Érettségire indul a fiam – „Az tuti, hogy legközelebb csak az esküvőmön húzok magamra ilyesmit”

„Anya, nem láttad az övemet? Lecsúszik rólam ez a rohadt gatya. Az tuti, hogy legközelebb csak az esküvőmön húzok magamra ilyesmit!” Morog és méltatlankodik, de én pontosan tudom, hogy így buggyan ki belőle a feszültség. Jobbnak látom hallgatni, elég, ha a kezébe nyomom az övet. Hogyne tudnám, hol van, mindig tudom.

Nézem az órát. A percek szélsebesen robognak. Már az autóban kellene ülnie, de hol vagyunk még attól, dörömbölnek homlokom mögött a kitörni vágyó szavak. De csendben maradok. Lopva figyelem, ahogy a hófehér, frissen vasalt ingen elvégzi az utolsó simításokat.

„Segítenél begombolni az ujját?” – fordul felém, és olyan lágy a hangja, mintha sejtené azt a bennem dúló, kimondhatatlan érzést, ami a szeretet, az aggódás és a büszkeség egyvelege.

Miközben az utolsó gombok is a helyükre kerülnek, kihasználom a helyzetet, és megpuszilom a karját. A válláig érek. Én a kicsi, s Ő már a nagy. Nincs idő elmélázni, meghatódni, belegondolni, miként történt ez, hogyan vált ennyire hirtelen gyermekből felnőtté. Ott áll indulásra készen, már csak a cipő van hátra. Könnyedén köti most is, nekem pedig eszembe jut, milyen hamar megtanulta. Aztán az öltönyre pillantok, és már ott furakszik egy másik emlék, úgy 15 évvel ezelőttről. Egy kirakat előtt álltunk, és ő csak annyit mondott a férfi ruházat láttán: „Nagyon szép, de hiányzik belőle apa.”

„Megvan minden?” – kérdezem végül. „Persze – feleli nyugodtan. – Innivaló, csoki a hátizsákban, igazolvány is, ne aggódj.” Megölelem, lábujjhegyen állva hozzábújok még egy röpke pillanatra. „Tudom, hogy okos vagy, és sikerülni fog, ne izgulj” – hadarom gyorsan, bár inkább magamat nyugtatom a kimondott szavakkal.

Rátör a felismerés, hogy a nyakkendő lemaradt. Futok a szobába, megragadom az ágyon heverő kiegészítőt, mintha az életem múlna rajta. De hogyan kell megkötni? Tétovázunk a másodperc töredékéig. „Édesanya, indulnom kell, apa majd megköti.” Csapódik mögötte a lépcsőház ajtaja, én pedig már mormolom értük a mindennapi imát, miközben a szoba ablakából figyelem őket.

Nézem, ahogy egymással szemben állnak. A „Kicsi” és a „Nagy”.

Bár nem hallom, miről esik szó, megnyugtat a mosoly az arcukon. Látom, ahogy a megszokott, gondos mozdulatokkal megszületik a hibátlan csomó. Még néhány simítás, hogy tökéletes legyen, hogy tovább tartson ez a megismételhetetlen, intim pillanat. Aztán egy férfias ölelés, és „köszönöm, édesapa!”. Az autó kigördül az útra, és bármily nagy is a sietség az érettségi miatt, mint mindig, most is visszanéznek, integetnek, és a mosolyuk egész napra velem marad.