Szigor vagy szabadság? – „A bíró” című filmről pszichológusszemmel

„A bíró” – a filmről

Hank Palmer a nagyszájú, dörzsölt sztárügyvéd, aki nyakig sáros embereket is képes felmentetni a vád alól, éppen ebben a helyzetben találja magát, amikor édesanyja váratlanul meghal. Haza kell utaznia a temetésre, ám otthon nemcsak a gyásszal és a veszteség felett érzett fájdalmával kell szembenéznie, hanem a múltjával is, azokkal a dolgokkal, emberekkel, amiket-akiket, azt hitte, örökre maga mögött hagyott. Az élete teljesen szétesik: felesége beadja a válókeresetet és közös kislányukat is magával viszi, az otthoni légkör elutasító és hideg. Eleinte a testvérei és az édesapja kívülállóként kezelik őt, olyan embert látnak benne, akire nem lehet számítani, aki úgyis elmegy, mielőtt még rájuk virradna a következő nap. Az elfojtott, mélyre temetett titkok által keltett feszültség szinte tapintható: minden egyes családtagnak van ki nem mondott sérelme, félelme, amit idővel egymás fejéhez vágnak.

Az apa, az öreg bíró, aki több mint negyven évig állt a törvény szolgálatában, még mindig tekintélyt parancsoló ember, ám Hanknek szembesülnie kell a ténnyel, hogy édesapja nagyon beteg, a napjai meg vannak számlálva, ereje és állhatatossága lassan semmivé foszlik, és a helyén csak egy zavart, támaszt kereső öregember marad, aki ráadásul még egy gyilkossági ügybe is belekeveredik. Azzal vádolják, hogy szándékosan elütött egy embert a kocsijával, aki történetesen egy börtönviselt gyerekgyilkos, még ő küldte a rácsok mögé húsz évvel ezelőtt. Hank talán praxisa legnagyobb kihívása előtt áll: a saját apja érdekében kell brillíroznia, és elérnie, hogy öreg napjait ne a rácsok mögé zárva töltse.

Mind ő, mind az édesapja domináns, céltudatos emberek, két dudás egy csárdában.

Az összes múltbeli összezördülésük és konfliktusuk ott lebeg a levegőben, miközben ki kellene építeniük legalább az ügyvéd-kliens bizalmi kapcsolatot, ám még ez is nagy akadályokba ütközik, mert az apának is megvannak a maga elképzelései arról, hogyan kellene a pert végigvinni. Hank már nem az a csillogó sztárügyvéd, aki volt, ismételten dacos, dühöngő kamasszá válik, aki kétségbeesetten vágyik apja elismerésére, amit soha nem kapott meg, hiába menetelt szorgosan egyre feljebb a képzeletbeli ranglétrán.

Szigor vagy simogatás?

Hank példájából jól látható, hogy mivel a családunk az elsődleges közeg, amely körülvesz minket, milyen fontos a családtagok felől érkező visszacsatolás, és mennyi galibát, lelki sérülést tud okozni ennek hiánya. Az elismerés, a megbecsülés és tisztelet kimutatása nem csupán a szülők irányába fontos, hanem a gyerek felé is.

Ugyanakkor a kölcsönös tisztelet nem jelent egyet a gyermekek szabadjára engedésével, ugyanis a gyermek igényeinek, vágyainak és döntéseinek figyelembe vétele és tisztelete mellett szükséges bizonyos mértékű korlátot is felállítani a nevelés során.

Nem könnyű a szülők dolga, hiszen minden oldalról más tanáccsal látják el őket, s a számtalan különféle útmutatás kereszttüzében igen nehéz eldönteni, mivel tesznek jót, a drákói szigor vagy a léleksimogatás fogja vajon a gyermeket hozzásegíteni, hogy kiegyensúlyozott, boldog, a társadalom számára hasznos felnőtté váljon?

Manapság, az internet és a millió szakkönyv világában még több véleménnyel kell a szülőknek szembesülniük. A legnehezebb talán mégis az, hogy a nagycsaládok felbomlásával az igazán értékes vélemények, vagyis a szülők, nagyszülők tanácsai, illetve segítsége megfogyatkozott, így a bizonytalan, érzelmileg gyakran teljesen magukra hagyott édesanyák és édesapák kénytelenek a szomszédra, vagy rosszabb esetben az ismeretlenül tanácsot osztogató internetes kommentelőkre hagyatkozni.

Minden szülő a legjobbat akarja gyermekeinek, de gyakran nehéz eldönteni, mikor is cselekszünk helyesen.

Filmünk címszereplője, az öreg bíró is belefut a fenti dilemmába, nevezetesen, hogy fia nevelése során az engedékenységgel vagy a szigorral fogja-e a kívánt eredményt elérni. A munkája során szerzett negatív tapasztatai hatására végül az utóbbi mellett teszi le a voksát, s bár fia nem kallódik el és sikeres ember válik belőle, a magánéletében nem tudja megteremteni a boldogságát. Mindemellett az apa-fia kapcsolat is teljes mértékben megromlik, teljesen eltávolodnak egymástól.

A harmadik út

Pedig nemcsak engedékenységgel vagy szigorral fordulhatunk a gyermek felé, hanem választhatunk egy harmadik stratégiát is a nevelés és fegyelmezés terén. Hank édesapja, talán a személyiségéből, illetve a munkájából fakadóan nem vette észre, hogy a szigoron kívül létezne más módszer is kamasz fia megzabolázására. Gyakran a mai szülők is hajlamosak végletekben gondolkodni, és elfeledkezni arról, hogy a vasfegyelmen vagy a gyermek teljes szabadjára engedésén kívül létezik más út is. A kettő közötti kényes egyensúlyt azonban nem könnyű megteremteni.

Hasonló kérdéseket boncolgat Kurt Lewin, R. Lipitt és R. White híres, klasszikusnak számító kísérlete is, amelyet a második világháború után, tízéves gyerekekből álló csoportokkal végeztek. Arra voltak kíváncsiak, hogy a különböző nevelői stílusok (engedelmességen alapuló – autoriter, belátásra apelláló – demokratikus és szabadjára engedő) miként befolyásolja a gyermekek teljesítményét, érzelmi állapotát, illetve a csoportlégkört.

Arra jutottak, hogy a háromféle vezetői stílus különböző hatással van a gyermekek teljesítményre, a kapcsolatokra, a csoport életére.

Az engedelmességet követelő csoportokban a vezető vasfegyelmet várt el a gyermekektől és „személyeskedő” stílusban értékelte őket, vagyis nem a munkájuk eredményét, hanem őket magukat dicsérte vagy állította pellengérre. Az ilyen módon fegyelmezett gyermekeknek két választásuk van: vagy beletörődnek a sorsukba, vagy engedetlenséggel és lázadással válaszolnak rá. Bár a külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy eredményesek és jó színvonalú teljesítményt nyújtanak, valójában dühösek, ellenségesek, és amikor módjuk van rá, ezt agresszív megnyilvánulásokkal is kifejezik, ami olykor a munka színvonalát is lerontja, a kapcsolatokra pedig rendkívül kártékony hatást gyakorol.

A szabadjára engedést alkalmazó csoportban nem volt meghatározott feladat, mindenki azt csinált, amit akart. A vezető közömbösen viselkedett a gyermekekkel, sem őket, sem a munkájukat nem értékelte. A kutatás eredménye szerint az ilyen módon kezelt gyermekek passzívan és fegyelmezetlenül viselkednek, nem figyelnek egymásra, és nem segítik egymás munkáját sem.

A harmadik csoportban a gyermekek belátására apelláltak, vagyis a nevelő megvitatta a gyermekekkel, hogy mit szeretnének csinálni és együtt döntöttek a munkamegosztásról is. A vezető csupán a feladatvégzés technikai oldalát mutatta be a gyerekeknek, de nem követelte meg a lépésről lépésre való betartását. Nem a gyermekek személyiségét kritizálta vagy dicsérte, hanem a teljesítményüket értékelte, s kizárólag abban adott tanácsot, miként tudnák munkájuk színvonalát javítani.

Az eredmények szerint a közös döntéshozatal, a kommunikáció és a tárgyilagos értékelés hozzásegítette a gyermekeket a nyugodt, kiegyensúlyozott, jó színvonalú feladatvégzéshez, illetve az együttműködő, barátságos csoportlégkör kialakításához.

Beszélgetés és feloldozás

Természetesen a szülői és a nevelői, tanári fegyelmezés némiképp különbözik, de a konklúzió nagyon hasonló: a túlzott szülői kontroll, a legapróbb hibák felnagyítása, a kisebb kihágások megbüntetése, a megszégyenítés, a hideg bánásmód, valamint az elhanyagolás negatív hatással van a személyiségfejlődésre és a lelkiismeret kialakulására is. Ugyanis a lelkiismeret kialakulásához feltétlenül szükséges, hogy a gyermek belsővé tegye, interiorizálja a szabályokat, és felelősséget érezzen tetteiért.

Ehhez azonban elengedhetetlenül fontos, hogy a szülő ne csak büntetéseket szabjon, illetve megkövetelje a szabályoknak való engedelmességet, hanem el is magyarázza azokat, figyelembe véve a gyermek nézőpontját is.

Lényeges, hogy a megkérdőjelezhetetlen szabályok mellett legyenek megbeszélhető szabályok is, amikor maga a gyermek is be van vonva a szabály megalkotásának folyamatába. Amikor vét ezek ellen, érdemes a viselkedés mögé nézve a kiváltó okokat kezelni. Ez pedig úgy lehetséges, ha sokat beszélgetünk a gyermekkel. Nem vallatva, hanem az élményekről, az érzésekről beszélgetve, és ezeken keresztül tanítva őt, az ő szintjén.

Mindemellett lényeges az is, hogy ha a gyermek rossz fát tesz a tűzre, akkor is érezze a szeretetet. Hank sok-sok éven keresztül cipel magával egy elkövetett hibát, amivel mások életét is befolyásolta, de nem a cselekedete súlya nyomasztja igazán, hanem, hogy soha nem érkezett rá atyai feloldozás. Félrecsúszott kettejük között a kommunikáció, és ez rányomta a bélyegét a kapcsolatukra, szinte teljesen kiveszett belőle minden korábbi intimitás. Édesapja nehéz helyzete azonban lehetőséget ad számukra, hogy végre őszinték legyenek egymással, és újraértelmezzék a történteket, kapcsolatukat pedig más alapokra helyezve szilárdítsák meg.