Női arcok egy felvonásban – A MáSzínházzal a női identitás nyomában

Ditti és Szabina története a Jurányi Ház büféjében kezd kibontakozni előttem. Ide ülünk le az alkotókkal a próba előtt, hogy elmeséljék, miképpen is született a MáSzínház legújabb előadása, a KépMás, amely egy testvérpár női identitáskeresését kíséri végig a gyerekkortól a középkorúságig. Közülük az egyik, Ditti fogyatékkal élő.

Az alapötlet Bakonyvári Krisztitől ered, aki tíz éve a társulat tagja, és már több darabot rendezett, mégis ez az első integrált színházi előadás, amelyet ő álmodott színpadra. A történet alakításában az egész szereplőgárda részt vett. „Furcsa módon a próbafolyamat éppen kilenc hónapot ölelt fel, akárcsak egy várandósság. Az első félévben főként beszélgettünk, játszottunk, improvizáltunk. Mindannyiunk közös élményanyagából született az előadás. A saját emlékeink, történeteink bújnak meg benne − kezdi Kriszti, aki az öt színészt is a koncepció nyomán válogatta ki a társulatból. − Mivel nem egy megírt szöveget dolgoztunk fel, fontos volt, hogy olyan társakat válasszak, akik meg tudták és meg akarták osztani magukról a gyermek- és kamaszkoruk i devonatkozó pillanatait.

Már az elején kiderült: a női identitással kapcsolatban egytől egyig felmerült bennünk a másság kérdése. Mindenkinek közös élménye ugyanis, hogy valamiben különbözik.”

Hús-vér mese születik

Az öt lány – hárman Ditti, ketten Szabina szerepét testesítik meg felváltva − egytől egyig szívesen hallja vissza a saját mondatait. Történeteiket Jozifek Zsófi írta kerek egésszé. Orsi, Dorka és Hanna azt mondja: szeretik a lányt, aki valahol hármukból gyúródott eggyé. „Ki tudom adni magam Ditti szerepében” − fogalmazza meg Orsi. Tőle ered egyébként a testvérek közötti viszony egyik legszívmelengetőbb vonása:

„Amikor csúfolják, a testvére megvédi” − meséli Orsi Dittiről. Közben azonban kiderül, hogy Kriszti próbák során feltett kérdésére: ki a legfontosabb férfi az életében, ő a bátyját említette. Az óvó, védelmező Áront. Hát, így írja az élet ezt a mesét.

Dorka mást hozott elő a gyerekkorából. A csontig hatoló élményt, amikor egy ünnepségen sokak előtt dalolhatta „A csudálatos Mary”-t, és hatalmas sikert aratott. Igazi ajándék, hogy újra elénekelheti a dalt. „Nagyon szeretek szöveget tanulni, és itt sokat beszélhetek” − mondja boldogan, és Kriszti megerősíti a lelkesedést. „A csapat 40 oldal szöveget dolgozott fel három hónap alatt. Dorka pedig az egész darabot kívülről fújja, ha kell, ő súg a próbákon, nem pedig én.”

Hanna mosolyog. Ő egy rég szeretett mesehőst hozott a történetbe, Ditti képzeletbeli barátjának személyét: Alizt, Csodaországból. Mert ahogy mondja: a többség furcsának látja, akárcsak őt saját magát.

Amikor a színpadra lépésről kérdezem, lesütött szemmel súgja: „Még csak kicsit izgulok, de aztán ez majd nő, nő, és az előadásra ekkora lesz” − húzza szét a két tenyerét a lehető legtávolabbra.

Orsi és Dorka rázza a fejét: ők nem lámpalázasak soha. „Hét éve vagyok itt − magyarázza Orsi −, úgyhogy kiállok, és megmutatom a nézőknek: képes vagyok rá. Ilyen egy vérprofi.”

Önismeret és egyenrangúság

„Sokkal nagyobb színpadi rutinjuk van, mint nekem. Mindent tőlük tanulok, de leginkább az önbizalmat – nevet Barbi, Szabina egyik megformálója, amikor arról kérdezem, mi az, amit a három Dittitől szívott magába. Ahogy meséli: nem volt nehezebb számára megnyílni, csak mert a testvére rendezi az előadást. Sőt, sokszor pillantottak össze nosztalgikusan Krisztivel, amikor előkerült egy-egy történet a múltból. − Pszichológushallgatóként látom, hogy a próbafolyamat felért számomra egy önismereti tréninggel.”

Réka, a másik Szabina először állt színpadra a MáSzínház tagjaként. „Sokféle társulatban játszom, és nem láttam furcsábbnak vagy nehezebbnek a próbafolyamatot, mint bárhol máshol. Nem kellett beilleszkednem: idejöttem, beálltam, és kész” – zárja rövidre a kérdést nevetve.

„Éppen ebben látom az előadás nagy erejét – fűzi hozzá Kriszti –, a mi hetünk közös működésében, az egyenrangúságban, amelynek létjogosultságát üzenni is szeretnénk. A megismert történetek hatására, ha meglátok egy sérült nőt az utcán, a hozzáállásom teljesen más alapról indul, mint eddig.”

Különböző, de ugyanaz

A próbateremben ugyanaz a derű marad velük, mint addig, de szép lassan minden sejtjüket átjárja a koncentráció. Ismételni, ismételni, ismételni – így hangzik a jelszó, hiszen ahogy Kriszti mondja, a fogyatékkal élő színészek esetében ez a legfontosabb: a folyamatos próba, két-három hét szünet után ugyanis elfelejtődnek a dolgok.

Annak érdekében pedig, hogy sikerüljön a legnehezebb: a váratlan helyzetekben is jól improvizálni, már egy-két hete nem változtatnak semmin, csak elejétől végéig játsszák újra és újra a darabot.

A bemelegítés során Zsófi mutatja a gyakorlatokat. Először érintik a vállat, a csípőt, a térdet, azután szép lassan mindenki körbe áll, és egymáson folytatják a feladatot. Közben mintegy csatakiáltásként együtt harsogják: váll, váll, csípő, csípő, térd, térd, boka, boka… és így tovább. A nézőtéren ülök, azt gondolom: mennyire különböznek egymástól. Heten ezerfélék. Közben meg ugyanazok: nők, lelkesek, boldogok, akik üzenni akarnak a világnak. A többi meg részletkérdés.  

A MáSzínház társulata 12 éve dolgozik enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékossággal élő színészekkel. A társulat pályázatot hirdetett középiskolai osztályok részére, 2017. szeptembere és júniusa között lehetőséget biztosítanak diákközösségek számára, hogy kedvezményes feltételekkel vegyenek részt a „KépMás – Próbálom túlkiabálni magam” című inkluzív színházi előadáson és az előadáshoz kapcsolódó feldolgozó foglalkozáson. Emellett a próbafolyamatról dokumentumfilm is készült, amelyet egyetemi órák során mutatnának be: gyógypedagógiai, pszichológiai, drámatanári képzések keretében szeretnének beszélni arról, mit is jelent létrehozni egy integrált színházi előadást.