A suszter lyukas cipője – Hogyan maradjunk hitelesek?

„A nagy nép olyan,
mint a nagy ember: 
Ha hibát követ el, felismeri, 
Ha felismert, beismeri. 
Ha beismert, orvosolja. 
És aki rámutat hibáira, legjóságosabb tanárának tekinti.”
(Lao-ce)

A hitelesség gyökere 

„Síkraszállhat-e az ember hitelesen és bizalomkeltően a társadalom megváltoztatásáért anélkül, hogy önmagával és a közvetlen környezetével kezdené?” (Friedemann Schulz von Thun) Ha a hitelesség nyomába szeretnék eredni, érdemes az önvizsgálatot saját magamon kezdenem. Családokkal, párokkal és gyermekneveléssel foglalkozó szakemberként hiteles maradhatok-e akkor, ha időnként türelmetlen vagyok a gyerekeimmel, ingerült a férjemmel, és én magam is küzdök a munka-magánélet kényes egyensúlyával? 
Törekszem rá, hogy az értékrendemmel összhangban éljem az életemet, de előfordul, hogy hibázok, és a tetteim nem mindig beszélnek azokról az értékekről, amelyeket mély meggyőződéssel vallok. 
Ennek az ambivalenciának a feloldása a reflektivitásban rejlik. A hitelességem záloga nem a tökéletes, hibázás nélküli élet, hanem a szembenézés azzal, ami történik.

Akkor tudok hiteles maradni, ha képes vagyok elemezni és értékelni a tetteimet, az ezekhez kapcsolódó érzéseimet, és igyekszem feltárni a mélyben meghúzódó motivációmat is.

Akkor vagyok hiteles, ha alázatos tudok maradni, az elkövetett ballépéseimért felelősséget vállalok, és azon dolgozom, hogy kijavítsam, amit elrontottam, illetve mindent megteszek azért, hogy a jövőben ne kövessem el újra ugyanazt a hibát. 
A tökéletlenség felvállalása azonban nem könnyű, mert magában hordozza annak a veszélyét, hogy elveszítjük a bizalmat és a tiszteletet. Elliot Aronson és Carol Tavris a Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) című könyvükben főként orvosi és politikai példákon keresztül mutatják be, hogy a tévedéseink felvállalása valójában pontosan az ellenkező hatást váltja ki: megerősíti a bizalmat. A szerzőpáros leírja, hogy a hibáink felvállalása nemcsak minket segít a megtisztulás és felszabadulás útján, hanem a kapcsolatainkat is megerősíti. Magam is számtalan példát láttam arra, amikor a családterápiás ülésen a családtagok felhagytak a mentségek keresésével és őszintén beismerték a hibájukat, a kapcsolat pedig kizökkent abból a negatív spirálból, amibe belekerült.

Nap mint nap tapasztalom, hogy a kapcsolatokban tanúsított önreflexió segíti a múlt fájdalmainak feldolgozását.

Gyógyító erővel bíró mondatok lehetnek: „Ezt alaposan elrontottam. Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy ez többé ne forduljon elő.” / „Nagyon igyekeztem jól csinálni, de magam is szükséget szenvedő ember voltam. Bocsáss meg, hogy nem figyeltem eléggé az érzelmi szükségleteidre!” / „Igazad volt, tévedtem. Igyekezni fogok, hogy kijavítsam, amit elrontottam.”

Kép

Kép: Unsplash

Ami a szívemen, az a számon? 

„Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Máté evangéliuma 5,16) 
Ha végiggondolom a számomra hiteles emberek sorát, közös bennük, hogy szenvedélyes elkötelezettséggel élték az életüket, mélyen hittek abban, amit tettek. Ehhez elengedhetetlen az önismeret és önazonosság, hogy önmagunkkal összhangban legyünk. Ez azonban semmi esetre sem jelent mindentudást, vagy a belső kételyek, esetleg az ellenvélemények elnyomását. A hiteles ember fel meri tenni az igazán nehéz kérdéseket, és miközben igyekszik világosan megfogalmazni a saját válaszait, képes a párbeszédre, illetve van bátorsága az eltérő válaszok meghallgatására. 
A jól csengő szavaknál fontosabb a személyes példamutatás. Többek között ezért is szeretem a családterápiás munkát, amely során kettős vezetéssel, terapeutatárssal dolgozunk. A kettőnk munkamódja és kommunikációja indirekt módon hat a családra, és mintát ad az egyeztetési folyamatra, egymás tiszteletére, az eltérő vélemények kezelésére és az együttműködésre is. 
Paul Watzlawick családterapeuta és kommunikációs szakember 1967-ben megjelent munkájában fogalmazta meg, hogy minden kommunikációnak van tartalmi és relációs szintje, és úgy gondolta, hogy akkor vagyunk kongruensek, ha ezek összhangban vannak egymással.

Amikor az idegességtől remegve magunkra erőltetjük az elfogadó mosolyunkat, akkor lehetetlenné tesszük az őszinte, mély és hiteles kapcsolódást.

Ehelyett a saját érzelmeink tisztázása után érdemes kifejezni, hogy mi zajlik bennünk, miközben tekintettel vagyunk a másik emberre és a helyzetre is. Friedemann Schulz von Thun szavaival élve: „Koherencián nemcsak az értendő, hogy a kommunikációm összhangban van a saját lelkiállapotommal, céljaimmal és értékeimmel, hanem része az is, hogy ez az összhang a partnerem lelkiállapotára és a »helyzet igazságára« is kiterjed.” Vagyis amikor remegek az idegességtől, akkor sem kezdek el dühösen ordítani, hanem a saját érzelmeim megfigyelése és tudatosítása után a helyzethez és a másikhoz igazítom a mondanivalómat. 

A cikk szerzője a Mathias Corvinus Collegium Mindset-Pszichológia Iskola Család Műhelyének kutatótanára.

Szabad hibázni 

A hibáink felvállalása azért is nehéz, mert egyikünk sem szeretne ostoba fajankónak tűnni, és a „rögzült szemléletmód” annyira beágyazódott a kultúránkba, hogy veszélyesnek tűnik a beismerés, hogy hibát vétettünk.

Kép

Kép: Unsplash

A „rögzült szemléletmód” mélyén az a meggyőződés húzódik meg, hogy azok, akik kudarcot vallanak, menthetetlen lúzerek. Ideje felismernünk a „fejlődési szemléletmód” üzenetét, amely szerint a tévedés és a hiba nélkülözhetetlen eleme a tanulási folyamatnak, hiszen nem tudhatunk mindent, és kész megoldásaink sincsenek az összes felmerülő problémára, amivel a jövőben találkozni fogunk.

Carol S. Dweck pszichológus kutatásai egyértelműen bizonyították, hogy ebben úgy támogathatjuk a gyermekeinket, ha nem a velük született képességeikért, hanem az erőfeszítéseikért dicsérjük őket.

Ez a hozzáállás enyhíti a hibázáshoz kapcsolódó disszonanciát („Okos vagyok, mégis elrontottam.”), és hozzásegíti őket ahhoz, hogy felnőttkorukban felelősséget vállaljanak a tévedéseikért, hiszen azok nem megváltoztathatatlan személyes kudarcok, amelyek leplezéséhez vagy megmagyarázásához az önigazolás fegyveréhez kell nyúlni, hanem a fejlődési folyamat természetes velejárói. Ez az üzenet nemcsak a gyermeknevelés során lehet segítségünkre, hanem saját magunk, sőt a körülöttünk élők tetteinek meg/elítélése helyett is bátran alkalmazhatjuk. 
Nem az a baj tehát, ha kilyukad a suszter cipője, hiszen a cipők olykor tönkremennek. Nem érdemes azonban attól a susztertől cipőt venni, aki tudomást sem vesz a hibás lábbelijéről, és folyamatosan lyukas cipőjében jár. 

Források: 
Carol S. Dweck: Szemléletváltás – A siker új pszichológiája, HVG Könyvek, 2015. 
Elliot Aronson és Carol Tavris: Történtek hibák (de nem én tehetek róluk), Ab Ovo Kiadó, 2009. 
Friedemann Schulz von Thun: A kommunikáció zavarai és feloldásuk, Háttér Kiadó, 2019. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>