Szám Kati: Álomőrzők – #Szembefordított tükrök

1. Mélyen alszik. Ujjacskái picit megrebbennek, mint a lepkeszárnyak, aztán a kis tenyér kinyitja szirmait. Fülének titokzatos porceláncsigájába feledkezve fekszem mellette. Lélegzetvétele lassan emelgeti a puha takarót. Be és ki, be és ki, egyenletesen, nem sietve, nem lemaradva, mint egy jógaoktató, s ez a kis alig hallható metronóm harmóniába rendezi a hétköznap délutáni zajokat. A radiátor kattogását, a kukák döngését az utcán, ahogy valaki begurítja őket, a szomszéd kulcsának csörgését a folyosón, aztán a lüktetést a tarkómban. Együtt lélegzünk, egy ritmusban hömpölyög ereinkben a vér. Ahogy fél évvel ezelőtt még.  
 

Minden távolra úszik, a délelőtt odaégetett brokkoli kozmás illata, az előbb olvasott háborús hír, a borúlátó gazdasági elemzések, a telefonom üzenetjelzése, a kérdés, amit okvetlenül fel kell tennem a gyerekorvosnak, a bevásárlólista… Mellettem csak a béke és ez a szuszogás. A tökéletes formába rejtett élet szuszogása. 

Az érzés, hogy valaki így tud aludni mellettem, mert feltétlenül megbízik a világban és bennem, aki a világ számára érzékelhető darabjának legnagyobb része vagyok. 

Nyugalma leolvasztja rólam a félelmeket és a kételyeket, hogy meg fogom-e tudni védeni mindentől. Engedem magamat belezuhanni az álmába. 

2. „Aludj te is egy kicsit, rád fér” – mondja, miután az unokája végre elaludt. Kicsit hitetlenkedve heverek a lányom mellé, hiszen el sincs mosogatva, még készülnöm kell a holnaputáni vizsgára, és beszélgetni sem volt időnk, mióta itt vagyunk, de az anyjának néha automatikusan szót fogad az ember. Kinyújtózom a gyerek mellett, már ez is jólesik, és hanyatt fekve olvasni kezdem a jegyzeteket. Apu a laptopon pötyög a másik szobában, írógéphez szokott ujjai nagyokat csapnak a billentyűzetre. A konyhában koccan a fazék, muzsikálnak a víz alatt az evőeszközök. Az egyik szomszéd beindítja a fűnyírót, mire valaki becsukja az ablakot, a duruzsolássá szelídült zúgás belesimul az ismerős zajokba és elandalít, leengedem a kezemben a papírokat.  

Fölöttem a csillár, aminek annyiszor néztem aszimmetrikus karjait, amikor a gyerekszobámban függött… a gyerekszobában, amelynek sárga sötétítőfüggönye mögött kárörvendőn sütött a nap, és én égbekiáltó igazságtalanságnak éreztem, hogy aludni kell, amikor anyu és apu is itthon vannak, és kintről gyerekhangok szűrődnek be. 

Anyu mosogat, apu gépel, mindenki csinálhat valamit, csak én nem. 

Közben az álom némi részvéttel, de nagyon hamar a szememre nehezedik… ahogy most is érzem, hogy hamarosan érkezik, s én az ismerős szimfóniában lebegek, a buborékká tágított valóságban – amelyet egy szempillantás alatt kipukkaszthat a gyerek moccanása mellettem –, ahol nem rám vár a mosogatnivaló, van, aki elküld aludni, és biztos lehetek benne, hogy addig is „szunnyadozik a szakadás, máma már nem hasad tovább”. Ők ketten őrzik az álmom.  
Még hallom a lépteket, és hogy valaki betakar.  

Az írás Szám Kati Szembefordított tükrök című sorozatában jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva olvashatóak.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazin 2023. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>