„Laurát a szülei nem szerették eléggé ahhoz, hogy segítsenek neki” – a nemi erőszak máig agyonhallgatott téma

„A bánat csak mélyebb lesz, ha letagadják” – ezzel az idézettel indítja Kilián Sanna Egy képen se voltál rajta című hiánypótló regényét. A „hiánypótló” jelző ebben az esetben nem elpuffogtatott közhely, hanem fájó valóság: a magyar irodalomban alig-alig találni a szexuális traumák feldolgozásáról (vagy a fel nem dolgozásából fakadó bajokról) szóló regényeket. Ahogy a fent idézett Pearl Jam-dalból kitűnik, a hallgatás nem segít, márpedig a nemi erőszak, a szexuális zaklatás – nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon – még ma is agyonhallgatott téma. Lehet, hogy most sokan felhördülnek, és azt mondják, de hát, ömlik a médiából a #metoo, a tény az, hogy a sajtóban érzékelt vádak és ítéletek ellenére arányaiban még mindig félelmetesen kevés visszaélésre derül fény. Ha a társaságokban erre a témára terelődne a szó, gyorsan kiderülne, hogy az olvasóink ismeretségi körében lévő nők nagy százaléka hordoz valamilyen szexuális abúzusból fakadó sebet.

A Képmás szerzői között is vannak, akiknek át kellett élniük a legrosszabbat, és csak nagyon kevesen tudják ezt róluk, mert nincs az arcukra írva.

„De hát, csak megfogtam a s*ggét”

„Amíg nőkkel beszélek, és minden második ember azt mondja, hogy valamilyen módon érintett, addig azt gondolom, hogy nincs ennél fontosabb téma” – vallja Kilián Sanna, az Egy képen se voltál rajta szerzője, aki szerint bár kétségtelen, hogy az esetek között fontos különbségek vannak, nem lehet dekára kimérni a traumákat.

Amikor néhány évvel ezelőtt Sanna akkor hetedikes lánya bekerült a gimnáziumba, három héttel később hazajött, megállt az édesanyja mellett, és közölte vele, hogy „Józsi bá’ fogdosta a fenekét”. „Megkérdeztem tőle, hogy ki az a Józsi bá? Erre kiderült, hogy a szertáros, aki viszi a térképet, elmossa a kémcsöveket. Amikor intézkedni kezdtem, fény derült arra, hogy más lánnyal is csinálta.  Mondanom sem kell, három nap múlva már nem dolgozott ott. Ilyenkor egyes férfiak előszeretettel mosdatják magukat, mondván, ez nem olyan nagy dolog. Honnan gondolja?

Honnan tudja, hogy a következő három fiú, aki megkérdezi a lányomtól, hogy randevúzik-e vele, nem azért kap kosarat, mert ő ezt tette vele?

Nagyon sok ilyen van és a legtöbb következmények nélkül marad” – mondja az édesanya.

A könyv főszereplője, Laura egy családi nyaralás során kerül bajba, amikor egyik ismerősének cimborájával sétál a tóparton. A fiú megtámadja, és végig is viszi aljas tervét, örökre megnyomorítva ezzel a lány életét, aki szégyelli, ami történt vele, ezért titokban tartja. Szeretné feldolgozni a traumát, de sem az iskolától, sem a szüleitől nem kap ehhez segítséget, akik a drasztikusan megváltozó személyiségét, romló teljesítményét, magába zárkózását pusztán a kamaszkor számlájára írják. A leírtaknak sajnos igazságmagja is van: egy hajszálon múlt, hogy Sanna története kamaszkorában nem egészen így ért véget.

A családjával 17 évig Abádszalókra jártak nyaralni. Ott minden alkalommal találkozott azzal a fiúval, akinek az ismerőse egy napon sétálni hívta, és rátámadt.  „Vagy nem akarta eléggé, vagy én voltam túl erős, de el tudtam jönni »épségben«, fizikailag néhány kék-zöld folttal úgymond megúsztam” – emlékszik vissza a szerző. Elmondása szerint az első, akivel megosztotta a történetét, nem a férje, nem a barátai, hanem a számítógépe volt, annyira képtelenségnek érezte az egészet, és olyan sokat gondolt arra, hogy ha nem sikerül elmenekülnie, mennyire másképp alakult volna az élete.

Kép

Kép: Török Brigi

Az ismerősöd ismerőse nem az ismerősöd

Ahogy korábban is hangsúlyozta Sanna, a traumákat nem lehet dekára kimérni, hiszen a félelem, amit abban a pillanatban a túlélők éreznek, amikor a támadó keze ott van a torkukon, combjukon, halálfélelem és valósabb, gyötrőbb, mint bármi, amit azelőtt átéltek.

Nem tudják, hogyan fog végződni, és arra gondolnak, hogy az utolsó dolog, amit az életben látnak, annak az arca lesz, aki bántja őket.

Ezek az érzések akkor is egy életre súlyos sérülést okoznak a nőnek, ha végül sikerül kimenekülnie a támadó karmai közül. 

„Amikor a terjesztő megkérdezte, kiknek szól a könyv, azt válaszoltam, hogy szerintem 30–50 éves nők fogják megvenni, de a legjobban azt szeretném, ha gimnazista fiúk és lányok olvasnák. Szerintem ennek a könyvnek az a missziója, hogy a fiúk megismerjék, milyen érzés ez, a lányok pedig lássák, milyen veszélyek leselkednek rájuk, és tudják, hogy az ismerősük ismerőse nem az ismerősük. És hogy vegyék észre a Laurákat! Mert ami ezzel a lánnyal történt, visszafordítható lett volna. Ha lett volna valaki körülötte, aki nem csak legyint, hogy a serdülőknek vannak fura dolgaik, és majd elmúlik, egészen máshogy alakul az élete. A szüleinek volt egy víziója arról, milyen sikeres felnőtt lesz, amikor orvosként vagy ügyvédként praktizál majd, és nem szerették a lányukat eléggé ahhoz, hogy segíteni tudjanak neki. Nem akarták észrevenni a jeleket. Ez nagyon gyakori az életben” – magyarázza az író.
 Sanna sok visszajelzést kap a könyvre, egy anyuka, akinek fiai vannak, például megírta neki, hogy meghatározó lett az életében Laura története, és mostantól tudatosan fog azzal foglalkozni, hogy a fiúk megértsék, mit nem lehet egy nővel megtenni. „Olyan édesapától is kaptam üzenetet, akinek két lánya és egy fia van, és azt mondta, alig várja, hogy annyi idősek legyenek, hogy megmutathassa nekik a regényt.

Egy bizonyos korig ott vagyunk mellettük, megyünk értük az iskolába, fogjuk a kezüket, aztán meg egyedül mennek a barátnőjükhöz, vagy a barátjukkal moziba, és a kettő között nem történik meg a felkészülés a való világra.

Nem nézetünk velük ilyen jellegű filmeket, nem adjuk a kezükbe ezeket a könyveket, ezért ők abba az álomvilágba ringatják magukat, hogy ez velük nem történhet meg” – teszi hozzá a szerző.   

Kép

Kilián Sanna Kép: Török Brigi

A megelőzésre törekvés életbe vágó

Ezzel a témával talán soha nem foglalkoztunk még annyit, mint ebben az évszázadban, mégis úgy tűnik, továbbra is tabusítjuk a valóságot, nem tudjuk áttörni a hallgatás falát. Sanna azt tapasztalja, hogy az idősebb nők nagy része teljesen elzárkózik a témától; nem tudjuk, mik történtek az ő életükben, mit magyaráztak be nekik, hogy el kell fogadniuk, miről hitették el velük, hogy természetes, az élet velejárója, hiszen ezek olyan kérdések voltak, amikről a felmenőik sem beszéltek.
„Agyonhallgatott téma volt mindig is, ezért az idősebb generáció sok tagja egyáltalán nem szereti Laurát” – erősíti meg az író. „Volt egy nagyon kedves barátom, aki pár éve meghalt, és a felesége is olvasta a könyvet. Sosem felejtem el, hogy miután befejezte, a 60 éves barátom azt mondta: ez a regény, ha eljut az olvasókhoz, bestseller lesz. A hasonló korú felesége viszont annyit jegyzett meg Lauráról, hogy »ilyen lúzerek mindig is voltak«. Majdnem elsírtam magam. Felkészültem arra, hogy majd azt írják a kommentelők, rossz író vagyok, unalmas a történet vagy irreális nekik, de amikor Laurát bántják, az mindennél rosszabb” – hivatkozik Sanna az áldozathibáztatás iskolapéldájára.
Hogy ezzel a mondattal az emlékeitől, vagy attól a gondolattól akarja távol tartani magát az asszony, hogy ez akár az ő szeretteivel is megtörténhet, már nem tudjuk meg.

Az viszont biztos, hogy az áldozathibáztatás védekező mechanizmus, amelynek egyik tartóoszlopa az igazságos világba vetett hit: mindenki azt kapja, ami jár neki.

Ez a kép azonban nemcsak hamis, de veszélyes is, és bántó azokra nézve, akik az erőszakot elszenvedik.

A probléma megoldásának, vagy legalább visszaszorításának eszköze lehetne, ha az Egy képen se voltál rajta című regénynek legalább néhány részlete bekerülhetne a közoktatásba, hiszen a megelőzésre való törekvés életbe vágó. „Ha szakemberek mennek be az iskolába, hogy arról beszéljenek, mi az a családtervezés, illetve mit tesznek a drogok az emberrel, hogyhogy ez nem ugyanolyan fontos téma, hogy hasonló fórumon hallhassanak róla a fiatalok? Ha egy rendőr a legjobb szándékkal elmondja, hogy a drog, az rossz, nem veszik komolyan az iskolások. Ám ha valaki úgy megy oda, hogy végigcsinálta a folyamatot a rászokástól a leszokásig, és elmeséli, hogyan haltak meg mellette a barátai, az hiteles, működőképes. Ugyanez a helyzet a szexuális erőszakkal is” – hangsúlyozza Sanna.

Beszéljünk áldozathibáztatás nélkül az elővigyázatosságról!
Szakértők és korábbi témába vágó írások segítségével összegyűjtöttünk néhány hasznos tanácsot, amelyek betartásával növelheted a biztonságérzetedet.

1. Minél nagyobb csoportban vagy, annál nagyobb a biztonságod!
2. A szórakozóhelyeken csak olyan italból igyál, amit előtted nyitottak ki, és soha ne hagyd őrizetlenül a poharadat!
3. Ha mégis egyedül kell sétálnod sötétedés után, növelheted a biztonságérzetedet azzal, hogy felhívsz valakit, akivel hazáig beszélgethetsz. Ilyenkor lehetőleg mindig jelezd, hogy éppen merre jársz.
4. Az elkövetők nem szeretik a feltűnést, valószínűsíthetően ritkábban támadnak olyanra, aki éppen telefonon beszélget. Hiszen amint kiveszi a kezedből a támadó a telefont, a vonal túloldalán érzékelik, hogy baj van, és leadhatják a drótot a rendőrségnek. Ha az ismerőseid nem tudnak segíteni, próbáld ki az ingyenes „hazakísérő telefon” szolgáltatást (06 80 442 422).
5. Ne ülj be idegenek autójába, és taxit is lehetőleg központi számon keresztül rendelj!
6. Érdemes kipróbálni egy önvédelmi tanfolyamot is, az ott szerzett tudás bármikor jól jöhet. Nem kell feltétlenül harcművészetre gondolni, a női önvédelemnek éppen az a lényege, hogy arra tanít, hogyan nyerj időt a menekülésre.

Mit tehetsz, ha már megtörtént a baj?

1. Az áldozatok első – és természetes – reakciója a bűncselekmény után, hogy megmosakodnak, kitakarítanak, átöltöznek, kidobják a széttépett ruhájukat, de akármennyire nehéz is türelmesnek lenni ebben a helyzetben, a fentiekkel érdemes várni, amíg a hatóságok rögzítik a bizonyítékokat.
2. A nemi erőszakot követően ne maradj egyedül, azonnal hívj segítséget! Keress a legközelebbi nyilvános, biztonságos helyen bárkit, akinek elmondhatod, mi történt veled, és kérj tőle segítséget! Ez azért is fontos, mert később minden tanúra szükséged lesz, aki alátámasztja a történetedet a bíróságon.
3. Riaszd a rendőröket, és hívj mentőt! A rendőrség ilyenkor átvizsgálja a környéket, rögzíti a bizonyítékokat, a mentők pedig ellátnak, és jegyzőkönyvet írnak. Ne ijedj meg attól, ha zavarosan beszélsz, elmosódnak a részletek, vagy néhány dolog utólag jut csak eszedbe, ez a poszttraumatikus stressz miatt van. Ezzel a pszichológusok mindannyian tisztában vannak, de a rendőrök nem feltétlenül, ezért lehetőleg mindig legyen melletted valaki, akiben megbízol, és akire támaszkodhatsz.
4. Fontos, hogy megvizsgáljon szakorvos is, hogy megállapítsa az esetleges terhességet, és teszteljen a különböző nemi betegségekre.
5. Az, hogy nem tudsz, vagy nem akarsz beszélni a történtekről, természetes reakció lehet, nem te vagy az egyetlen, aki így tesz. Akár ismered az elkövetőt, akár nem, a feljelentésed neked és másoknak is fontos lehet. Ha titokban tartod a dolgot, az erőszaktevő lelkiismeret-furdalás nélkül élheti tovább az életét, és magabiztosan szedi tovább az áldozatokat. Ha szólsz a hatóságoknak, azzal sokakat megmenthetsz, és esélyt kapsz az igazságszolgáltatásra.