Szám Kati: Várakozás – #Szembefordított tükrök

1. A lépcsővel szembeni padon ül a babakocsival, mert innen azonnal látni lehet, ha a gyerekek megjelennek fönt, a fordulóban. Fél órája várnak, van, hogy egy órát is itt dekkol a háromévessel, pláne, ha a tanítónő addig masíroztatja az osztályt, amíg nem tudnak némán vonulni. Ahogy tegnap. Kollektív büntetés – a szülőknek is. Sosem végeznek háromnegyed egyre, ahogy írták a házirendben, ő mégis mindig itt van legkésőbb negyvenre. 

Szinte rohanva tolja a babakocsit a hepehupás betonon. Mindig elsőként érkezik – kimelegedve télen is. A portásnak a múltkor azt mondta, azért, mert a kicsivel a játsziról jönnek, és már nem érdemes hazamenni, de ma sem voltak a játszótéren, mégis itt voltak harmincötre. 

Már az ebéddel is kapkodott, vastagon pucolta a krumplit, lereszelte az ujját, aztán ki sem teregetett – pedig simán belefért volna –, mert erőt vett rajta a nyugtalanság. 

Mintha mágnesént húzná valami az iskola felé.

Ül a folyosón, néha ad egy sárgarépa- vagy almaszeletet a kocsiban türelmetlenkedő kicsinek – már éhes lehet, még nem ebédeltek –, és egyre feszültebb. Érzi, hogy pörög a pulzusa, aztán egy körül megérkezik egy szülőtárs, elkezdődik a beszélgetés az elhagyott tornazsákokról, az őrmesterkedő tanítónőről vagy az ebéd­befizetésről, ez eltereli a figyelmét, míg végre megjelenik az egyik gyerek a lépcsőfordulóban.

2. A portásfülke előtti padon ült, a szoknyája hátul a combjáig felhúzódott, nyomta a lábát a pad széle, de nem akart megmozdulni. A leckéjét már megírta. Már csak egy harmadikos vagy negyedikes nagyfiú volt az aulában, egy labdává gyúrt alufóliadarabot rugdosott, miután a szemetesbe dobta belőle a szendvicset. Tünde azt mesélte róla, hogy megevett egy gilisztát palacsintába csomagolva. A szalámis szendvics illatát érezni lehetett a kukából is. 

Elkezdett egy miatyánkot, hogy ne a fiúért jöjjenek előbb, alig fejezte be, kijött Kati néni az irodából, és azt mondta, Zsolti hazamehet egyedül. Nem így kellett volna imádkozni… A torkát csiklandozni kezdte a sírás, hogy lenyomja, elővette az uzsonnára kapott összehajtogatott mézes kenyeret a táskájából, amit utált, mert össze volt keverve a margarin a mézzel, mintha cukros kenyér lenne, most sós íze volt, de nehéz volt lenyelni.

Nézte az üvegajtón át az utcát. Ma apa jön, ezt mondta anya reggel. Hol van? Dugóban? Baleset érte? Vagy elfelejtette? Gabi szerint apa szórakozott professzor. 

Kati néni nyitva hagyta az irodaajtót, látni, hogy már pakolja össze a dolgozatokat, mindjárt hazaindul. Mi lesz, ha a portás bácsinak is haza kell mennie? 

Elképzelte a hatalmas aulát éjszaka, végén a tornateremmel. Az lehet a legijesztőbb a magasról lelógó nehéz elválasztó függönyökkel, ahova mindig bebújnak a fiúk… Megkérhetné a portás bácsit, hogy hívja fel aput. De akkor kiderülne, hogy fél. Azt mondaná, hogy várjon türelemmel, vagy elkezdene vele beszélgetni – ahogy egyszer, amikor a nagypapa meghalt, és hamarabb érte jöttek –, és akkor még izgulni sem lehet nyugodtan. Nézte a távoli utcasarkot, ahol apa siető alakjának fel kell bukkannia. Az üres utca képe az üvegajtó keretében beleégett a retinájába.

Az írás Szám Kati Szembefordított tükrök című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva olvashatóak.
Amikor gyerekként először láttam meg a gardróbszekrény egymásnak fordított tükörajtóit, azt hittem, egyszerűen ismétlődnek a folyosóvá mélyülő képek. Pedig hogy is lehetne ugyanaz? Hisz minden újabb tükröződésben ott az összes előző kép.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> .