„A legelső alkalommal egy kigyulladt autóhoz mentünk” – Egy önkéntes tűzoltó történetei

„Apukám egy nap azzal lépett be az ajtón, hogy önkéntes tűzoltónak áll. »Ez meg honnan jött neked?« – csodálkoztunk. Azt mondta, szeretné ő is hozzátenni a magáét a helyi közösség boldogulásához. Először csak néztünk rá, majd néhány hónap múlva anyukám is ott találta magát a negyvenórás tanfolyamon, én is olvasgatni kezdtem a képzés anyagait, és egyre jobban vágytam rá, hogy beállhassak. Alig tudtam kivárni a 18. születésnapomat” – mesél az első „szikráról”, ami – a legjobb értelemben – olthatatlan szenvedéllyé lett a családjában.
A húszéves lány a szüleivel, nagymamájával és két öccsével él Ecseren. Nappali tagozaton jogi képzésre jár, a gyömrői felnőtt csapattal megyei első osztályban kézilabdázik, és másfél éve vonul önkéntes tűzoltóként. A szolgálat tizenkét órás ügyeleteket jelent, igaz, az egyetem megkezdése óta Heni kevesebbszer vállal teljes műszakokat, de ha riasztás idején otthon tartózkodik, azonnal autóba ül. „A mi egységünk úgynevezett másodbeavatkozó, ami azt jelenti, hogy – bár képzettek vagyunk, megvannak az eszközeink és helyismerettel is rendelkezünk – a hivatásos tűzoltók utasítása nélkül semmihez nem foghatunk a helyszínen. Velük együttműködve, az ő irányításukkal veszünk részt a mentésben, egyszerre kapjuk a riasztást is” – mondja.
Az első bevetés legalább annyira emlékezetes, mint az első szerelem. Heni legalábbis sokszor gondol vissza a – bocsánat – „tűzkeresztségére”.

„A keresztapámmal voltam, ő szintén önkéntes tűzoltó. Egy kigyulladt autóhoz kellett mennünk az M0-sra. Nagyon izgatott voltam, találgattam, mi lesz a feladatom. A keresztapám civilben autószerelő, így amint kiértünk, ő a szakértelmével azonnal tudta segíteni a hivatásosokat, én pedig ott toporogtam zavartan, hogy mégis mit csináljak. Ekkor a parancsnok a kezembe adta a hőkamerát, és azt mondta: »Fogd meg ezt, és nagyon vigyázz rá!« Én pedig fogtam, nagyon vigyáztam rá, és borzasztóan örültem, hogy tehetek valamit.”

Ecser jókora területen érintkezik az autópályával, vasútállomása is van, így a közlekedési balesetek – sajnos – rendszeresen adnak feladatot az ecseri Önkéntes Tűzoltó Egyesület tűzoltóinak. Heni vonult már erdőtűzhöz, tömeges viharkárhoz, lakástűzhöz és egyedi káresetekhez – például szekrény mögé szorult cicához – is. Az egyik legemlékezetesebb szolgálata az volt, mikor bajtársaival egy jó futballpályányi területen oltották szikracsapóval az avartüzet, megakadályozva a lángok további terjedését. Megrongálódott épületekkel, beomlott falakkal is volt már dolga, sokszor vett részt a helyszín biztosításában és a károsultakkal való törődésben is. „Néha a legnehezebb a lelket tartani abban, akit baj ért. Ha csak egyetlen jó szóval tudtam segíteni annak, aki épp a tetőt veszítette el a feje fölül, már megmaradt bennem annak a vonulásnak az emléke.”
Azon túl, hogy szakszerűen tud például osztott sugarat szerelni, tömlőt, létrát, szikracsapót használni vagy „megcsinálni a táplálást” (tehát villámgyorsan üzembe helyezni a legközelebbi tűzcsapot), Heni személyes erősségei közül éppen arra támaszkodik tűzoltóként, mint amire kézilabdázóként: az éles helyzetekben való helytállási képességére. „Támadó beállóként ha egyszer labdát kapok a hatoson, ott már nagyon nehéz megállítani: vagy gólhelyzetet, vagy hétméterest harcolok ki belőle. Bennem az önkéntes tűzoltás leginkább ezt a kitartást és a talpraesettséget növeli, hiszen egy katasztrófával szembesülve nem lehet azt mondani, hogy »ezt én nem tudom«. Kénytelen vagy meghaladni a tehetetlenséget addig, amíg lehet.” 
A félelem és a nehéz érzések Heni életének is részei, csak épp nem ugyanakkor van a „szolgálati idejük”. „Tűzoltóként a helyszínen, teljes felszerelésben, tények elé állítva az embernek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy fél-e vagy sem. Inkább akkor tapasztalok egyfajta izgalmat, amikor megjön a jelzés, hogy menni kell. Olyankor átfut rajtam, hogy vajon mi vár rám, hogyan alakul az egész, de odaérve ennek már nincs helye. Halálesettel még nem találkoztam, de a szüleimen láttam, mennyire megviselte őket a tapasztalat – az édesapám ráadásul egy kisbaba elvesztésénél volt jelen. Az ilyen tragédiák feldolgozása az önkénteseknek talán még nehezebb, hiszen ők ritkábban szembesülnek ilyesmivel, mint a hivatásosok.”

De nem a lelki terheléstől való félelem volt az oka, hogy Heni nem a tűzoltói életpályát választotta. Azért nem ment el profinak, mert Magyarországon nőként a – nők védelmét célzó – jogszabályi előírások szerint nem kerülhetne a beavatkozóállományba, tehát nem vonulhatna.

Az irodai jellegű tevékenység sincs Heni ellenére, de vonulni jobban szeret. 
A szolgálaton túl az önkéntes tűzoltáshoz kapcsolódó háttérfeladatokból is részt vállal (ahogy kézimeccseken is rendszeresen vezet jegyzőkönyvet, ha épp nem lép pályára játékosként). Az ecseri Önkéntes Tűzoltó Egyesület adományokból és pályázatokból fedezi a működési költségeket, így a források felkutatása és a támogatások kezelése folyamatos teendő, ahogy a felszerelés karbantartása is. Az önkéntes tűzoltók emellett élő példái annak, hogy ha egy helység lakosságának csupán az egy százaléka (Ecseren 3500-an élnek, a tűz­oltók negyvenen vannak) dönt úgy, hogy nemcsak kiveszi a részét a közösségi életből, de abba bele is teszi a magáét, már érezhetően élhetőbbé, tartalmasabbá válnak a helyi mindennapok. Az ecseri lánglovagok – civil munkájuk és a vonulások mellett – fontos munkát végeznek a tűzmeg­előzésben, a tűzbiztonsági ismeretek terjesztésében és a szociális ellátásban: a polgárőrséggel és az önkormányzattal együttműködve telente élelmiszercsomagokat szállítanak a helyi időseknek, tűzoltószakkört, tűzoltó­napokat, nyílt gyakorlatokat tartanak általános iskolákban és települési rendezvényeken, krízishelyzetekre reagálnak – például az ukrajnai háború elől menekülőknek adományokat vittek az országhatárra –, és általában tettrekészek minden Ecsert (is) érintő kihívásnál. Sok örömteli percet is szereznek: az adventi időszakban színes villogókkal felékesített szolgálati autójukkal járják a község utcáit és teát osztanak, állandó résztvevői a helyi böllérfesztiválnak (e jeles esemény hagyományos megmérettetése a fakanáldobó verseny, amelynek egyébként Heni a címvédő bajnoka), és minden évben megrendezik az elegáns tűzoltóbált, amely igazán ünnepi esemény Ecser életében.
Heni szavajárása, hogy a kézilabdát és az önkéntes tűzoltást addig folytatja, „ameddig a két lába elviszi”. Hogy a lelkesedése legalább olyan ragadós, mint a szüleié, jól jelzi, hogy immár a párja is beült arra a bizonyos negyven­órás képzésre… Hat- és hétéves öccsei pedig mi mással játszanának otthon, mint játék tűzoltóautók garmadájával? „Egy vasárnapon anya valaki mással volt ügyeletben, apa meg én nem. Anya ebédet főzött, a másik szobában hagyott telefonjára jött az sms, úgy kiabáltam át neki, hogy anya, riasztás van. Eldobta az éppen pucolt répát, rohant öltözni. Abban a pillanatban megjelent apa, vette a kabátját. Mondom, jó, akkor megyek én is” – idézi fel Heni, aki a családjában megélt összetartásból meríti a legtöbb erőt, példaképének pedig az édesanyját és az édesapját tartja. Az, hogy a szülei „a jég hátán is megélnek”, hogy mindent megtesznek a biztonságos és szeretetteljes családi háttérért, hatalmas erőforrás ahhoz, hogy a családtagok kifelé, a nagyobb közösségüknek is adhassanak. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022 novemberi számában jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!