Ettől az új magyar mozifilmtől mindenki Radics Béla-rajongó lesz
Vagy legalábbis elismeri a Gitárkirály tehetségét és zsenialitását! Radics Bélát a magyar Jimi Hendrixként szokták emlegetni – ami a kortársak szerint abszolút helytálló hasonlat. Miközben ott ültem a vászonra bámulva (és ámulva!), arra gondoltam, hogy az én szememben Radics Béla inkább a pengető géniuszok Teslája. Egy kelet- európai, nemzetközi viszonylatban is toplistás, ösztönös zseni, akit a maga korában nem értékeltek eléggé, és akit szegény körülmények között ért a halál. Kis idő elteltével azonban az életmű, és azok, akik ápolják azt, ránehezedtek a történelem mérleghintájára, hogy helyrebillentsék az egyensúlyt, és a kivételes tehetségek oda kerüljenek, ahová valók: a kollektív emlékezet halhatatlanjai közé. Ezt a hiánypótlást célozza Klacsán Gábor A megátkozott gitáros című filmje is, amit május 4-től vetítenek országszerte a mozikban.
Amikor egy barátom meghívott a Radics Béla életútját feldolgozó, A megátkozott gitáros című film sajtóvetítésére, az első gondolatom az volt, hogy nekem, aki klasszikus „chopinista” családból származom, ahol meg sem említették a Gitárhős nevét, nincs sok értelme elmenni. De mivel az ars poétikám az, hogy „Mindenre mondj igent, ami ellen nem tudsz erős érveket felhozni!”, elfogadtam a meghívást. Nem vittem mást, csak a kíváncsiságomat, ami arra irányult, hogy 40 évvel a halála után, Y-generációsként meg tud-e szólítani Radics Béla, vagy sem. Már a kísérlet elején egyértelművé vált számomra, hogy a legendás zenész nemhogy megszólított, hanem a fülembe is ordított!
„Apa, a zenét érezni kell, nem magyarázni”
A filmben bepillantást nyerhetünk a rocklegenda gyerekkorába, azokba az ’50-es évekbe, amikor az angyalföldi munkáscsalád még együtt tekergette a Pacsirta rádiót, hogy legalább valamicskét megtudjon arról, hogy mi újság a „szabad Európában”, és összegyűlt a kis fekete-fehér tévé előtt a nappaliban. Erős jelenet, amikor látjuk a kis Bélát (Stépán-Kovács András "MISI"), ahogy először megérzi a gitározás iránti olthatatlan szomját, miközben a tévében a jégtáncosokat nézi, akik a fülbemászó Bill Haley & His Comets- slágerre, az 1955-ös Rock Around The Clock-ra korcsolyáznak. Ezt követően levakarhatatlanul könyörög – szintén zenész – apjának (Trill Zsolt), hogy ő is kaphasson egy ilyen izgalmas hangzású, pengetős hangszert, mutatva, hogy neki bizony nem hegedűs, hanem gitáros kezei vannak. Amikor végül megkapja a gitárt, recsegő lemezfelvételeket utánozva kezd Hendrixet játszani, autodidakta módon tanul zenélni.
A filmben Radics perspektíváján keresztül megérezhetjük a rendszerváltás előtti időszak fojtogató légkörét, egy olyan világét, amelyben nem rendőrért, hanem a rendőr elől futottak az emberek.
Béla fiatal felnőttként a Sakk-Matt nevű zenekarral ért el sikereket, aztán a Tűzkerékkel, és a Taurus-szal, végül a gitárgéniusz képtelen volt olyan kompromisszumokat kötni, ami a rendszerváltás előtt a zenekarok befutásának megkerülhetetlen feltétele volt, ezért az ünnepelt sztároknak kijáró lehetőségek elmaradtak (nem úgy azoknak, akik tudták, hogy kivel kell bratyizni, és képesek is voltak belemenni kisebb-nagyobb alkukba a nagylemezért). A felnőtt Radicsot játszó Rák Zoltán hitelesen hozza a legenda örömteli és szomorú pillanatait, ami nem egyszerű feladat, ha számításba vesszük, hogy a fél filmet át kell pengetni úgy, hogy azt a laikusok mellett a zenész nézők is elhiggyék. Mivel legendás rockerek életét látjuk megelevenedni, nem meglepő, hogy a filmben alkoholból és olyan ledér nőkből sincs hiány, akik képtelenek nemet mondani, ha meglátnak egy gitárt, dobot vagy hammondot.
Izgalmas ugyanakkor, hogy a rockzenészekkel kapcsolatos ma is élő sztereotípiákkal szemben Radics művelt, könyvimádó ember volt, akit érdekeltek a művészetek, az irodalom és a filozófia. A bölcsesség és a szépség iránti megszállottsága visszatérő eleme a filmnek.
Annak ellenére, hogy senki sem tudta utánozni amit csinált, élete utolsó szakaszában kiábrándultan, visszavonultan élt édesanyjával, egy szoba-konyhás kis lakásban. Állítólag csalódott abban, amilyen irányt a magyar könnyűzene vett, és ahogy a világ egyre inkább elüzletiesedett, a megalkuvást semmilyen mértékben nem tudta elfogadni.
Sosem lehetünk bizonyosak afelől, hogy milyen démonok elől menekült, de az biztos, hogy az út, amit választott zsákutca volt: az alkohol pusztító hatását már nem lehetett megállítani, végül példaképe, Jimi Hendrix után ment, és alkoholbetegségével kapcsolatos szövődményekbe halt bele 1982 október 18-án.
Legendás zenész, izgalmas filmes megvalósítás
A Gitárkirály azonos című daláról elnevezett életrajzi alkotás Radics Béla életének „filmes patchwork-je.”
Eddig inkább játékfilmes elemekkel átszőtt dokumentumfilmekkel találkozhattunk a moziban, Klacsán Gábor rendező viszont mindezt a fonákjára fordította, és úgy foltozta össze az emlékfoszlányokat. Az alkotásnak keretei és egymáson áttetsző rétegei vannak. Keretet ad például az a képzeletbeli tv-műsor, amiben a Gitárhős kortársai, barátai, kollégái szólalnak meg, ugyanakkor nagyon élvezhetővé, gördülékennyé teszik a történet befogadását a hol vicces, máskor szomorú jelenetek, amelyekbe ráadásul mindig történik valami váratlan, pont mint amikor a való életben a színpadon Radics a szájához emelte a gitárt, és a fogával kezdett el játszani. Van, hogy a semmiből besétál Dr. Csernus Imre pszichiáter a képbe, hogy elmondja, hogyan működik a tehetség fellobbanásának pszichológiája, vagy az önpusztítás folyamata.
Így mondhatjuk, hogy nem csak abba kukkanthatunk bele, hogy mi történt Radiccsal, hanem abba is, hogy mi történt Radicsban, és ez a két egymáson mozgó réteg rajzolja ki a történetet azoknak az embereknek a segítségével, akik ott voltak, látták, hallották, ismerték őt.
A képkockákon a magyar rockzenei élet hírességei is felbukkannak apróbb szerepekben, így tisztelegve a Gitárkirály emléke előtt. A film említésre méltó üde színfoltja az anyakönyve szerint brit származású, de magyar szívvel született, nagykövetet játszó Gav Duncan is, aki először mutatkozott be fikciós karakterként a moziban.
A megátkozott gitáros készítői, és azok, akik közreműködtek benne ma is nagyon szeretik Radics Bélát: minden képkockában érezhetően ott van a szív, ami a hazai rockélet aranykoráért dobog.
Tiszteletük abból is látszik, hogy Béla előadásait nem szakítják meg úgy, ahogy azt más filmekben már megszoktuk, hanem a dalokat teljes hosszukban lejátsszák a jelenetekben (Alapi István zseniális gitárjátékának segítségével), ezúton is megismertetve a legenda munkásságát azokkal, akik – hozzám hasonlóan – a moziban találkoznak vele igazán először.
Klacsán Gábor hamisítatlan művészi gondolkodással készítette el ezt a filmet, végig nagyon szép szimbólumokkal dolgozik, így a 100 percben bőven talál a néző magának fejtegetnivalót.
Nem tudom, hogy akik Radics Béla minden lépését követték, akik azt hiszik, hogy jól ismerték őt, azoknak tetszeni fog-e ez a lenyomat a legendáról, de az biztos, hogy azok, akik korábban nem, vagy csak keveset hallottak róla, nem csupán megismerik, de el is ismerik őt negyven évvel a halála után. „Aki azért zenél, hogy sok pénzhez jusson vagy jó legyen a lányoknál, az nem igazi művész” – vallotta a Gitárkirály, aki igazi művészként költözött fel az égi színpadra.
A megátkozott gitárost május 4-től országszerte vetítik a hazai mozikban.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
