„A zenében bármi megtörténhet, ha hagyunk rá időt” – Beszélgetés Barabás Lőrinccel, akinek a dalai naplójegyzetek is (x)

– Van olyan – nem zenész – ismerősöm, aki egyszer azt mondta, hogy a zenéért a leghálásabb az életében. Ha te nem említhetnéd a zenét, akkor mit mondanál: miért vagy a leghálásabb?

– Azért, hogy olyan munkám van, amit szeretek, és amiért még olyan emberek is hálát éreznek, akik nem zenészek. Azzal töltöm az időm nagy részét, amiben örömömet lelem, és ez ritka adomány.

– Mi a fontosabb: az, hogy te élvezd a zenélést, vagy hogy mások értékeljék, amit csinálsz?

– Egyikből fakad a másik. Én az elsőre teszem a hangsúlyt, de nyilván az emberek sem élveznék annyira a zenémet, ha nem szeretném így játszani. Talán ez a hozzáállás jön át a közönségnek.

– Mit gondolsz, a szöveg nélküli számaid mennyire jelentik ugyanazt a hallgatóknak, amit neked?

– Nem teljesen konkrét üzeneteket küldök a zene által, kevésbé megfogalmazható terepen mozgok. Mivel nem pontosan körvonalazható a mondanivaló, „filmzenésként” is szokták jellemezni, amit csinálok. Van benne egyfajta utazás. Szeretem az ismétlődő, repetitív dolgokat. A hallgatókban sokszor születik képi analógia a zenéim kapcsán, de ami közös bennük, az a mozgás, az utazás. A Random Szerda-estjeink például teljesen improvizatívak, mi sem tudjuk előre, mit fogunk előadni. A zeneszerzés és az előadás határmezsgyéjén mozgunk, kicsit akár törzsi szeánszszerű hangulatokat is próbálunk elcsípni.

– Ha már ezt említed, úgy tudom, egyébként is érdekelnek a különböző törzsi kultúrák…

– A természetközeli népek törzsi zenéi különösen foglalkoztatnak, szeretem kutatgatni is őket. Jártam ilyen helyszínen és emberek között, sok olyan impulzus ért a közegükben, amelyeket megkérdőjelezhetetlenül igaznak gondolok. Ahogy nálunk a népzene terjedt szájról ­száj­ra, és lekopott róla minden sallang, úgy a törzsi zenék is lenyűgözően őszinték, egyenesek.

– Ez az, ami igazán kikapcsol és egyben inspirál: az utazás?

– Igen, elmenni helyekre, ahol még sosem jártam, vagy nem sűrűn, de visszavágyom. Rengeteg ötletet csal elő belőlem, ha akár csak egy-két estét sétálok egy városban, ahol számomra újak az energiák. Máskor a természetben találom meg azt, ami kizökkent a mindennapokból és inspirál. De ezek az ötletek később jönnek ki belőlem, és nem is követhető le konkrétan, hogy melyik sétából melyik dal született, viszont jó alapanyagot adnak, és nem tudhatjuk, miből lesz a cserebogár.

– Jellemzően mikor szerzed a dalaidat?

– Éjjel kettő és reggel öt között. Szeretem az éjszakát. Van benne valami nagyon jó csönd. Mindig szerettem más napirend szerint élni, igaz, ma már egyre többször a hajnal, a reggel ihlet meg. Négykor, ötkor kipattan a szemem, és délig elkap egy húzás, csak úgy pattogzanak az ötletek. Szerencsére olyan helyen lakunk, hogy a hangoskodással nem zavarok másokat.

– Van, ami a zene nyelvén nem fogalmazható meg?

– Talán az olyan dolgok, amiket szavakkal sokkal inkább és előbb megfogalmaztak: szabályok, társadalmi, politikai, kulturális folyamatok. A tudományosan körülírt dolgokhoz a zene csak asszociációkkal telítve tud bármit hozzátenni, de nem is célja, hogy definíciókat fogalmazzon meg.

– Tervezel esetleg a jövőben szöveges dalokat is?

– Nem zárom ki, de én a szöveget is sokszor ritmusként, szinte hangszerként szeretem kezelni, akár egy halandzsaszövegben is a magán- és mássalhangzók hangeffektjeit, mint egy hangszer hangjait.

– Vannak olyan szerzeményeid, amelyek jelentése időről időre számodra is változik?

– Hogyne, sőt vannak olyanok, amelyeknél az első ötlettől a végleges verzióig, a lemezre kerülésig eltelt mondjuk kilenc év. El lehet képzelni, ezek addig mennyi mindenen mentek keresztül. Farigcsáltam, félreraktam, újra elővettem, más irányba vittem őket. Sokszor úgy érzem, hogy a dalok, dalkezdemények, amelyek a gépemen vannak, és akár soha meg sem jelentek, számomra afféle naplójegyzetek. Életem egy részének lenyomatai, és ha visszahallgatom őket, visszahúznak abba a korszakba és életérzésbe, amelyikben születtek. Ez is a zene egyik szuper jó tulajdonsága.

– Van, volt kedvenc korszakod?

– A kilencvenes évek. Nagy nosztalgiával tekintek az utolsó online-mentes évtized élményeire.

– Az online világgal sok kéretlen vélemény is ránk ömlött. Te mennyire vagy kritikus magaddal?

– Próbálok egyensúlyt találni, hogy el se szálljak, de ne is önsanyargatással teljen az életem, noha nem mindig könnyű a saját munkámat külső szemmel nézni. A közönség megítélése viszont már nem feszélyez, nem az határoz meg, hogy más mit fog gondolni rólam. Mérlegelem persze, de nem hagyom, hogy rám telepedjen. Vannak emberek a környezetemben, akiknek adok a véleményére, érdekel, hogy egy-egy új alkotásom bennük hogyan csapódik le. De ezek is másképp hatottak rám tizenöt éve, mint ma. Függetlenedni a külső véleményektől talán a korral jár, az öregedés jele…

– Szerinted mit csinálnál, ha bármi oknál fogva nem zenélhetnél?

– Tetszenek a kézműves dolgok, sok videót nézek arról, hogyan készítenek valamit agyagból, fából, fémből. A családomban jó pár képzőművész van, talán innen jön ez. Szerintem ilyesmivel foglalkoznék, de mindenképp olyannal, amiben örömömet lelem. Szerencsére sosem volt rajtam nyomás, hogy ilyen vagy olyan szakmát válasszak, hanem amit választottam, abban a szüleim támogattak. De nem írtam ifjúkoromban karriertervet sem, amit aztán követtem volna, sok minden ösztönösen jött. Van, amit utólag már másképp csinálnék, de az is mind az utam része volt.

– Például?

– Egyes lemezeken a lábcint kicsit hangosabbra venném. Csupa szakmai apróság. Ez egy folyamatos keresgélős és megtalálós játék. A zenében a keresgélésnek is megvan a helye, erre is van idő, ezért tud sok olyan dolog is megtörténni, ami nem történne meg, ha nem hagynánk rá időt. David Lynch könyvében olvastam, hogy az egyik barátja apukája festőművész volt, és néha három napon át csak úgy elvolt a műtermében. A harmadik nap végére jutott el abba a tudatállapotba, amikor megjelent a szikra, amely továbbvitte a munkában. Ehhez három napig kellett olyasmiket csinálnia, amiknek látszólag semmi értelme, de ezek hozták meg a gyümölcsöt. Én is igyekszem úgy szervezni az életem, hogy legyen lehetőségem keresgélni – azt is, hogy bizonyos élethelyzetek milyen érzéseket, zenéket generálnak bennem. A kísérletezgetésre úgy tekintek, mint befektetésre, a táptalaj megforgatására.

– Mit gondolsz, másképp kanyarodott volna az életutad, ha két kézzel születsz?

– A trombita választását meghatározta, hogy olyan hangszerem legyen, amelyen egy kézzel is teljes értékűen lehet játszani. Ki tudja, hogy két kézzel is rátaláltam volna-e? Az is lehet, akkor zongorista lettem volna vagy szobrász. Az egy kéz kitörölhetetlen védjegyem, persze csak első blikkre megy ritkaságszámba. Akik régóta ismernek, azoknak már nem tűnik fel, abszolút nem téma.

– A hangszereden, a trombitán kívül mihez ragaszkodsz még nagyon?

– Van egy pianínóm is, vagyis egy másik hangszerhez. Ezt talán kevesebben látják, noha szoros érzelmi kötelék fűz hozzá. Illetve kiemelkedően fontos lett az otthonom – nem tudom, hogy ez a covidos év miatt van-e. Közel lakom az erdőhöz, és a zenélésem nagy százaléka sem a színpadon, hanem az otthonomban zajlik, amely így egyszerre munkatér és élettér is. Fontos tehát, hogy jól működjön. Ahogy a dalaimat, úgy az otthonomat is mindig csiszolgatom, rendezgetem. 

A Melléklet a Szerencsejáték Zrt. szakmai támogatásával készült.