Irány a természet!

A kirándulás szervezése nálunk a férjem megpuhításával kezdődik, ő ugyanis nem az a hátizsákos-túrázós fajta. A gyerekekért mindent megtesz, de ha rajta múlna, beérné azzal, hogy elfuvaroz a kiindulóponthoz, és egy újság társaságában, a kocsiban megvár minket. Ezért aztán különösen fontos volt a jó előkészítés, hogy legközelebbi próbálkozásomkor ne azt a választ kapjam: „Tudod, hogy a múltkor is végignyafogták a gyerekek.”

Mivel előző este mindhárom csemetém igen lelkesnek tűnt – kisfiam hátizsákban a hátán aludt –, mindenki kapott egy kis túracsomagot egy-egy kulaccsal és esőkabáttal. Sajnos azonban az általuk összeállított „túlélő felszerelés”, (mint például macis könyv, Dorkababa, csavarhúzókészlet), nem fért be a méretükre szabott csomagba. Hogy ne veszélyeztessük a vidám indulást, nagyobbra cseréltem a hátizsákokat. Az esőkabátok így kikerültek, de hát hét ágra sütött a nap. Betettük a babakocsit is, mert a legutóbbi kirándulás emléke még ott sajgott deréktájon (a túra kétharmadát gyerekkel a hátunkon tettük meg).

 Az erdőszélen leparkoltunk, és elindultunk a kék jelzésen. Néhány méter után kiderült, hogy a babakocsit lehetetlen tolni a keréknyomokkal szabdalt úton, ezért férjem visszatolta a kocsihoz.(Mesélte, hogy a szembejövők csúnyán néztek rá. Talán meg is jelent valamelyik bulvárlapban a rémtörténet: „egy apát láttak kijönni a bozótból – a babakocsi üres volt…)    Közben gyerekeink már nagyon reklamálták a beígért erdei állatokat, de egyelőre csak szúnyoggal tudtam szolgálni. Hiba volt tegnap este állatos mesével hangolni őket. A mesekönyvek és filmek világában sokkal nagyobb az egy négyzetcentiméterre vagy percre jutó állatsűrűség. Ahogy apa utolért minket, kisfiamnak egyből eszébe jutott a babakocsi, és hirtelen nagyon fáradt lett. Kerestünk hát neki egy „fáradtságűző” túrabotot. Természetesen a nővéreinek is azonnal kellett egy. A hátizsákok lassan apa vállára, hátára és derekára kerültek, aki ettől a pillanattól kezdve igen sűrűn kérdezgette, hogy nem éhes vagy szomjas-e valaki. Nem mertem bevallani, hogy nem attól a pár szendvicstől olyan nehéz a pakk, hanem a tizenkét darabos csavarhúzókészlettől meg Dorka babától, akinek meleg ruhát is kellett hozni. Hamarosan kisfiam újabbnál újabb túrabotokat talált, a régieket azonban nem lehetett eldobni, ezért azokat rám testálta, és rendszeresen ellenőrizte, nem tettem-e le őket valamelyik kanyarban. Mivel egyik kezemben egy félig megrágott almacsutkát őriztem, a másikban pedig egy csigát, csak a hátizsákomba tudtam beszúrni az ágakat. Megbarátkoztam a gondolattal, hogy a szembejövők, látva hátamon a „rőzsekupacot”, esetleg „Öreganyámnak” szólítanak. Hamarosan kis tisztásra értünk, ahol lerakhattuk a málhát. Egy közeli pocsolyában gyerekeim végre meglelték túránk értelmét: néhány frissen kikelt ebihalat. (Közben párom is kikelt – magából –, mert amint éppen élelem után kutatott, megtalálta a csavarhúzókészletet.) Viszont a kulacsok hamar kiürültek, ugyanis helyre volt szüksége a halászzsákmánynak. Férjem furcsa nyugalommal szemlélte, amint csemetéink ebihalakat úsztatnak az üvegekbe, láthatóan biztosra vette, hogy nem jutnak el hazáig.

Szemerkélni kezdett az eső. Megnyugtató volt, hogy Dorka babának volt esőkabátja is, mi pedig az eső (és férjem szemrehányó pillantása) elől egy fa alá húzódtunk. Hazafelé menet a lányok szentül állították, hogy láttak egy mókust. Csalódott kisfiam lebiggyedő szájszéllel tekingetett körbe, de hiába. Néhány perc múlva azonban odasúgta nekem, hogy ő meg látta a fák mögött egy oroszlán farkát. Miután megjegyeztem, hogy, az itt nem nagyon valószínű, helyesbített: „Lehet, hogy medve volt.” Amúgy eseménytelen volt a visszaút, eltekintve attól, hogy amíg a lányokkal elvonultam a bokrok mögé folyó ügyeiket intézni, férjem megitatta kisfiamat az ebihalas kulacsból.

Az autóhoz érve a könyörtelen családfő egy pocsolyába töltötte az üvegek tartalmát, és tettét szemérmetlenül így magyarázta. „Elhoztuk őket ide a másik pocsolyába a rokonaikhoz.” A magyarázkodás a kocsiban is folytatódott a kivételesen szerencsés világjáró békakezdeményekről, de a hátulról kórusban hangzó ebihalsirató elnyomta az amúgy nyilván izgalmas részleteket.

Hazaérve kiderült, hogy az én kulacsomban is lapult egy példány – jó, hogy nem volt időm inni. Az erkélyre, egy lavórba tettük a lábatlan békapalántát. Amikor már kezdtek nőni a lábai iskolába is ment (bár nagylányom lábain). Csemetém aznap este komoly arccal állt elém: „Jövő héten is menjünk kirándulni.” Lám, a nevelés eredménye: ő is vágyik a zöld lombok, a friss levegő és a madárdal után. Kezében ekkor egy listát fedeztem föl, ez állt rajta:

Hétfőre

Emesének: két db. ebihal

Viktornak: egy, de minél nagyobb

Áronnak: kettő, aminek már lába van

Katának: testvérek legyenek, és az anyukájukat is

(Részlet Szám Kati: Családi karikatúra c. könyvéből. Megrendelhető a Képmás magazin szerkesztőségében.)