A gyermekkor képe, hangja, illata, íze és tapintása

Szeretek eljátszadozni az érzékterületekkel, szavakkal, emlékek és hangulatok felidézésével. A gyermekeim élvezik az efféle mókát, ami persze nemcsak játék, hanem a személyiség gazdagítása is. Játsszunk most együtt! Mivel ezen az utolsó májusi vasárnapon a gyermekeket – és ezzel együtt a felnőttek gyermeki lelkületét is – ünnepeljük, ezért a „gyermekkor” szót hívom elő magamban. Buzdítom a lelkes Olvasókat is, hogy csatlakozzanak a játékhoz!

Kép: Unsplash

A látás, vagyis gyermekkorom egyik emlékezetes képe: a hullámvasút.

Minden évben elmentünk Budapestre, a Vidámparkba. Legalább fél napot eltöltöttünk ott. Megebédeltünk egy közeli kertvendéglőben, ahol gyorsan tömtem magamba a bécsi szeletet és a sült krumplit, miközben figyeltem a sínen száguldozó kocsikat, hallgattam a vidám sikítozásokat. Utólag visszagondolva sokkal izgalmasabb volt ez a várakozás, mint a beteljesedés. Jó ürügynek tűnt később a gyermekeimmel együtt elmenni, és őszintén nagyon fáj a szívem, hogy a Vidámpark már nincs meg a régi formájában. Mintha egy emléket kitéptek volna.

De a hullámvasút azért megmaradt – az életemben is. Mert vannak olyan napok, amikor teljesen elragad a lelkesedés és az elégedettség érzése – mi, lányok, a lányommal együtt már csak ilyenek vagyunk.

Pedig ebből a magasságból más napokon elég nagyot lehet huppanni. Még szerencse, hogy a hullámvasúton a zuhanás után mindig van felemelkedés is. A férjem számára a legfélelmetesebb éppen az, hogy nem lassulva, hanem olyan erővel robogunk a csúcsra, mintha onnan a levegőbe repülnénk tovább.

A hallás, gyermekkorom legemlékezetesebb hangja: egy zenélő gömb.

A lépcsőházunkba, két szinttel fölénk beköltözött egy idős budapesti hölgy: Aranka néni. Igazi úrihölgy volt: mindig csinos, világos kosztümökben, számomra ismeretlen, de nagyon tetszetős szokásokkal. Anyukám az ilyesféle szomszédokkal hamar közeli barátságba került, és gyakran vendégeskedtünk egymásnál, süteményeket és recepteket cseréltünk. A londoni szelet, amelynek a tésztáján málna van, a felvert habjában pedig dió, kakaó és cukor, most is a kedvenceim közé tartozik, és én őrzöm Aranka néni írásával a receptet. Ő tanított meg kanasztázni, sokszor kiültünk vele beszélgetni az erkélyére a napernyő alá, és csodaszép régi medált, csészét kaptunk tőle. A zenélő gömböt Németországból kapta, és nekem ajándékozta. A gyerekeim zenélő plüsseiről és ládikájáról mindig eszembe jut a gömb és Aranka néni.

A szaglás, gyermekkorom illata: az eső utáni felvert por.

Úgy emlékszem, mintha gyermekkoromban mindig meleg nyarak lettek volna. Mi legalábbis – hacsak lehetett – kint játszottunk a barátokkal. Mindig hiányzott a családi ház, és sokat ábrándoztam arról, hogy felnőttként abban élhetek. Ez például teljesült is. De gyerekként sokkal magányosabb lettem volna, ha nem lakótelepen, rengeteg velem egykorú pajtással növök fel. Csak a mi négyemeletesünkben kb. tíz hasonló korú gyermek lakott. A szomszédos lépcsőházakban pedig sokszor ennyi.

Néhányan mindig összeverődtünk a közös játékhoz, hiszen a szüleink sokszor dolgoztak, mi pedig egyedül maradtunk otthon, kulccsal a nyakunkban.

Egy időben korán reggel futással indítottuk a napot. Napközben rengeteg szerepjátékot játszottunk, forgatókönyvet írtunk, cirkuszt szerveztünk, az egyik tárolóban klubot nyitottunk, a ház előtti és mögötti fűben cigánykerekeztünk, fociztunk, a lenyírt fűkupacba sorbanállással, nekifutásból ugráltunk. Közben időnként jött egy gyors nyári zápor, amikor behúzódtunk a jó hűvös lépcsőházba. Aztán kimentünk az „esőillatba”, és folytatódott a játék.

Az ízlelés, vagyis az íz, amit még ma is érzek a számban: a friss tavaszi borsóleves és a házi tésztából készített káposztás tészta.

Érdekes, hogy rettenetesen szeretem mai napig az édességet, és anyukám régen minden vasárnap sütött. Ez az ünnepi menü része volt. De néhány évtized távlatából mégsem ezeket az ízeket őrzöm. Mivel nem volt kertünk, akkori szokás szerint a közelben, a város szélén telket vásároltunk. Ezen a telken sok minden megtermett: burgonya, hagyma, répa, káposzta, uborka, paradicsom és még sorolhatnám. Nem is beszélve a gyümölcsfákról és bokrokról. Emlékszem, apukám még mákot is ültetett. Meg virágokat.

Igazából nem volt nagy föld, de színes kis birodalom, ahol én is kaptam saját kis földterületet meg kerti szerszámokat.

Megtermett itt bármi a mindennapjainkhoz, és a fáradságos munka meg a távolság ellenére – amit gyalog vagy biciklivel küzdöttünk le – ragaszkodtak a telekhez a szüleim. Felejthetetlen élmény volt az első borsóból, a zsenge karalábéból, édes répából és ízes gyökérből főzött leves. Anyukám egyébként is nagyon jól főzött, mindennek külön ízvilága volt. A káposztáért nem rajongok különösebben, de valami miatt épp a káposztás tészta maradt meg az emlékeimben. Amióta bolti tésztát fogyasztunk, szinte sosem készítem káposztával, mert valahogy nem visz rá a lélek.

A tapintás, amit a kezemmel érzékeltem: unokatestvérem kisfiának selymes hajfürtjei.

Az unokatestvéreim mind idősebbek nálam, mert apukámnak is bátyja volt, anyukámnak meg három nővére. A legfiatalabb nővére is tíz évvel idősebb nála. Hála Istennek, még ma is élnek mindannyian. Csak a férfiak mentek el... Nagyapám orosz hadifogságba került a második világháború idején, és csak az orrpolipja miatt engedték haza, ami már látható volt szabad szemmel. Ez csodaszámba ment, mint ahogy az is, hogy a csontsoványra fogyott, beteg ember újra megerősödött, és még majdnem félszáz évet élt. Anyukám a háború után született. Így alakult, hogy tízéves koromban az első unokatestvéremnek már megszületett a kisfia. Nagyon büszke voltam arra, hogy sosem féltette tőlem. A kezembe vehettem, játszhattam vele, sőt, egyévesen már játszótérre is vihettem, egyedül. Akkoriban nagyon vágytam kistestvérre – mint ahogy szüleim is –, de nem teljesülhetett. A kicsi másodunokatestvérek töltötték be ezt az űrt. A kis szőke fürtöktől mindenki teljesen odavolt, és a kis pajtásomat sokan kislánynak nézték. Azóta már ő is felnőtt, és egy ugyanolyan, szőkefürtös kislánya született, mint amilyen ő volt. Az ő göndörsége eltűnt, amikor rövidre vágták a haját. De én még mindig emlékszem a tapintására.

Meglepő, hogy egy szó és öt érzékterület ennyi emléket idézett fel gyermekkoromból!

Számomra a gyermeknap nemcsak a koruk és termetük alapján gyermekeknek nevezett szépségekről szól, hanem mindannyiunkról, akikben kitörölhetetlenül ott él a régi gyermek.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti