Káró Regina: „Ha nem sikerül valami, csak egy dolgot nem szabad: félbehagyni, mert mindig lehet újrapróbálkozni.”

A koponya- és agysérülést elszenvedett Regina az elmúlt 6 évben újból megtanult járni, beszélni, de rehabilitációja élethosszig tart majd. Bár maradtak látható nyomai a balesetének, ma már képes együtt élni a változásokkal és ebből kihozni a maximumot. Regina a Richter Főnix közösségének tagja, aki történetével minden nehéz helyzetben élő nőt arra inspirál, hogy soha ne adja fel, mert mindig fel lehet állni, el lehet újra indulni, csak újratervezésre van szükség.

A balesetedből semmire sem emlékszel, az azt megelőző életedre viszont annál inkább. Milyen volt a baleset előtti Regina? Hogyan élt, mik voltak az álmai, a vágyai?

A baleset előtti Regi egy társasági, bulizós, belevaló és határozott csajszi volt, a mostani sokkal zárkózottabb és visszafogottabb. A barátnőm, Anna szerint az alaptulajdonságaim megmaradtak, így például a kitartásom és a makacsságom változatlan, csak egy kicsit átformálódtam a baleset és az elmúlt évek hatására. De persze biztosan más vagyok kívülről nézve, mint ahogyan belülről élem meg „magam” és a változásaimat.

A baleset előtt, az egyetem mellett a vendéglátásban dolgoztam, sokat éjszakáztam, a fiatalokra jellemző “egyszer élünk” hozzáállással éltem az életem. Arra nem emlékszem pontosan, hogy lett volna bármilyen nagy álmom, de azt tudom, hogy az amerikai gyakorlattól sokat vártam. A vágyam, hogy külföldön szerezhessek tapasztalatot a vendéglátásban és hogy megbecsüljenek, megvalósulni látszott. Imádtam Amerikát és az amerikai luxusszállodába már felszolgálóként érkeztem. Nagyon komplex követelményeknek kellett megfelelnem, be akartam bizonyítani, hogy nekem ez is menni fog.

Mindig is imádtam utazni, be akartam járni az egész világot és ez a vágyam a mai napig változatlan. Nagyon büszke vagyok rá, hogy a sérüléseim sem ültetettek kispadra. 

Az utazás ugyan több tervezést igényel most, de semmi sem tarthat vissza.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor szembesültél azzal, hogy az életed már sosem lesz ugyanolyan, mint a baleseted előtt? Mit volt a legnehezebb elfogadni, feldolgozni?

Hogy az életem végérvényesen megváltozott, körülbelül egy évvel azután tudatosult bennem, hogy az édesanyámmal hazajöttünk Amerikából. Egy fesztivál után értettem meg: már nem tudok ugyanannyi külső ingert elviselni és kezelni, mint azelőtt. Azt már korábban tudomásul vettem, hogy a mozgásom nem lesz ugyanolyan, de nagyon rossz volt szembesülni azzal, hogy a koponyasérülésem miatt néha túlontúl "elárasztanak" az impulzusok. Először persze törni-zúzni tudtam volna azért, hogy visszakapjam a régi életemet, de szerencsére akkoriban kezdtem el írni a szakdolgozatomat, így az elterelte a figyelmemet.

Aki látta a bemutatkozó kisfilmemet vagy váltott már velem pár szót, tudja, hogy a beszédem megváltozását dolgozom fel a legnehezebben. Bánt, hogy nem tudtam szóban államvizsgázni és hogy egyik nyelven sem tudok tökéletesen beszélgetni. De próbálom a dolog jó oldalát nézni: jól kommunikálok írásban magyarul, angolul és olaszul is. És szerintem az "új" Regiben is van egy csomó jó dolog, csak fel kell fedezni.

Milyen testi és lelki fázisokon mentél át az amerikai majd az itthoni rehabilitáció során? Amikor megkaptad a diagnózist, mit éreztél, mit gondoltál: azonnal feltámadt benned az "igenis, én megmutatom, hogy képes vagyok rá" ereje vagy komoly mélypontra kerültél?

Amerikából úgy jöttünk haza, hogy nem kaptunk diagnózist, mert nincs két egyforma agysérülés, nem lehet előre megjósolni, mi várható. 

Amíg kómában feküdtem, senki nem mondta anyának, hogy ha majd magamhoz térek, pontosan mire leszek képes. Annyit jegyeztek meg, hogy készüljön fel arra, a személyiségemben is történhet változás.

A traumatikus koponya- és agysérülés tény volt, de azt nem tudták megmondani, meddig lehet majd fejleszteni az érintett területeket. Elláttak jótanácsokkal, hogy ilyen típusú sérülés esetén mivel kell óvatosnak lenni és mi az, ami tilos, de semmire sem mondták, hogy lehetetlen és ez nekem hatalmas erőt adott. Reményt ébresztett bennem, hogy ha még a szakemberek sem tudják, hogy hol határ és nincs előre megírt forgatókönyv, akkor bármi lehetséges. Kint a gyógytornászom is azzal bíztatott, hogy csak rajtam múlik, mit érek el. Akkor úgy éreztem, megállíthatatlan vagyok. Ráadásul édesanyámtól is ezt láttam, ő is erre tanított a saját példáján keresztül, hogy soha nem szabad feladni. De nem szeretnék félrevezetni senkit, mert bizony voltak mélypontok is. Viszont végül mindig felálltam, újraterveztem és folytattam az utamat. És még mindig azt vallom, hogy egyszer élünk, de ez a mondat számomra immár új értelmet nyert: egyszer élünk, ezért vigyázzunk magunkra, mert van, amit nem lehet visszacsinálni.

Kép

Fotó: Dorcsák Gábor

Most min van a fókuszod, mik a legfontosabb célkitűzéseid?

A teljesen önálló élet megvalósítása a legfontosabb célom és szerencsére már az első lépéseket meg is tettem ezen az úton. Ahhoz azonban, hogy rajta is tudjak maradni, fontos, hogy a rehabilitációt, a foglalkozásokat kitartóan csináljam. Ezzel párhuzamosan szeretnék a munkában is jól teljesíteni. A balesetem azonban megtanított egy fontos dologra: arra fókuszálok, hogy valóban megéljem a pillanatot, mert ki tudja, meddig tart. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem tervezek, de inkább rövidebb távú terveim vannak.

Említetted, hogy volt, amikor mélypontra jutottál. Olyankor miből merítettél erőt? Mi és ki segített át rajta?

Fontos felismerés volt, hogy a traumáim feldolgozása nem megy egyedül, szükségem van egy pszichológusra, aki segíteni tud ebben. Amikor újra meg újra azzal szembesültem, hogy még mindig nincs vége a rehabilitációnak, nagyon lelombozódtam. Olyankor anya adott erőt azzal, hogy felhívta a figyelmemet, mennyit fejlődtem az egy évvel korábbi állapotomhoz képest. Aztán ez megtanított mindig összehasonlítani az 1-2 évvel ezelőtti önmagamat a jelenlegivel és ilyenkor mindig „felszívtam magam”, hogy akkor tudok én még többet is. De ami az elején erőt adott, az egy idő után már fárasztott, hogy sosincs vége és tulajdonképpen nem is tudom, hogy pontosan miért küzdök. Mára már megerősödtem és könnyebben veszem az ilyen akadályokat. Mindenesetre az, hogy megtanultam visszanézni és nem elfelejteni, hogy honnan indultam, a mai napig hihetetlen erőt ad.

Édesanyáddal hogyan változott meg az elmúlt évek alatt a kapcsolatotok? Vannak közös szokásaitok?

Apa elvesztése óta egyébként is erős volt köztünk az anya-lánya kapocs, ami most még ellenállóbbá vált. Nagyon jó érzés tudni, hogy tényleg bármikor számíthatok rá. 
Mivel anya egyedül nevelt fel, így van, amiben nagyon hasonlítunk, például a türelmetlenségünkben, de ő cégvezető lévén sokkal határozottabb és gyorsabban tud dönteni. Az, hogy ő a főnököm egyébként új keretet is adott a kapcsolatunknak, mert van, amit egy anyának igen, de egy felettesnek már nem mondhatok. Ezt is meg kellett tanulni. De nagyon hálás vagyok, hogy ilyen belevaló anyukám van. Sokat járunk együtt koncertre, színházba és persze ő az én első számú útitársam is.

Kép

Fotó: Dorcsák Gábor

Lediplomáztál, a szakdolgozatodat a megváltozott munkaképességgel élők munkába állásának lehetőségeiről írtad, melyben a saját tapasztalataidat is felhasználtad. Mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, akik hasonló traumán estek át, mint te?

Tanácsot azért nem mernék osztogatni, mert mindegyik trauma más, és én nem vagyok jártas ilyen mélységben a témában. 

Viszont mindenkinek, aki valamiféle traumát szenvedett el, csak ajánlani tudom, hogy keressen fel egy traumafeldolgozást segítő pszichológust.

Azoknak pedig, akik reménytelennek érzik a helyzetüket, azt üzenem, hogy nem szabad elkeseredni, ha valami nem sikerül olyan gyorsan, ahogy szeretnénk. Csak meg kell találni azt a módszert, stratégiát, amelyik náluk is működik. Érdemes arra fókuszálni, amit kontrollálni tudunk, és arra nézni, amerre menni akarunk: előre. Közben szabad sírni, sőt, szabad méltatlankodni is, ha nem sikerül valami, csak egy dolgot nem szabad: félbehagyni, mert mindig lehet újrapróbálkozni. Az sem baj, ha nem tudjuk azonnal, hogy hogyan tovább, de mindig keresni kell a lehetőségeket. És nem kell ismerni a végeredményt ahhoz, hogy fejlődhessünk. Mindig csak a következő lépésre kell koncentrálni és minden kis eredménynek is örülni kell.

A barátaid kitartottak melletted vagy teljesen átalakult ilyen szempontból is az életed?

Van, aki kitartott az "új" Regi mellett is, így vannak barátságok, amik mélyebbek lettek és jobban megismertük egymást. A barátaim többsége eleinte nyitottan fogadta a változást, de voltak kapcsolatok, amik ellaposodtak, kimerültek vagy újra sem éledtek. Lehet, hogy azért, mert mást vártak tőlem, másra számítottak vagy mert a baleset előtti énemet várták vissza, sőt az is lehet, hogy a beszédem volt az akadály.

Már nem akarok mindenféle külső elvárásnak megfelelni, aki nem tud úgy elfogadni, amilyen most vagyok, jobb, ha nem részese az életemnek. Akik közel állnak hozzám, látják, hogy érdeklődő, belevaló és vicces maradtam, és lehet rám számítani. A rehabilitációt csak pozitív és építő környezetben tudom csinálni, úgyhogy próbálom ilyen emberekkel körülvenni magamat, akik ezt az energiát közvetítik. Ez nem jelenti azt, hogy cukormázat kell vonni körém, szóval lehet bármilyen problémával vagy nehézséggel hozzám fordulni, nagyon szívesen segítek, ha tudok. Ez inkább a mindennapi hozzáállásra vonatkozik.

Mit gondolsz, mik azok a tulajdonságaid, erősségeid, melyek a baleseted után alakultak ki és amelyek segítenek, hogy elérd a céljaid?

Sokkal együttérzőbb vagyok most és biztos vagyok benne, hogy ez a tulajdonságom a baleset következményeként erősödött meg. Kitartóbb és céltudatosabb is lettem. Anya azt mondja, hogy most már akár pénzügyesként is tud alkalmazni a cégében, mert precízebb vagyok és sokkal jobban bírom a monoton munkavégzést. Régen képtelen lettem volna rá, hogy egy irodában dolgozzak és ennyit üljek egy helyben.

Hol tart most a rehabilitációd? Mi az, amiben szeretnél fejlődni és pozitív változást elérni?

A gyógytornászommal most főleg a jobb karom nyújtására és funkcionális használhatóságára koncentrálunk. Mellette a járásomat és a lábamat sem felejtjük el, a hangsúly az egyensúlyom fejlesztésén van. És természetesen a beszédemben is szeretnék további fejlődést, ezért a foniáteremmel különböző új technikákat próbálunk ki, hiszen sosem lehet, tudni, hogy melyik lesz az, amelyik használ, amivel haladást tudunk elérni. 
Annyit tudunk, hogy lesz azért majd egy felső határ, mert túl sok terület sérült a fejemben, de azt egyelőre még nem értük el és nem is tudjuk előre megjósolni, hogy az hol van. Szerencsére sikerült lelkiismeretes szakembereket találni, akik mindent megtesznek a javulás érdekében ezzel is motiválva engem, hogy én is tegyek meg minden tőlem telhetőt.

Mi a legnagyobb álmod, amiről tudod, hogy meg fogod valósítani?

Eddig az volt, hogy visszatérjek Amerikába, többek között a baleset helyszínére. Most, hogy ez megvalósult, a legnagyobb vágyam, hogy anya elvigyen Balira, a majmok közé. De szeretném a San Francisco-ban élő barátnőmet vagy az Észak-Európában élő rokonaimat is meglátogatni. Csupa utazási célpont van az álomlistámon, mert tudom, hogy ezek teljesíthető álmok, de nem siettetek semmit. Idővel, egyszer majd mind megvalósul.

A Richter Főnix Közösség 
„Vivere militare est. – Élni annyi, mint küzdeni.” (Seneca) 
Az életben sokszor adódhat olyan helyzet, amikor elgyengülünk vagy kilátástalannak látjuk a jövőnket. Ilyenkor motivációt nyújthat egy-egy inspiráló, példaértékű történet. A 2018-ban – a Richter a Nőkért program elemeként – életre hívott Richter Főnix Közösség egyik célja, hogy a programban bemutatott bátor nők – akik nemcsak felálltak egy nehéz helyzetből, hanem beszélni is mertek róla – másokat is inspiráljanak. A program védnökei Szekeres Pál olimpiai bronzérmes, paralimpiai bajnok vívó, valamint a megvalósításban a kezdetek óta jelentős szerepet vállal Jakupcsek Gabriella. 

 Az interjú a Richter Gedeon Nyrt. támogatásával készült.