Nincs könnyű séta a valóság súlya alatt – A Harold Fry valószínűtlen utazása című filmről pszichológusszemmel

A történet – Queenie 

A Harold Fry valószínűtlen utazása című film Rachel Joyce azonos című regényének adaptációja. Harold Fry (Jim Broadbent) visszahúzódó, idős angol úr, akinek minden napja ugyanúgy telik. Feleségével, Maureennel (Penelope Wilton) kettesben éldegélnek, és ezt az idillinek tűnő csendet forgatja fel egy levél, amelyet Queenie, vagyis a férfi volt kolléganője küld. Arról ír benne, hogy egy hospice-ban tölti utolsó napjait, ugyanis végstádiumban lévő rákos beteg. 

Harold először csak válaszlevelet szeretne küldeni, de közben meggondolja magát, és úgy dönt, hogy személyesen látogatja meg a nőt. Egyszerűen csak nekivág a nyolcszáz kilométeres gyalogútnak, keresztül Anglián, anélkül, hogy bárkitől elbúcsúzna, vagy felkészülne a zarándokút kihívásaira. Mi lehet az indítéka a zárkózott és csendes öregúrnak, aki soha előtte nem tett semmi hasonló meggondolatlan lépést? Unatkozik? Netán szerelmi szál fűzi Queenie-hez? Valamilyen elrendezetlen ügyük van egymással? Vagy más teher nyomja a lelkét?  

„Az emberek tejet vesznek, benzint töltenek az autójukba, vagy épp levelet adnak föl. És senki nem tudja, milyen ijesztő terhet cipelnek belül” – írja Rachel Joyce a regényében. 

Eleinte talán maga Harold sem sejti, hogy mi vette rá a hirtelen döntésre, azonkívül, hogy úgy hiszi, zarándoklata életben tartja régi barátját. Úgy tűnik, ő is azok közé tartozik, akik bár mélyen éreznek, de nehezen tudnak ezekhez az érzésekhez kapcsolódni, így olykor egy-egy hirtelen döntésükkel önmagukat is meglepik, hiszen észre sem veszik, hogy az érzelmi tompultság mögött milyen indulatok, vágyak és fájdalmak munkálkodnak bennük. 

Irvin D. Yalom amerikai pszichiáter szavaival élve: a bennük tátongó üresség minden érzést felzabál. Lassan azonban felszínre kerülnek az elnyomott emlékképek, a ki nem mondott szavak, a meg nem élt érzések, és kibomlik Harold múltja. Érthetővé válik, hogy a Queenie életéért induló utazás valójában egy vezeklő zarándoklat, a múlt felett érzett fájdalom és bűntudat feldolgozására tett kísérlet. Harold eddig mély megélés nélkül sétált keresztül a mindennapokon. Vajon azáltal, hogy keresztülsétál Anglián, elkezdi végre megélni az életét?

Kép

Harold és felsége, Maureen

Az értékes élet ára 

Harold zarándokol. Nemcsak úgy, céltalanul baktat, hanem vak hittel és reménnyel tesz meg minden egyes lépést. Motivációja egyértelmű: meg akarja menteni Queenie-t. Hogy valójában mi adta a lökést, hogy a spontán döntést meghozza, eleinte megfoghatatlannak tűnik. Bár Queenie-ért megy, mintha inkább futna valami elől. A bevillanó emlékképek és az útra kelés körülményei azt sejtetik, hogy barátja betegségének híre olyan sebeket tépett fel benne, amelyek elől igyekezett elszökni. Zarándokol, hogy maga mögött hagyja az otthoni csendet, a ki nem mondott feszültségeket és a megéletlen gyászt. 

Megfelelő cipő és felszerelés nélkül elkötelezetten megy előre. Lába kisebesedik, lelkének sebei pedig felszakadnak. Teste és lelke párhuzamosan készül fel az utazásra. 

Ahogy az úton egyre messzebbre jut, úgy kerül egyre közelebb a saját belső valóságához. Az eltemetett képek és emlékek, amelyeket egész életében igyekezett elzárni, lépésről lépésre utat találnak a lelkéhez. 

Állhatatossága és kitartása vonzóvá válik az emberek számára. A Forrest Gumpból ismerős képsorok következnek, amikor emberek szegődnek mellé, mert szeretnének részesülni abból, amit átél.  

Ahogy az életünkből kiveszik minden külső fogódzkodó, úgy vágyunk egyre inkább arra, hogy valaki irányt mutasson nekünk. Keressük azokat az embereket, akik mellett meg tudjuk élni, hogy tetteinkben hit, remény és szeretet van. Akik valamiképp értelmet kölcsönöznek az értelmetlennek tűnő mindennapoknak. Mindannyian vágyunk arra, hogy az életünket jelentőségteljesnek és értékesnek éljük meg. Mégsem az értékes élet lehetőségét, hanem a boldogságot hajszoljuk. A nagy boldogsághajszában, ahol az önmegvalósítás és élvezet oltárán mindent szabad, valójában pont az örömöt veszítjük el. 

„Az élvezet önmagában nem olyasmi, ami értelmet tudna adni a létnek” – fogalmazta meg Viktor Frankl, a logoterápia megalkotója. Éppen ezért a boldogság nem is válhat az életünk céljává, csupán következménye lehet valaminek. A Harold mellé szegődő emberek bár vágynak a jelentőségteljes, értelmes és értékes életre, az árát nem akarják, vagy nem tudják megfizetni. Úgy gondolják, ha csatlakoznak valakihez, aki végigküzdi az utat, ők is részesei lehetnek annak, amit a zarándok átél. 

Azonban ez nem így működik. Nincsenek könnyed séták, amelyekhez csatlakozva megúszható volna a belső munka és a találkozás saját emlékeinkkel, érzéseinkkel és vágyainkkal. 

Ebből születhet meg ugyanis a válasz, hogy mit szeretnénk kezdeni magunkkal, az életünkkel és a kapcsolatainkkal. Eleinte Harold tartózkodóan, de elfogadással fogadja az útitársakat. Nem könnyű ugyanis egyedül végigmenni egy olyan úton, amely nélkülözi a társakat. 

A beszélgetés velük, a foglalkozás a gondjaikkal azonban eltérítik a zarándokot attól a szándéktól, hogy saját belső történéseivel szembesüljön. Harold azonban már elköteleződött a változás mellett, vagyis hogy egyedül megküzd a belső árnyakkal. Nem akar többé egy helyben toporogni. Hátrahagyja útitársait, és vállalja azt a magányos utat, amely szükséges ahhoz, hogy valóban megérkezhessen önmagához és a kapcsolataihoz. 

Kép

Képkocka a filmből

Régi bűnnek hosszú az árnyéka 

Harold és Maureen közös története több évtizeddel korábbra nyúlik vissza. Mindaz, ami a jelenükben elsőre látható, egy hosszú házasság gyümölcse és hozadéka: rendezett otthon, pontosan egymáshoz igazított mindennapi rutinok, feszültségmentes feladatmegosztás, ugyanakkor az érzelmek és a kapcsolat hiánya, távolság és sokatmondó csend. A néző számára idővel kibomlik, hogy a kezdeti évek után súlyos krízis érte őket, amely katasztrófába torkollott. Sikeres megoldás híján előbb a veszekedések ideje következett, majd pedig eltávolodtak és elhidegültek egymástól. 

Nem állt rendelkezésükre olyan eszköztár, amely lehetővé tette volna, hogy fájdalmukkal, egymás iránt érzett vádjaikkal, veszteségükkel találkozni tudjanak. 

Harold Fry életében talán Queenie levele és az ahhoz kapcsolódó találkozások hozták el azt a felismerést, amelynek következtében kezébe vehette sorsát. 

Megjelent az életében a változásba vetett hit, a remény egy teljesebb életre és a növekvő, közelengedett szeretetre, hiszen szereti a fiát, a feleségét, és szereti Queenie-t is.  

A családterápiás munka során visszatérő tapasztalat, hogy a megcsillanó remény a legbiztosabb jele a változás lehetőségének. Amikor a családtagok remélnek, akkor egyik lépést teszik a másik után a változás érdekében. Sok esetben úgy, hogy még nem látják pontosan, hogy mi lesz a változás eredménye. Ez a remény a saját boldogság keresésének elengedésével, értékek, mindenekelőtt közös értékek alapján születik. 

Amikor az élet nagy miértjére elkezdünk válaszokat keresni, és jó esetben közös válaszokat találni, akkor közel kerül a vágy az őszinte találkozásra. Ez történik Harold és Maureen kapcsolatában is, már nem egymást hibáztatják, hanem közelednek egymás felé, hogy megértsék önmagukat és a másikat, hogy aztán közösen tudjanak továbbmenni.

Lépést tartani, vagy megvárni? 

Nincsen egyeztetett forgatókönyv, nincsen menetrend, nincsen tájékoztatás. Harold elindul, felesége pedig csak akkor érzékeli a hiányát, amikor a férj már messze jár. Maureen bármikor autóba pattanhatna, és férje mellé szegődhetne, azonban tudja, hogy ez nem oldaná meg a problémáikat. Harold ezzel az útnak indulással azt sugallja, hogy ki akar lépni egy huszonöt éve fennálló kapcsolatból. 

Egy olyan házasságból, amelyben ő bűnösnek érzi magát, közben kicsit papucsként is viselkedik, aki nem bolygatja sem a saját életének, sem a házasságának mélyebb érzelmi vetületeit.

A felesége pedig bármennyire is gondoskodó, a gyász és a keserűség fojtogató légkörében él. Házasságuk üres, de a hétköznapok szintjén élhető vagy legalábbis annak látszik. Egészen addig, amíg Harold angolosan távozik otthonról és azzal együtt a közös életükből is.  

Esetük nem egyedi. Bármelyik hosszú párkapcsolatban kialakulhat olyan helyzet, amikor az egyik fél lépéseket tesz az önismeret, a személyiségfejlődés, a hitfejlődés terén úgy, hogy közben a társa „lemarad”. A szétfejlődés időszakai általában komoly kihívás elé állítják a kapcsolatokat. Megjelenhet a meg nem értettség, a magány, az elhagyatottság, a düh, a hibáztatás vagy a kétségbeesés érzése.

Maureen minden bizonnyal dühös a férjére, mert azt tapasztalja meg, hogy Harold kezdi feldolgozni életük tragédiáit, míg ő egyedül marad annak terhével, ha nem képes lépést tartani a házastársával. Harold talán nem bírja tovább a tehetetlen és kiszolgáltatott bűnbakszerepet, és ez üzemanyagot biztosít számára a belső és külső utazásához egyaránt. 

Ilyenkor a párkapcsolatokban már nem az elfedett valóság feszítése okozza a mindennapokat átjáró, de megszokható mértékű, terhes vibrálását, hanem elkezd a valóság teljes súlya a felekre nehezedni. 

Ez eleinte sokkal terhesebb, de magában hordozza egy mélyebben megélhető és ezáltal összességében jelentősen könnyebb élet reményét. Fontos kérdés azonban, hogy a megnövekvő terhet vajon elbírja-e a kapcsolat? Tudnak-e a felek hinni, bízni, és megtenni mindent azért, hogy végül újra egymáshoz találjanak, elviselve annak feszültségét, hogy ennek előbb a már fennálló távolság beismerése az előfeltétele? 

Harold azt a benyomást kelti, mintha közönyös volna. Feleségének ez nehéz: „Te túlléptél rajta, amikor én nem tudtam” – mondja neki a telefonba. A zarándoklat végére felszakadnak az addig elfojtott érzések, Harold pedig képessé válik arra, hogy kapcsolódjon a saját fájdalmához, elkeseredettségéhez, és meg tudja mutatni azt a kapcsolatban is: „Mit gondoltam én? Hogy keresztülvágok az országon, és ezzel megmentem őt? A fiamat nem tudtam megmenteni.”

Maureen pedig a valódi érzésekhez valóságosan tud kapcsolódni: „Te drága ember! Felkeltél, nekivágtál a vadonnak, és vak hittel megcsináltad. Ha az, hogy úgy találod meg az utat, hogy azt sem tudod, egyáltalán odaérsz-e, nem csoda, akkor nem tudom mi az. Szeretlek, Harold Fry, ezt érted el.”  

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.