Tárcák a dzsungelből 4. – A mágikus realizmus létezik

Látszatra nincs itt más, mint kék ég, sűrű dzsungel és céltalanul tekergő emberek, akik olyan közönyösen néznek a világra, mintha nem történne bennük semmi. Sem gondolat, sem lélek. Akik nem akarnak semmit a világtól. Nem akarják megváltoztatni. Nem akarják meghódítani. Nem akarnak hasznot húzni belőle. Élni akarnak. Nem olyan önfeledt, mámoros ízzel, mint Európában a déli népek, nem olyan illemmel és stílussal. Hanem egyszerűen, csak zsigerből. Nem akarnak hozzátenni, de elvenni sem akarnak. Pedig az elvétel benne van a vérükben. Itt mindenki szegről-végről a konkvisztádorok leszármazottja. Ez az akarat mára már letompult, elnyomta a dzsungel; lefogták a liánok, lenyomta a pára.

Számukra a világ: otthon. Bejön a mesztic szombat este a faluba, pár sörrel és cukornádpálinkával leissza magát, elindul haza gyalog, aztán a dzsungel közepén, a kivilágítatlan éjszakában elfárad és összeesik. Öntudatlanul alszik reggelig, ott, ahol a fáradtság érte. Ha szerencséje van, nem gázol át rajta senki. Nem tudják lebontani úgy az alkoholt, mint mi. De önkontroll sincs. Tudatlanságuk eredete talán a tudatalatti otthonosságérzés. Bárhol, ahol vagyok, lehajthatom a fejem. Valaki vigyáz rám részegen is, ha elalszom egy földúton a vaksötét dzsungelben. Nem kitalált történet ez, hanem a valóság maga. Onnan tudom, hogy 14 éve egy éjjel belebotlottam egy ilyen alvó részegbe.

Valami összeadódott itt természetből és istenhitből, babonából és butaságból.

Generációk sorsa ismétlődik, mert nem veszik észre a mintát. A fiú az apja lustaságát szapulja, az apa a fiúét, miközben együtt nézik a tévét naphosszat. A tüntetésen a rendőr ájul el, és a terhes nő élesztgeti. Nem hisznek a szellemekben, mégis róluk locsognak. Nem tesznek fel kérdéseket, és nem akarják tudni a válaszokat. Birka türelemmel képesek várni az idők végezetéig.

Itt az idő nem pénz, hanem valami más. Az a cseppfolyós megfoghatatlan valami, amely a megfigyelő helyzetétől függ. Einstein ideje. Az ottliki idő. Kedvünkre tágul vagy zsugorodik. Napok, napszakok sokszor évszázadoknak tűnnek a szüntelen tücsökciripelésben. Mégis, az élet elillan egy szempillantás alatt.

A természet élő egység. Hangulata van. Változtatja a hangulatát. Kivágták most a bambuszt. A frissen metszett fa illatata terjeng mindenfele. Pedig ez egyszerre halálszag is. Egy mészárlás helyszíne. Az erdő érez mindent. A békák gégemetszett hangon kuruttyolják tele minden ocsmánysággal az éjszakát. Valaha sértett emberek voltak. Valaki vágott nyakú kakast hagy a hotel lépcsőjén, irigységből, féltékenységből, bosszúból. A dzsungelben vadnyulak élnek. Jack állítólag pumát látott hajnalban, de maga sem biztos benne, hogy csak az elvi lehetőség illant el a szeme előtt, vagy maga a valóság, és tényleg pumát látott.

Lehet, hogy csak az én szemem káprázik, és nem látom a fától az erdőt. Lehet, hogy csak pár raszta ücsörög itt, akik üres tekintettel arra várnak, hogy lehúzzák a turistákat. Lehet, hogy nem más, mint csupán a kék tenger és a dzsungel, amely kiér a tengerig. Lehet, hogy csak az, hogy itt él a legtöbbféle élőlény a világon. Lehet, hogy nincs itt semmiféle csoda.

Az európai szem csak pislog, mert más fogalma van a realitásról, az életről.

Legelőször, amikor idekerültem, azt hittem, nem fogom kibírni. Mint mélytengeri búvár, tompán hallottam csak a hangokat, és fáziskéséssel érzékeltem az eseményeket. Szervezetem gyorsabban élt, szívem gyorsabban vert, nehezen szokta a dzsungel levegőjét. Azt hittem, hogy egy percig sem bírom. Aztán hirtelen eltelt egy év. Ki mondja meg egyébként is, hogy mi a realitás? Miért ragaszkodunk a valósághoz? Mit adott az nekünk?

Kép: Ivády Nóra

A mágikus realizmus nagy mestere, Gabriel García Márquez innen légvonalban alig ezer kilométerre, egy kolumbiai kisvárosban, Aracatacában született. Lehetetlen, fülledt, mocsaras vidék az, érezni a tenger közelségét, amely mégis elérhetetlen messzeségben van. Nincsenek utak. A közlekedés kiszámíthatatlan. Az író életének első kilenc évét ott töltötte. Ez a kilenc év meghatározó volt világlátására.

A kreatív elme mindig akkor álmodja a legnagyobbat, amikor a szemnek nincs tiszta rálátása a dolgokra, és a képzeletre kell hagyatkoznia. García Márquez nem tudott kijutni, be volt zárva a mocsaras vidékbe. Később nem tudott visszajutni, így hát maradt az álmodozás. De az erdélyi ballada is így született. A nagy hegyek és erdőségek nem engedtek láttatni, így ki kellett találni, mi van a hegy mögött. A képzelet mindig színesebb a valóságnál.

Pedig lehet az élet puszta számadat is. Időjárásjelentés, útinform, tíz új olvasatlan üzenet, huszonegy nap szabadság egy évben. Lehet csak romló bűnügyi statisztika. Lehet csupán anyagi helyzet vagy családi állapot. Tizenöt perc hírnév vagy tizenöt perc késés.

Akkor inkább a csodák valóságában élni. A tengert óceánnak látni. Minden fában megkövült istenséget tisztelni. Hinni, hogy az olasz főbérlő éjszakánként kövér békává változik és a házam körül leskelődik. A csodák valóságában élni nem önbecsapás, hanem a magasabb rendű élet titka.

Vissza kell helyezni a hétköznapokat a méltó helyükre, és csodaként kell tisztelni az életet, ami előttünk áll.