A királylepkéket övező emberi összefogásból tanulhatna a világ
Nem szeretném olvasóimat arra a tévútra vezetni, hogy csupán a monarcha lepkékről (más néven királylepkékről) fogok szólni. Igaz, hogy ezek a jellegzetes mintázatú és titokzatos utakat követő példányok méltán váltak egy földrész kedvenceivé, de számomra inkább a történetük az, ami egyszerre gyönyörű és erőteljes, nem a külsejük. Szólhatna az írás az ikonikus lepkefaj egyedszámának több mint 80 százalékos csökkenéséről, az élőhelyeik elvesztéséről, az éghajlatváltozás okozta károkról vagy az ipari mezőgazdaság rombolásáról, de ezúttal egy óriási, három országot átfogó összefogásról szól, amelynek célja a keleti vándorló lepkerajok megmentése. A monarcha lepkék megmentésének igaz meséje egy azok közül, amelyekben a megoldásközpontú szemlélet győzött a félelem felett. Egy olyan mese, amely jó véget ér.
Na, de miért is érdekelnének minket az USA-ban őshonos monarcha lepkék? Mit nekünk egy néhány milligrammot nyomó szárnyas jószág, amelyik egyik országból a másikba repked, és figyelembe sem veszi, hogy életkilátásai javulásához több állam összehangolt tevékenységére van szükség?
A pompás királylepke a bolygó egyik legsokoldalúbban tanulmányozott faja. Narancssárga szárnyait fekete vonalak firkálják át, azok fesztávolsága 7–10 centiméter, és a szélüket fehér pöttyök tarkítják. Lenyűgözőek. Egy nőstény királylepke minden tojását külön rakja le egy-egy tejfű levelére, és egy kis saját maga által gyártott ragasztóval odaragasztja. Néhány nap múlva a tojásból hernyók kelnek ki, amelyek egész nap tejfüvet habzsolnak, majd bábállapotba kerülve néhány napot várnak a metamorfózisra. Miközben kiküzdik magukat a szűk gubóból, vergődésük során a repüléshez szükséges folyadékot belepréselik a szárnyerezetükbe, majd megvárják, amíg megszáradnak, és egyszerűen felszállnak.
A monarcha lepkéknek ez a mutatványa arról szól, hogy a szenvedés nem megspórolható, és szükség van rá ahhoz, hogy végül fel tudjanak szállni.
Ha valaki kívülről beavatkozik és felhasítja a gubót, a pillangó életképtelen marad, és sosem tanulhat meg repülni.
A monarcha lepkéknek van egy sajátságos túlélési technikájuk, ami kissé furfangos és egyben csúfondáros is. A lepke tápláléka, a tejfű ugyanis mérgező növény, gyilkos toxinokat termel, épp azért, hogy visszatartsa az állatokat attól, hogy megegyék őket. Ám az élővilág erőteljes élni akarása folytán a királylepkék ellenállást fejlesztettek ki a méreggel szemben, viszont elraktározzák sejtjeikben az anyagot. A tapasztalatok szerint (ez a ragadozók tapasztalata) a csodálatos mintázatú pillangók kifejezetten rossz ízűek, és amelyik ragadozó egyszer megpróbált befalni egy monarchát, az soha többé nem próbálkozott meg ezzel az ostobasággal. A jellegzetes színösszeállítás messziről figyelmezteti a ragadozókat, hogy egy mérgező és rossz ízű egyed közeleg, akinek érdemes kitérni az útjából. „Ne egyél meg” – hirdetik a távolból.
A pompás királylepke elsősorban a világ egyik legtitokzatosabb vándorlásáról híres.
Királylepkék milliói vándorolnak ugyanis az Egyesült Államokból és Kanadából délre, Kaliforniába, aztán pedig a vadregényes Mexikóba. Ahogy rövidülnek a nappalok és hidegedik az idő, ők már tudják, hogy el kell indulniuk Mexikó középső hegyei felé, ahol kellően meleg van, és táplálék is rendelkezésre áll. Mikor a nappalok ismét hosszabbodni kezdenek, visszaindulnak a több ezer kilométeres úton. Mielőtt visszaérnének a megszokott amerikai vagy kanadai helyükre, négy-öt generációváltás is megtörténik, tehát soha nem azok érkeznek meg, akik elindultak. Honnan tudják tehát, hogy hová kell repülniük? Ez a vándorlás a természeti világ egyik leglátványosabb és legkülönösebb jelensége. Ezek a lepkék úgy tudják a helyes irányt, hogy még sosem tették meg az adott utat. Egy belső iránytűt követnek, amelynek a puszta léte is megnyugtató tudatot biztosít. Néhányan ugyanazt a fát is megtalálják, amelyre őseik, dédapjuk, szépanyjuk szállt le. Utazásukhoz a nap állását is felhasználják, vagyis a mesterséges fények megzavarhatják a tájékozódásukat.
Sajnos a pompás királylepkék létszáma az 1990-es évek óta 90 százalékkal csökkent, veszélyeztetett fajjá váltak.
2016 márciusában négynapos vihar csapott le a lepkék számára létrehozott rezervátum területén, ónos eső és jégeső hullott az átkelő kolónia útjába, és kidőltek azok a fák, amelyek sajátságos feltételeket biztosítottak a túlélésükhöz.
Ez az erdei ökoszisztéma Mexikó erdeinek alig 2 százalékát tette ki, azonban a fakitermelés és az avokádóültetvények óriási tereket hasítottak ki ebből is, és úgy tűnt, hogy a monarcha lepkék sorsa megpecsételődik. Az oyamel erdők melege elérhetetlenné vált számukra, és a tejfű gyorsan eltűnt a prérikről, mivel a gyomnövényekkel együtt mesterségesen irtották őket. A lepkéknek se hibernálásra alkalmas hely, se táplálék nem jutott.
A környezetvédőket aggasztotta, hogy az erdei élőhelyek száma minimálisra csökkent, és egyre kevesebb narancssárga pille színezi át felettük a kék eget. Aggodalmuk meghallgatásra talált, az Amerikai Egyesült Államok, Kanada és Mexikó kormánya közös projekttel rukkolt elő a monarcha lepkék megmentéséért, de nemcsak a polgármesterek és törzsi vezetők vállaltak benne szerepet, hanem maguk a lakosok is.
A városok és önkormányzatok elkötelezték magukat amellett, hogy élőhelyeket és vándorlási folyosókat biztosítanak a pilléknek. A helyi vezetők bevonják a gyerekeket, családokat a programba, a vándorlási utak mentén ma már élőhelyet és pihenést biztosítanak a több ezer kilométeres útra vállalkozó lepkéknek. A lakossági kampányok arra ösztönzik a családokat, hogy ültessenek tejfüvet az udvarukba, ezzel járuljanak hozzá a monarcha lepkék túléléséhez.
Mexikó erőfeszítéseit, hogy a Sierra Madre kényes ökoszisztémáját fenntartsa, mindkét ország támogatja, megélhetési programokat dolgoznak ki a helyi gazdák számára, hogy ne nyelje el a pillangók helyét az ipari gazdálkodás. A közös tervezésnek nem eleme, hogy eldöntsék: kié a lepke.
Ennek köszönhetően ma már a mexikói hegyi erdőben újra ezrével csoportosulhatnak a fákon, és amikor kisüt a nap, újra ragyogó sárga színfoltokat feszítenek a kék háttér elé.
A három érintett ország minden évben meghívja lakosait arra, hogy jelentsék a lepkék megjelenését, figyeljék útvonalaikat, ültessenek tejfüvet számukra, és osszák meg megfigyeléseiket a közösségi tudományos programokkal. A kontinenst átszelő vándorokat ma már rezervátum várja, amely nyitva áll a látogatók előtt is. A rezervátumokban komoly szabályzás védi a pillangókat: tilos élelmet bevinni, vakut villantani, háziállatot vinni, de még kiabálni is.
A monarcha lepkék a természet csodái, a kontinens kedvencei, csakúgy, mint nálunk a gólyák és a fecskék. De többek, mint gyönyörű példányok: összeköthetnek bennünket egymással. Ez a történet megmutatja, hogy így is lehet(ne) élni.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Tőlük függ a létezésünk, mégis alig veszünk tudomást róluk – így tehetünk a növényvakság ellen
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
