóta ketten viszik a cég ügyeit. „Azzal, hogy Rózsa ki tudott lépni a munkahelyéről, és csatlakozott a családi vállalkozáshoz, napi többórányi utazástól mentesült, továbbá az itthoni és a céges munkára is több ideje marad” – összegez Zoltán. 

Felesége megállapítja: kisgyermekkel könnyebb létezni egy családi vállalkozásban, mint alkalmazottként. „Mindezen túl a vállalkozás inspirál is bennünket, családként és egyénenként is. Bebizonyosodott, hogy megosztva a feladatokat jól tudunk működtetni egy céget.

A legtöbb ember egy vállalkozást szorongatott helyzetnek él meg, mi mégis azt mondhatjuk, biztosabbnak érezzük a mi kis cégünket az alkalmazotti státusznál. 

Arról nem is beszélve, hogy több időt tudunk együtt tölteni” – hangsúlyozza Rózsa. 

A prosperáló vállalkozásuknak köszönhetően ma már rendezvények, jó ügyek mellé is oda tud állni a házaspár: Gyömrőn és Alattyánban civil süteménysütő-versenyt, jótékonysági eseményt támogattak, míg Zoltán oktatási intézményekben tart előadásokat a tanulóknak.