A csontomig hatolt a bűntudata – Találkozás a balesetem okozójával – #Építőkockák
Nemrég olvastam egy interjút egy nagyon súlyos traumát átélt nénivel. Azt állítja, neki két élete van: a trauma előtti és a trauma utáni, és a kettő között nincs folytonosság. Arról mesélt, hogy muszáj volt megszakítania a kapcsolatot a trauma előtti életével, hogy képes legyen élni a túlélés adta lehetőségekkel. Hogy képes legyen újra bízni, szeretni és felépíteni valamit: egy új életet. Akaratlanul is párhuzamot vontam kettőnk között, elgondolkodtam, vajon nekem hány életem van, egyáltalán élet-e az, aminek a mindennapjait élem. S ha igen, mi teszi azzá.
Hosszú ideig úgy éreztem, hogy bár egy szirénázó mentőautó azonnal kórházba szállított, a lelkem mintha a balesetem helyszínén maradt volna. Akárhányszor magam elé képzeltem a jelenetet, döbbent sokkot és ürességet éreztem. Nem tudtam lekövetni a testem fejlődését, a fizikai túlélést. Lélekben még a korábbi életemben voltam.
Rájöttem mire, pontosabban kire van szükségem ahhoz, hogy megértsem és elfogadjam, az életem egy fejezete lezárult, bármennyire is tiltakozom ez ellen. Ekkor vettem fel a kapcsolatot a balesetet okozó sofőrrel.
Hetekig készültem a találkozásra, nem tudtam, mire számíthatok. Féltem, hogy törékenynek és sebezhetőnek látszom majd, de attól még jobban, milyen érzéseket látok majd tükröződni a sofőr arcán. Nem tudtam, milyen ember, nem tudtam, hogy néz ki, de amikor a kórházi folyosón közeledett felém, azonnal tudtam, hozzám jött. Könnyes szemmel nézett rám, kicsit remegett a hangja. Nem győzött bocsánatot kérni, láttam rajta, szörnyen érzi magát, de nem a személyes találkozás miatt. Vele is hatalmasat fordult a világ, akárcsak velem.
Megindított a nyíltsága és az őszintesége. A csontomig hatolt a bűntudata. Sírástól remegő hangon kértem, hagyja abba a bocsánatkérést, hiszen én már megbocsátottam. Vagy legalábbis úton vagyok. Hosszú ideig néztük egymást, nehezen jutottunk szóhoz. Bátortalanul kértem meg, mesélje el, mire emlékszik. Döbbenten bámultam rá, amikor ugyanazzal a szófordulattal mesélte el a történteket, amivel én szoktam: „olyan volt, mintha az égből pottyantál volna oda”.
Valami feloldódott köztünk. A mai napig nem tudom megmondani, hogy pontosan miért és hogyan. Ott és akkor, egy huzatos kórházi folyosón megérintett az őszinte újrakezdés lehetősége, egy új élet reménye. Tiszta lappal, tiszta szívvel.
Az írás Temesvári Orsi Építőkockák című sorozatában jelent meg, amelynek további részei itt olvashatóak.
„25 éves koromban egy majdnem végzetes balesetben nemcsak az egyik gerinccsigolyám törött szilánkosra, hanem az úgynevezett életem is. A csontokat fixálták, de a helyzet adta leckéket egyedül kell megtanulnom. Leckéket, amelyek tapasztalataira egy új életet építhetek.”
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Miért éppen velem történt mindez? – Fájdalmas kérdéseim, és a szobatárs, aki segített – #Építőkockák
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
