A szent, aki velünk élte a hétköznapokat – Ozsvári Csaba boldoggá avatását szeretnék elindítani
Ozsvári Csaba nem mindennapi ötvösművész volt. Élete, halála és munkássága sokakat megdöbbent, megmozgat, az istenhit útjára terel. Szellemi örökségéről Ozsváriné Ramocsai Imrivel beszélgettem, aki hivatalosan az özvegye, de sokkal inkább ma is a felesége a művésznek, akit hamarosan talán boldoggá avat a Katolikus Egyház.
– Tizenegy éve veszítette el a férjét, Ozsvári Csaba ötvösművészt, aki tragikus hirtelenséggel hunyt el egy ünnepi szentmise után.
– Családnapokon vettünk részt a Balaton-felvidéki Óbudaváron, a magyar Schönstatt Mozgalom központjában. Ünnepre készültünk, fogadalmat tettünk tíz másik házaspárral együtt, komolyabban elköteleződtünk Isten felé. A hét során közösen írtunk egy imádságot, amelyben az életünket Magyarország lelki megújulásáért ajánlottuk fel. Voltak, akik azokat a szavakat túl súlyosnak érezték, de a férjem végül meggyőzte őket, hogy maradjon az a szöveg. Az ünnepi szertartást követő agapén, vagyis közös étkezés közben Csaba egyszer csak rosszul lett, és elvesztette az eszméletét. Csoportvezetőnk – aki orvos – azonnal a segítségére sietett, elkezdte az újraélesztést. Mentőhelikopter is érkezett, de sajnos azonnal leállt a szíve.
Utólag visszatekintve erre a tragikus délutánra, a szomorúság és fájdalom mellett az egészben volt valami nagyon megrendítő: a halála este hat órakor történt, és erre azért emlékszem így, mert épp akkor szólalt meg az esti harang. Nem felejtem el, hogy az idős, német Tilmann Beller atya megfogta a kezemet, és azt mondta:
„Nem véletlenül történt ez éppen egy ilyen esemény után. Itt az ég és a föld összeér.”
Kérte, hogy jelöljük meg azt a helyet, kövekkel rakják körbe a házaspárok. Később a közösség egy emlékhelyet állított ott fel.
– Mondjuk ez nem annyira vigasztalhatta önt ott és akkor.
– Valóban nem, de később már láttam, hogy egy reménytelen helyzetben is kapunk erőt Istentől az életünk folytatásához, és ahhoz, hogy mindebből valami olyan érték születhessen, ami a javunkat szolgálja. Visszatekintve mintha a jó Isten előkészítené az embert egy ilyen eseményre, bármennyire is váratlanul történik. Csabának régóta álma volt, hogy XVI. Benedek pápával – akit már korábban, Ratzinger bíborosként is nagyon tisztelt –, találkozhasson.
Ez az áhított esemény halála előtt teljesülhetett, amikor egy munkája kapcsán Rómába kellett utaznunk. Tervezgettük, de remélni sem mertük, hogy bejuthatunk a pápai audienciára. Ebben egy schönstatti nővér segített, aki XVI. Benedek pápa titkárnője volt. Vittünk egy Csaba által készített, úgynevezett „egységkeresztet”, amely kicsinyített változata az óbudavári kápolna oltárkeresztjének. Az „egységkereszt” azt fejezi ki, hogy Mária – aki az Egyházat jelképezi – teljes egységben van Jézussal. Az ajándék átadása közben néhány szót is tudott váltani a pápával olaszul. A férjemnek Benedek pápa írásai nagyon sokat jelentettek, a könyvekben vastagon aláhúzta és felkiáltójelezte a számára fontos részeket. Gondolkodásában és művészetében is meghatározóak voltak az ő iránymutatásai, ezért egyfajta beteljesedés volt számára, hogy az általa szeretett pápával találkozhatott.
– Csabára nagyon sokan emlékeznek mind a mai napig, egyáltalán nem felejtették el. Lehet azt mondani, hogy központi ember volt a különböző társaságokban?
– Egy természetesen viselkedő, egyszerű, hétköznapi ember volt, amellett, hogy az a művészeti tevékenység, ötvösmunka, amit ő folytatott, a maga nemében egyedülálló. Nem igazán ismerek a mai világban az övéhez hasonló alkotásokat.
Művészi allűrök nélküli művész volt. Úgy járt a műhelybe, mintha egy hivatalba járt volna.
Ilka lányom visszaemlékező szavait idézem: „Papa a lelki dolgokra nagy hangsúlyt helyezett, de ugyanúgy a nagyon emberi oldal, a jó étel és a jó bor is szorosan hozzátartozott az életéhez. Teljes egyensúlyban volt nála a két oldal... A lelki szegénységről a Papa jut eszembe, a betlehemi jászol szegénysége, szerénysége.”
Nagyon tiszta, egyszerű hite volt. Nem voltak saját magyarázatai, ő azt vallotta, amit az Egyház mond. Ehhez nagyon ragaszkodott, mert nagyon erős volt benne az Egyház iránti szeretet. Nem azt nézte, hogy milyen emberek a tagjai, mert ő tényleg úgy szerette az Egyházat, ahogy a „Hiszek egy”-ben le van írva. Őszinte, gyermeki szeretet volt benne iránta. A sírfelirata is ezért lett „Dilexit ecclesiam” – azaz „Szerette az egyházat”. Csaba rendszeresen idézte a Katolikus Katekizmusból: „Az Egyház a kereszten meghalt Krisztus átszúrt szívéből született.”
– Hogyan lett a férje ilyen mélyen vallásos? Így nevelték, vagy később, felnőttként találta meg a hitét?
– Nem istentagadó, de hitét nem gyakorló családban nőtt fel. Gyerekkorában vigyázott rá egy idős néni, aki imádkozta a rózsafüzért, járt templomba, és gyakran elvitte őt is. Ez nagy hatással volt rá. Mégis nehéz megfogalmazni, hogyan jutott el a hitbeli elmélyülés ilyen fokára. Annyira természetes volt a hite, semmi erőltetett nem volt benne. A jó Isten megszólította, ő pedig hagyta magát megszólítani. Igent mondott azokra a hívásokra, amik a hit felé vitték, és nagyon sok vallásos témájú könyvet olvasott. Egyházi zenét hallgatott munka közben is, még az énekek szövegeit is igyekezett lefordítani.
– Gondolom sokat látta dolgozni. Nekem az volt az érzésem, amikor olvastam, hogy mit jelentett számára az ötvösmunka, mintha tényleg fürdött volna közben az Isten jelenlétében. Az ikonfestészet jutott eszembe. Mesélt róla, milyen érzés számára az alkotás?
– Amikor az ember ezekről beszél utólag, és közben nézi a gyönyörű alkotásokat, amelyek minket is körülvesznek itt a lakásban, úgy tűnik, hogy minden olyan szép és egyszerű volt, és a művész mindig a fellegekben jár.
Senki nem látja az alkotó mindennapos küzdelmeit, a lelki fájdalmat a szenvedő Jézus ábrázolásakor; vagy emlékszem, mennyire megviselte a „Jákob harca az angyallal” ószövetségi jelenet megmunkálása.
Ozsvári Csaba műve: rézdomborítású templomkapu
(balra Ábrahám áldozata, jobbra Jákob harca az angyallal)
- Kép: Széll-Balogh Mihály
Az alkotási kedv hiányától is szenvedett időnként, vagy a fizikai fájdalomtól is, amit Csabánál az állandó megerőltető fizikai igénybevétel okozott. Sokszor kételkedett önmagában, képességeiben. Zömében fémdomborítással készítette nagyméretű egyházi tárgyait: kelyheket, úrmutatókat, szentségtartókat, feszületeket, misekancsókat, ereklyetartókat, misekönyv-borítókat, templomkaput. Egy alakot, arcot egy fémlemezen kidomborítani vagy megjeleníteni nem egyszerű. Komoly kihívás a mai művészet gyökértelenségében a hagyományokból táplálkozva, de mégis eredeti módon ábrázolni a jeleneteket, megtervezni a formát. A liturgikus tárgyaknál ez kiváltképp nagy kihívást jelent.
– El sem tudom képzelni, hogyan lehet „rajzolni” kalapáccsal egy fémlemezre.
– Egy speciális technikával a fémlemezt a negatív oldaláról kell kidomborítani, ezért hosszú ideig nem is látja az alkotó azt, amit készít. Amikor úgy érzi, már kellőképp kidomborította a negatív oldalról, a pozitív oldalt megnézve szembesül azzal, hogyan is sikerült. Ekkor a pozitív oldalról még kicsit lehet igazítani rajta, de alapvetően nem lehet már megváltoztatni. Tehetség, tudás, kifinomult térlátás, a sok év tapasztalata kell hozzá. Ahogy ő mondta: „Hogy mennyire lesz jó, az csak attól függ, hogy hiszek-e.” Olyan aprólékosan ábrázolta az érzelmeket is, hogy sokszor egy kelyhen lévő kis arcban is el lehet gyönyörködni, pedig csak néhány kalapácsütés. Keze nyomán kifejező és szép jelenetek, növényi minták, madarak születtek.
Sokszor mondta, hogy egy Krisztus-arcnak a kikalapálása különleges, misztikus érzés volt számára.
„A szenvedő Jézus ábrázolásakor a megfeszített testének, sebeinek megformálásakor megrendítő az Ő közelsége. Félelmetes és csodálatos is, mert csak az Ő közelségében élhető az Élet. Valamit ilyenkor megsejt az ember a végtelen Istenről.”
– A tragédia hatására ön egyáltalán nem távolodott el Istentől, átmenetileg sem?
– Öten vagyunk testvérek, és a szűkebb és tágabb családom teljesen összezárt a bajban, ez nagyon sokat segített. Kegyelemnek éltem meg, hogy a gyerekeink sem távolodtak el a jó Istentől. A legkisebb majdnem tízévesként, a legnagyobb már felnőtt korúként könnyen mondhatta volna, hogy ilyen Istenre nincs szüksége, de egyáltalán nem így lett.
A zugligeti egyházközségünk, a schönstatti közösségünk családjaitól is nagyon sok támogatást kaptunk anyagiakban, szeretetben, gondoskodásban, odafigyelésben. A Schönstattban, amely alapvetően egy családi közösség, pár éve elindult egy özvegycsoport is, ahol megtapasztalhattam, mekkora szükségünk van egymásra, akik hasonló élethelyzetben vagyunk. Vannak dolgok, amiket másokkal nem annyira tudunk megbeszélni, és nem is kell. Félszavakból is megértjük egymást, ez nagyon sokat jelent a mindennapi életemben.
– Közben elindult Csaba boldoggá avatásának folyamata. Hol tartanak most?
– A mai egyházi szemlélet szerint, ahogy Ferenc pápa írásaiban is lehet olvasni, az életszentség nem egy távoli, elérhetetlen dolog. A mindennapi élethelyzetekben édesanyaként, édesapaként, orvosként, nagymamaként, tanárként is megélhetjük, hogy belőlünk a jó Isten szeretete sugárzik, ezt közvetítjük az emberek felé, akik ezáltal közelebb jutnak Istenhez, erősödik a hitük. Nemrég egy farmernadrágos, rákban tizenöt évesen elhunyt olasz fiút avatott boldoggá Ferenc pápa, Carlo Acutist. Igazi modernkori példa lehet ő, aki fiatal kora ellenére teljes szívvel elköteleződött az evangéliumi élet örömének hirdetésére: az internetet is felhasználva hatékonyan tudott szólni az emberekhez, fiatalokhoz, híre elterjedt. Egy „normális fiú volt”, mondták róla.
Nekem Csabával kapcsolatban ilyesmi meg sem fordult a fejemben, csak azt tapasztaltam, nagyon sokan mondják, hogy mindennap gondolnak rá a halála óta, és imáikban kérik az ő közbenjárását. Több esetben jelezték, hogy valóban segített.
A közösségünket nemcsak megrendítette a férjem halála és annak rendkívüli körülményei – hiszen pár perccel előtte ajánlotta életét az Úrnak –, hanem ennek egyfajta tanúságtételi ereje is volt, amit az ott lévők éreztek. Valahogy az ő halálával az örök, a mennyei lét közelebb jött hozzánk. Lehet azt mondani, hogy ezek kis dolgok, de valahogy az az ember tapasztalata, hogy amikor csak legyintene egyet, mindig jön egy megerősítés, hogy miért lenne fontos és hitet erősítő példa ő a boldoggá avatás nyomán a Katolikus Egyházban. Mondhatnám azt, hogy a férjem művészeti hagyatékát kezelem, néha tevékenykedek egy kiállítás, megemlékezés létrejöttében, és valóban egyszerűbb lenne az életem, ha csak ennyit tennék. De ha meghívnak, hogy beszéljek róla és a művészetéről a missziós kereszt kapcsán, amelyet a férjem készített a 2007-es Városmisszióra, és jelenleg a 2021-es Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus szimbóluma, és látom, hogy az embereknek ez mennyit jelent, akkor nem hagyhatom annyiban.
Az ő hűséges, egyszerű, hittel átitatott hétköznapi élete az embereknek nagyon fontos.
– Mennyi idő még, mire kiderül, lesz-e egy újabb magyar boldog a szentek közösségében?
– Elkészült egy komolyabb anyag, amit megemlékezésekből és a művészetéről szóló írásokból állított össze a posztulátor, a történészek, egy művészettörténész és sokan mások, akik közreműködnek ebben. Megnézték, az alkotásokon keresztül hogyan jelenik meg a hite, és mik azok a dolgok, amik indokolják, hogy mások számára példa legyen. Ez a gyűjtés már eljutott a püspöki kar elé. A boldoggá avatás egy hosszú folyamat, hivatalosan majd csak akkor indul el, ha azt a Magyar Katolikus Egyház elindítja a Vatikán felé.
A boldoggá avatás egy lelkipásztori eszköz, tehát akkor van értelme, ha a híveket, az egyházat hitében erősíti. De nem mindenkit avat az egyház boldoggá, aki szép életet élt.
– A Csaba által készített misekönyvborítót II. János Páltól kezdve az összes pápa kezében láthattuk. Csodálatos tárgy, nem véletlen, hogy a vatikáni sekrestye egyik használatban lévő darabja lett.
– Ez nagy ajándék volt az ő életében. Annak örült, hogy a magyarok büszkék lehetnek, hiszen azt a misekönyvet használják a nagy ünnepeken, amelyen ott van a Magyarok Nagyasszonya a magyar szentekkel együtt, és amikor a pápa felemeli a könyvet, akkor ezt látja az egész világ. Én is úgy izgulok minden évben, hogy vajon lehet-e majd látni, de eddig minden évben lehetett.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
