Sátor, kemping, szabadság

Valamiért azt gondoltam, manapság csak a wellness és a kényelmes semmittevés vonzza az embereket. Ehhez képest péntek estére ki lehetett volna tenni a „megtelt” táblát a kemping bejáratára. A lakók Európa számos országából érkeztek: a magyarok voltak többségben, de sok német turistával is találkoztunk. Rajtuk kívül franciák, olaszok, lengyelek, csehek, dánok, belgák, hollandok, osztrákok egyaránt pihentek a magyar tenger partján. Bandázó tinik, gyermekes családok és nyugdíjasok is voltak szép számmal.

A mosogató környéke mindig remek lehetőséget teremtett egy kis tereferére az itt lakókkal. Először egy idősebb hölgy köszönt oda hozzánk. Mint kiderült, Németországból érkezett, hogy két hónapot a Balatonon töltsön. Mivel úgy érzi, a magyar klíma jót tesz az asztmájának, az élettársával húsz éve rendszeresen jár a magyar tenger partjára. Másnap ugyanitt futottam össze egy ötven év körüli, rutinos kempinglakóval. Míg én műanyag tányérokon egyensúlyozva vittem a mosatlant a vizes blokkhoz, ő egy profi, szűrőbetétes műanyag vödröt használt erre a célra. Korábban ő is sokat sátrazott, de az elmúlt években lakókocsira váltott, mert úgy érezte, kiöregedett ebből a műfajból.

Mások azonban nem osztották a véleményét, a mellettünk lévő sátorban például egy hatvanas úr tanyázott. Reggelente hosszasan hallgattuk a horkolását. Egy ötödik X-ben járó motoros pár szintén egy egyszerű sátorban aludt éjszaka, napközben pedig mindketten a fák közé kifeszített függőágyaikban pihentek. No és a hölgy reggel egy igen rövid hálóingben fésülgette a haját, míg mások pizsamában, alsógatyában vonultak a vizes blokkok felé.

Ahogy megfigyeltem, a kempingezők nem a szégyenlősségükről híresek, hiszen a tusolást, a fogmosást is ismeretlenek közelében kellett végezni.

Az „Élni és élni hagyni” jelmondat itt kimondottan aktuális volt, engem ez a fajta szabadságérzet vett le leginkább a lábamról.

Amikor átléptük a kemping bejáratát, valahogy rögtön megéreztem, hogy itt nem kell azon görcsölnöm, vajon ki mit gondol rólam. Ez nagyon felszabadító volt.

Esténként olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy giccses romantikus filmben lófrálnék. Bár az egyik lakókocsi előtt három kamasz megállás nélkül a telefonját nyomkodta, több helyen is előkerültek a gitárok, egy idősebb házaspár pedig egy csomag kártyát vett elő. A tárcsákon, grillrácsokon ínycsiklandó illatot árasztottak a készülő vacsorák. Fényfüzérek, szolár lámpák is gondoskodtak a kellemes hangulatról, s mint utóbb kiderült, ezeknek sötétedés után is hasznát vettük.

Kép: Michael Eerskine / Unsplash

A kisfiaink is nagyon élvezték ezt a „nomád” életformát. Lelkesen hancúroztak a sátorban, rohangáltak a friss levegőn, lubickoltak a habokban. Az egyik szomszédunk is kisgyermekekkel érkezett, de ők velünk ellentétben bérelt lakókocsival keltek útra, és már több kempingben is megfordultak, mire lehorganyoztak mellettünk. „Szeretünk kempingezni – mondta az édesanya. – Három gyermek mellett hatalmas előnyt jelent, hogy nem kell előre lefoglalnunk a helyet. Áprilisban úgysem tudnám előre, júliusban vajon beteg lesz-e valamelyikük. Mielőtt megszülettek a gyerekek, már jártunk itt a férjemmel. Az északi part mélyebb vize viszont nem igazán gyerekbarát. A gyerekek délután még szoktak aludni, a lakókocsiban viszont nincs klímánk, napközben meleg van odabent. A nappali fény és a kinti zajok miatt sem tudnak napközben pihenni, így este korán kidőlnek. Menetközben kiderült, hogy ötünknek túl kicsi a lakókocsi. Legközelebb körültekintőbben fogunk választani.”

Egy negyvenes házaspár két kiskamasz lánnyal érkezett. Amióta nagycsaládosok lettek, rendszeresen kempingeznek, mert a gyerekek élvezik, hogy a szabadban tölthetik az egész napot. „A sátrazás legnagyobb előnye a kedvező ár – meséli az édesanya. – Amióta felfújható matracokat vettünk, a kényelemre sem panaszkodhatunk. Mindig igyekszünk olyan sátorhelyet választani, ami közel van a vizes blokkhoz. Persze mint mindennek, a kempingezésnek is van hátulütője. Ilyen például a közös WC- és tusolóhasználat. Emellett az időjárásnak is ki vagyunk szolgáltatva. Az éjszaka például azt hittem, elvisz a vihar, de szerencsére jól vizsgázott a sátrunk, és nem áztunk be.

Az elmúlt évek alatt megtanultuk, hogy alaposan fel kell készülnünk, mielőtt elindulunk otthonról. A férjem mindig ír egy listát azokról a holmikról, amiket feltétlenül magunkkal kell hoznunk. Bakik persze mindig becsúsznak.

Idén új elosztót kellett vennünk, mert elfelejtettük bepakolni a meglévőt. Kávéfőzőt hoztunk, de a bögréink otthon maradtak. Mivel az egészségügyben dolgozom, számomra az a legfontosabb, hogy alapvető gyógyszer, kötszer, fertőtlenítő mindig legyen nálunk.” A család lábasoknak és alapvető élelmiszereknek sem volt híján, az utánfutóról előkerülő kellékekkel pedig reggelenként az apuka tejbegrízt, rántottát és palacsintát készített.

Amikor étkezésre került a sor, meglehetősen zöldfülűnek éreztük magunkat: míg mások főtt és sült étellel kényeztették magukat, mi többnyire szárazat ettünk, mert nem tudtuk, hogyan kerülhetjük el a hangyák invázióját, és fazekakkal, serpenyőkkel sem készültünk.

Legközelebb már rutinosabban – és valószínűleg több csomaggal – fogunk útnak indulni, mert hogy újra át szeretnénk élni a kempingezés örömét, ahhoz kétség nem fér.