Karsai Dániel halála kérdőjeleket is hagy maga után, de ő maga már életében felkiáltójel volt

Ma is élnek közöttünk Emberek – ismerten vagy névtelenül –, akik szenvedésük mélypontján a nyilvánosság elé mernek állni, nem titkolva megtörtségüket. Mivel hiteles a jelenlétük, eszünkbe sem jut megítélni vagy gúny tárgyává tenni őket. Megnyomorodott testükből emberfeletti lelkierő árad, ez emeli őket példaképpé, a mindennapok hőseivé. Nem tudom elfelejteni II. János Pál pápa alakját, arcát, aki a Parkinson-kórtól megnyomorítva, meggörbedve, utolsó napjaiban a szavak hiányával küszködve állt a képernyő és a Szent Péter tér hívei elé, nem szégyellve, hogy ez a tehetetlen ember is ő. 

Így követhettük egy éven át hónapról hónapra, hétről hétre a fiatal ügyvéd, Karsai Dániel állapotának romlását is. Láttuk, ahogy az ALS-betegség elgyengítette a testét, megbénította a végtagjait, az izmait, végül a légzőszerveit is. Vele együtt, aki mindezt ép tudattal élte át, megborzongott egy egész ország. 

Ha nem látjuk, ha nem követjük mindennapos küzdelmét, talán fel sem fogjuk, milyen mélységei vannak az emberi szenvedésnek, és milyen váratlan pillanatokban szivároghat az életünkbe a halál.

Nem tudok szabadulni tizenöt évvel ezelőtti képektől, egy-egy arctól, amit a gyermekintenzív osztályon láttam. Félelmetes és azelőtt számomra ismeretlen rendellenességekkel küzdöttek, némelyikük remény nélkül. Nem felejtem el azt az édesanyát, aki a szülőknek fenntartott szálláson egész éjjel fel-alá járkált a telefonjával, mert bármikor lélegeztetőgépre kerülhetett a kicsi gyermeke. Azóta tudom, hogy milyen csoda és ajándék egy egészségesen született baba és minden fájdalom nélkül eltöltött perc. Gondolom, Karsai Dániel is megtapasztalta utolsó éveiben, hogy milyen egyszerűvé és hétköznapivá szelídülnek a vágyaink, amikor semmivé foszlanak az álmaink, a lehetőségeink. Amikor alig marad valami, ami örömet hozhat.  

Legtragikusabb személyes élményeim egyike egy tizenkét éves tanítványom elveszítése. Magam sem akartam elhinni, hogy az életrevaló kiskamasz, aki az év végi kiránduláson még önfeledten szaladgált, a nyarat egy rosszulléttel és az azt követő műtéttel indította. Osztálytársai néhány hónap elteltével vágással a fején, a kezeléstől felpuffadva látták újra, és nem értették, hogyan támadhat meg közülük bárkit is egy makacs, rosszindulatú agydaganat. Fél év múlva a halállal is szembe kellett néznünk, amikor egy angyallal kevesebb lett a földön, és eggyel több odaát. 

A megválaszolatlan miértek és a néhány hónapnyi aggódás, rettegés mellett különös atmoszférája volt ennek az időszaknak, és az osztálytársak többet tanultak önmagukról és emberi kapcsolatokról, mint az önfeledt években. 

Szerették, látogatták, apró ajándékokkal és figyelmességekkel halmozták el kis betegünket, akit az élet így próbált kompenzálni a korán érkezett haláltusáért. 

Karsai Dánielt nem ismertem személyesen, az online felületeken megosztott képein, megszólalásain túl nem láttam bele a mindennapjaiba, a félelmeibe, az álmatlan éjszakáiba, halálhívó gondolataiba. Azt viszont láttam, hogy kíméletlen betegsége napról napra elemésztette, mint a láng a gyertya viaszát. Ez az út egyirányú volt, visszafordíthatatlan. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy reménytelen küzdelmében, bénult tehetetlenségében még többen ismerték, szerették, és többekre volt hatással, mint egész korábbi életében. Amit nem tudott elmondani szavakkal élete teljében, azt elmondta szavak nélkül, a testével. 

Általa valami egészen mély dolgot érthetünk meg, amit a hétköznapok rohanásában talán fel sem fogunk, csak sejtünk, hogy sokkal több az ember a ruhánál, az ételnél, a vagyonnál, és nem a külső mutatja meg az emberi értékünket. Bizonyos kultúrákban az idős, beteg emberek nem magatehetetlenségük, hanem életbölcsességük miatt válnak fontossá és nélkülözhetetlenné. 

A „Karsaidánielek”, akik küzdenek az élettel és a halállal, felkiáltójelként és kérdőjelként magasodnak elénk. Azt kérdik, hogy MIÉRT? Miért nem válogat a halál? Miért nincs tekintettel életkorra, családra, vagyoni helyzetre, lelkiállapotra? Miért kell egyeseknek értelmetlenül szenvedniük, míg mások látszólag felhőtlenül élik a mindennapjaikat? Persze, keresztet mindenki hordoz, ki ilyet, ki olyat: testi-lelki betegségeket, elhagyatottságot, bántalmazást, csalódást. De miért vannak ilyen drasztikus betegségek? Ki tudja, talán a gének, a vírusok, vagy nem is találjuk meg mindegyikre a választ. Egy biztos: van halál, van betegség, van szenvedés és áldozat. 

A „Karsaidánielek” felkiáltójelek is, arra figyelmeztetnek, hogy nemcsak egészség létezik, hanem betegség is, tehát addig értékeljük az életet és egymás jelenlétét, amíg lehet. Legyünk hálásak minden együtt töltött pillanatért. 

Addig fejezzük ki egymás felé a szeretetünket, amíg nem késő. Legyünk érzékenyek mások problémái, nehézségei iránt, és becsüljük meg a fogyatékkal élő, beteg, idős embertársainkat. Nem tudhatjuk, mikor érkezik el az a pillanat, ami mindent felülír és megváltoztat. Ha pedig bekövetkezik, maradjunk emberek ebben a küzdelemben, megalázottságunkban is. 

Karsai Dániel életének utolsó homokszeme is lepergett. Nem úgy, ahogyan tervezte. Végül nem a halálba segítették, hanem az életét próbálták menteni, mindhiába. Bátran ki merem jelenteni, hogy méltósággal élt, és számomra méltósággal halt meg. Elengedtük őt, mert nem lehetett visszatartani, de emlékét megőrizzük, és ugyanezt a szenvedő arcot talán megértőbben fogadjuk ezentúl hasonló sorsú ismerőseinkben, embertársainkban.