A ház, aminek lépcsői a semmibe vezetnek – San Francisco négy meghökkentő legendája
A világ egyik legszínesebb, leghangulatosabb városa, San Francisco a 250. születésnapjára készül. Szerelmes, misztikus, szabadságvágyó, mély érzésű történeteket gyűjtöttünk össze az észak-kaliforniai metropolisz történelméből, mely meredek utcáival, napos dombjaival, ködös öbleivel egyszerre romantikus és meghökkentő. Akárcsak a most következő sztorik.
A spanyol szerzetesnő, aki sosem feledte az orosz diplomatát
A San Franciscó-i Presidio park lankáin valaha két világ találkozott. 1806 tavaszán, amikor a hét dombra épült város még a spanyol korona fennhatósága alatt állt, egy Juno és egy Avos nevű orosz hajó horgonyzott le az öbölben. Kapitányuk, Nikolai Petrovics Rezanov orosz cári küldött, diplomata és felfedező azért érkezett, hogy Kaliforniában kereskedelmi és élelmezési partnert találjon az orosz gyarmatok, elsősorban az élelmiszerhiánnyal küzdő Alaszka túlélése érdekében. A helyi spanyol vezetők bizalmatlanul fogadták, mert a két birodalom között nem volt hivatalos diplomáciai kapcsolat, és az oroszok terjeszkedése fenyegette az érdekeiket.
Rezanov azonban birodalmi tabut döntött, amikor a spanyol kormányzó házában megismerte annak mindössze 15 éves lányát, Maria de la Concepción Marcela Argüellót.
Conchita, ahogy a helyiek hívták, tősgyökeres kaliforniai családba született – apja a Presidio parancsnoka, testvérei papok és katonák voltak. A mélyen vallásos, de annál kíváncsibb lány és a 42 esztendős, fél életét átutazó magányos diplomata szerelme hetek alatt bontakozott ki – a 19. század eleji Kaliforniában, ahol egy ilyen viszony kulturálisan elfogadhatatlannak tűnt.
Rezanov mégis elérte, hogy a spanyol parancsnok engedélyezze az eljegyzést, feltéve, hogy arra a cár és a pápa is áldását adja. A férfi elindult, hogy megszerezze az engedélyeket, majd visszatérjen menyasszonyáért. 1807 márciusában azonban – Szibériában, úton Szentpétervár felé – váratlanul leesett a lováról és meghalt. Halálhíre sosem jutott el Kaliforniába, Conchita évekig hiába várta őt vissza. Végül beletörődve szerelme elvesztésébe, szerzetesnőnek állt a Santa Clara misszióban, s onnantól egész életét az imádságnak és a tanításnak szentelte.
Az 1920-as években orosz történészek felkutatták Rezanov sírját Szibériában, és Conchita kaliforniai nyughelye is zarándokhellyé vált. Ők nem találkozhattak újra, de történetük ott lebeg a Presidio fölött, sokak szerint San Francisco sejtelmes látképe is a szerelmüket őrzi.
Az örökké épülő ház, a bűntudat labirintusa
Hogy pontosan milyen titkokat őriz a környék – és a világ – egyik legrejtélyesebb háza, arról csupán találgatni tudunk, és ez a találgatás hátborzongató. Oliver Winchester fegyvergyáros későbbi menye, Sarah Winchester 1839-ben „csodalányként” született: már 12 évesen négy nyelven beszélt és képzett zenész volt.
1862-ben feleségül ment William Wirt Winchesterhez, akivel kötött házasságuk mintha el lett volna átkozva: egyetlen lányukat hamar elvesztették, és a férfi korai halálával a nő az egyik leggazdagabb amerikaiként magára maradt.
Nem mondhatjuk, hogy tétlenkedett: előbb körbeutazta a világot, majd a San Franciscóhoz közeli San Joséban vásárolt egy kétszintes parasztházat.
Ez a ház aztán Winchester Mystery House néven vált ismertté… Sarah ugyanis élete utolsó négy évtizedében megszállottan továbbépítette azt, hogy hétemeletes viktoriánus kúriává alakítsa. 1895-ben a San Francisco Chronicle cikket közölt a furcsa építményről és titokzatos tulajdonosáról, akiről azt terjesztették, hogy azért képtelen leállni az építkezéssel, mert a Winchester puskákkal megölt emberek szellemei kísértik, és az újabbnál újabb helyiségek a szellemek csapdába ejtését célozzák. A legenda szerint Sarah egy jósnőt is felkeresett New England-ben, aki arra biztatta: sose fejezze be a villát, különben a szellemek megölik őt.
A kísérteties feltételezés a ház furcsaságaira keresett választ: mire szolgálnak a labirintusszerű belső tér titkos átjárói? Miért vezet egy lépcsőház a semmibe, illetve futnak bele a lépcsők a falba? Miért nyílik egy emeleti ajtó a ház külső homlokzatára, amelyen, aki kilép, a halálba zuhan? A szobákon belül indokolatlan ablakok néznek egymással farkasszemet, mintha egy őrült tervezte volna őket.
Az eredetileg nyolcszobás ingatlant a nő 2200 négyzetméteresre, 160 (!) szobásra bővítette, mintegy 10 ezer különös ablakkal, negyven különböző lépcsővel.
A józan magyarázatot keresők szerint nem a tébolyult bűntudat állt a soha véget nem érő építkezés mögött, hanem a tulajdonos túl kreatív lakberendezési ötletei, melyek mérnöki tudás híján zsákutcába futottak és úgy is maradtak – illetve az 1906-os San Franciscó-i földrengés rongálta meg az emeleteket a lépcsőházzal együtt. A „halálos ajtó” pedig építkezési bejárat volt, melyen át a munkások kintről építőanyagokat juttattak a házba.
Egyes történészek úgy vélik, a gazdag özvegyasszony az 1893-as gazdasági világválság miatt szúrta vagyonával az emberek szemét, hiszen azt könnyelmű építkezésbe fektette egy olyan időszakban, amikor mások a szűkös otthonaik megtartásáért küzdöttek. Továbbá a huszadik század eleji fegyverellenesség is szerepet játszhatott a nő démonizálásában. Az igazságot tán sose tudjuk meg, az odaát – a halálos ajtó túloldalán – lehet. A Winchester Mystery House mindenesetre ma múzeumként látogatható annak, aki személyesen járna utána a rejtélynek.
A férfi, aki átúszta a bűnt, de rácsok mögött ért partot
Sirályok nyugtalanító kiáltása járja be a San Francisco-öböl közepén lebegő Alcatraz-szigetet, ahol a város legellentmondásosabb jelképe, Amerika egykori leghírhedtebb börtöne, a Szikla becenévre hallgató Alcatraz áll. A városból nézve az apró sziget az erődítménnyel egyszerre tűnik közelinek és elérhetetlennek – amilyen a szabadság is lehetett a vízen át szökni próbáló elítélteknek. Közülük Frank Morris és az Anglin testvérek lettek a legismertebbek, pedig (vagy épp azért, mert) őket sosem találták meg – vajon megfulladtak vagy kijutottak a szárazföldre?
A trió kísérlete után fél évvel, 1962. december 16-án indult útnak szabadsága felé az egyetlen olyan rab, aki aztán bizonyítottan át is jutott San Francisco szárazföldjére a szökhetetlennek hitt börtönből, ahol a legveszélyesebb bűnözőket tartották fogva.
John Paul Scott a konyha alatti raktárban esti szolgálatot teljesítve egy társa segítségével meghajlította a latrina ablakrácsait, melyek közt átbújva lemásztak egy kötélen a sziklákig, majd a vízbe ugrottak.
Pontosabban ez már csak Scottnak sikerült, mert társa a bokáját törte és a szigeten ragadt. Scottnak több mint két kilométert kellett úszva megtennie az igen erős sodrású, körülbelül 10 fokos vízben a San Franciscó-i partokig, amihez egy felfújt gumikesztyűkből készített uszonyt használt segítségül. Mások pont e mostoha körülmények – plusz a borotvaéles sziklák és a fel-felbukkanó fehér cápák – miatt sem mertek korábban hasonlóval próbálkozni, leszámítva Morrisékat, akiknek az életben maradására a szakértők utólag sem adnak túl sok esélyt.
Scott szökését hajnali 5:47-kor vették észre, a társát el is fogták. 7:40-kor a rendőrség hívást kapott egy tinédzsertől, aki társaival egy eszméletlen férfit talált a San Franciscó-i oldalon a Golden Gate híd alatt, aki a vízben csaknem halálra hűlt. Az apály sodorhatta oda, mintegy öt kilométerre az Alcatraztól. John Paul Scott így nem sokáig ízlelhette a szabadságot, de ahogy felsejlettek előtte a város fényei, talán néhány pillanatra megérintette az újrakezdés ígérete.
Amiből aztán semmi sem lett: a bankrablásért és tiltott lőfegyverbirtoklásért 30 évre elítélt férfi újbóli elfogása után az egész hátralévő életét rácsok mögött töltötte.
Az Alcatraz 1963. márciusi bezárásáig az erőd „vendégszeretetét élvezte” – a bezáráshoz a drága üzemeltetési költségek és a szerkezeti problémák mellett szökése is hozzájárulhatott –, majd más intézményeket is megjárt. Azokból is próbált szökni, még 25 évet élt, de sosem szabadult. Története ott hagyta az örök kérdést a Golden Gate árnyékában: vajon meddig mehet el egy bűnöktől sújtott ember a szabadságáért?
A Síró Asszony, aki egy San Franciscó-i falon lelt vigaszra
1967-ben, a „Szerelem nyarán” hippiközösségek telepedtek le San Francisco Haight-Ashbury negyedében, a Mission District városrész, sok latin család otthona pedig a város lelkévé: festők, zenészek, idős munkások életterévé vált, ahol a legendás falfestmények nemcsak díszek, hanem emlékek is, melyek üzenettel bírnak.
A Mission negyed egyik sarkán, a 24. és a York utca találkozásánál egy házfalon hatalmas nőalak borul egy gyermek fölé: színei mélykékek, mint a tenger, arcán fájdalom és béke tükröződik. A helyiek csak úgy hívják őt: La Llorona, a Síró Asszony. Aki a latin-amerikai folklórból ismeri az alakját, annak a veszteség jut róla eszébe: az anya, aki kétségbeesésében vízbe fojtotta gyermekeit, és azóta is a folyók mentén bolyong, sírva keresi őket.
De ezen a San Franciscó-i falon ez az asszony már nem kísértet, mióta Juana Alicia, a mexikói gyökerű kaliforniai művész új jelentést adott a személyének: La Llorona nem a gyász, hanem a védelem szimbóluma lett. A víz, a természet, a nők és a jövő iránti felelősség megtestesítője.
A falfestmény címe – La Llorona’s Sacred Waters (La Llorona Szent Vizei) – is erre utal: a könnyek itt nem pusztítanak, hanem megtisztítanak.
A kerület latin gyökereiből eredően a víz motívuma kulturális és politikai tapasztalatokat kapcsol össze női sorsokkal: Bolívia vízjogi küzdelmeit éppúgy jelképezi, mint a mexikói nők helyzetét. Az anya karjaiban nem egy elveszett, hanem egy életben maradt gyermeket tart – a remény és a megmaradás szimbólumát. „Ezen a falon La Llorona nem szellem. Ő hús-vér asszony, aki védelmez” – fordítja meg a mítoszt az alkotó, a bűnből áldozatot, a fájdalomból szeretetet varázsolva.
A San Francisco számtalan művészi graffitije közül is kiemelkedő La Llorona-falfestményen a főszereplő nőalak gyermeke köré fonódó karja lehet egy anya mozdulata, de ugyanúgy egy városé is, amely óvja a lakóit. A víz, amelyből a gyermek születik, ugyanaz, amelyben másutt – akár a Golden Gate híd alatt – életek merülnek el. Az alkotás az emberi lét paradoxonát is ábrázolja: a szabadság és a szerelem nem egymást kizáró, hanem egymást megtartó erők.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Harminc felett, úszástudás nélkül találkoztam először a tengerrel
Kérjük, támogasd munkánkat, ha fontosnak tartod a minőségi tartalmat!
Ha te is úgy érzed, hogy a kepmas.hu cikkei, podcastjai és videói megszólítanak, kérjük, segíts, hogy ezek a tartalmak továbbra is ingyenesen elérhetőek maradjanak.
Támogatom a kepmas.hu-t>>
