Negyvenhét éve tartó tanulmányút – Ádám Veronika és Vizi E. Szilveszter a házasságukról mesélnek

– „Ritka csillagzat szükséges ahhoz, hogy egy házasság elbírjon két olyan embert, aki nagyon sokat ad az életéből a tudománynak és az akadémiai életnek” – fogalmazott Veronika közel 10 éve. A tudománynak köszönhetik a megismerkedésüket is? 

Veronika: Én frissen végeztem az orvosi egyetemen, pár hónapja dolgoztam a Gyógyszerkutató Intézetben, amikor ott azt mondták, hogy van valaki, aki nagyon jó a szakmában, és meg kéne tőle tanulnom valamit. Vizi E. Szilveszternek hívják, és egy magyarországi, belső tanulmányútra kellene mennem hozzá. Azóta sem jöttem ki ebből a tanulmányútból. 

Szilveszter:

Egy év után házasodtunk össze, ennek 46 éve. A közös értékrend és a szakma mai napig kovász, összetartó erő. 

Veronika: Mi egyébként csak ebben az első egy hónapban dolgoztunk együtt, aztán én visszakerültem az egyetemre, a szakmai utunk nagyon hamar szétvált. Nemcsak azért, mert a férjem farmakológus, én biokémikus vagyok, ebben valahol az is benne volt – bár ekkor még nem egészen tudatosan –, hogy önálló szakmai világot szerettem volna. Több olyan házaspár ismert a tudományban, ahol a nőnek nagyon sokat kellett küzdenie, hogy szuverén, egyenrangú kutatónak ismerjék el. Talán ezt szerettem volna elkerülni. De ismerjük egymás világát, rengeteget beszélgettünk otthon a tudományról – szerintem talán kicsit többet is, mint kellett volna. Most már inkább a nagyobb ívű szakmai-közéleti dolgokról esik szó, mára kicsit „helyre raktuk” magunkat, mert az élet annál bonyolultabb, szebb, érdekesebb is, hogy csak a saját szakmánkkal töltsük az időnket a munkahelyen, útközben és még itthon is. 

– Milyen tudós szemmel tekinteni a világra? 
Szilveszter: A felfedezés, az új megtalálása nagyon izgalmas dolog! 
Veronika: Eleinte nem tudni, mekkora jelentősége van annak, hogy odakerül az ember elé valami, ami nem volt addig ismert. De hogy megláttam, felismertem valamit, az egy hihetetlen öröm. Szerintem ezt csak a tudomány tudja megadni. 
Szilveszter: A tudós ember mindig az abszolútot, az igazságot keresi. 
Veronika: Ha a mi szakmánkban valaki eltéveszti az igazságot, véletlenül, mert bemegy egy zsákutcába, onnan ki kell jönni. Ha valaki esetleg direkt manipulálná az eredményeket, az meg lelepleződik.

Itt csak az igazság áll meg, és ettől ez egy nagyon szép, tiszta világ. 

– Ezt az örömet, ami említettek, mennyire tudják megosztani egymással? 
Veronika: Ez azért nem úgy van, hogy elmegy az ember dolgozni, felismert valamit, és otthon elmeséli. Hanem egy lassú, sokszor keserves folyamat során épül valami, ami egyszer csak összeáll.
Szilveszter: Ami ennek a személyes részét illeti, az az, hogy az egyik házastárs olyan módon váljon segítőtárssá a másik számára, hogy elismerje őt. Sok karrier azért szakad meg, mert nem kapja meg valaki a társától azt a néha csak apró, de fontos és időben jövő támogatást, amelytől úgy érezheti, hogy amit csinál, az nemcsak a társának, de a családnak, sőt a társadalomnak is fontos. Én úgy érzem, hogy ebben sokat tudtam, akartam adni.
Veronika: Igen, nálunk sosem volt meg az a féltékenység, feszélyezettség, ami sok férfire jellemző, amikor a párja is boldogul egy pályán. Sőt, a férjem részéről mintha egyenesen egy elvárás lett volna, hogy csináljak valami értékelhetőt a saját szakmámban. Ha visszatekintek a sok évtizedre, a mérleg egyértelműen pozitív, de egyes fázisaiban az életünknek ez nem mindig esett olyan nagyon jól.

– Egy fiuk született. A kisgyermekes időszakra hogyan emlékeznek vissza?

Veronika: Az szép, de nagyon nehéz időszak volt az életünkben. A férjemnek volt egy korábbi házassága és onnan egy kislány, ami önmagában sem könnyű felállás. És azt is látni kell, hogy az emberrel minden, ami nagyon igénybe veszi, nagyjából 30 és 50 éves kora között történik. Egyszerre van kisgyerek, egyszerre kell építeni – esetünkben a semmiből – egy életet, és ekkor van intellektuálisan is a teljesítőképessége csúcsán. Főleg a fiunk első tíz éve, az ő kisfiú kora volt nehéz: mind a ketten rengeteget dolgoztunk, de az mindig egyértelmű volt, hogy a családnak van prioritása. A fiunk szakkifejezéseket használt a vacsoraasztalnál – mert annyit hallotta a szüleit a tudományról beszélni –, ami viccesen hatott, de azért ezt nem írom a javunkra. Az a nagyon sok munka, amit mi beletettünk a szakmánkba, ugyanis nem tette a tudományt vonzóvá a gyerekünk számára. Ő, amikor eljött a pályaválasztás ideje, nem akart orvos lenni, és nem akart tudós lenni. A férjem nem örült ennek, én viszont úgy éreztem, hogy nagyon jól döntött: közgazdász lett, egy sikeres, önálló világgal.

– Mit gondolnak, mi volt az a fő erőforrás, amiért Önöknek ebben a sűrű és sok szempontból meghatározó időszakban is sikerült helytállniuk, és egymástól sem sodródtak el?

Szilveszter: Fogtuk egymás kezét – ez ilyen egyszerű. Sok problémát kellett megoldanunk, de mindig együtt tettük.
Veronika: Ugyanakkor tudtunk különválni, amikor muszáj volt. A férjem olykor sok hétre elment külföldre, miközben én nem tehettem, hiszen ott volt a kicsi gyerekünk. Például, amikor a fiunk két hónapos volt, hat hétre kiment Amerikába dolgozni. De ekkor sem merült fel, hogy nemet mondjunk erre a lehetőségre.

Szilveszter:

Ennek az az alapja, hogy én mindig azt akartam, hogy ő érvényesüljön, ő pedig azt, hogy én.

Veronika: 46 év után ezt már egyszerű így látni, de amikor az ember 30 éves, ott van egy kisgyerekkel, millió gonddal, egy éppen felépült, de még félkész, üres lakásban, akkor ez azért nehezebb döntés. De valahol mégiscsak egyértelmű volt, hogy ez a helyes.

Kép

Kép: Éder Vera

Szilveszter: És azért ez jövedelmet is jelentett. Egyébként a két kezemmel építettem az első lakásunkat, Veronika pedig imádkozott, hogy hétvégén essen az eső, hogy ne kelljen minden hétvégét az építkezésen töltenem. Az akkori fiatal értelmiségieknek általában nem volt arra pénze, hogy megvegyen egy kész lakást. Mi egy nyolclakásos társasházba szálltunk be; minden hétvégén mind a nyolc tulajdonos ott dolgozott egyetlen szakember, egy kőműves vezényletével.
Veronika: Mi, lányok pedig mint Kőműves Kelemennék, vittük a férjeinknek az ebédet. Később aztán eljött az a helyzet, amikor én álltam döntés előtt: vagy megyek külföldre dolgozni, és van fejlődésem a tudományban, vagy nem megyek, és akkor feladtam az esélyét is annak, hogy jó kutató váljon belőlem. A férjem akkor olyan fázisában volt a pályájának, hogy nem jöhetett. És akkor az lett a kérdés, hogy elmegyek-e Angliába egy évre, két évre a gyerekemmel, a férjemmel pedig találkozunk annyit, amennyit a helyzet megenged, vagy sem. A férjem volt az, aki azt mondta, hogy menni kell. Így a családi Ladával végigutaztam Európán, majd át a csatornán, megérkeztem Délnyugat-Angliába, ahonnan aztán másnap egy nyilvános telefonról felhívtam a férjemet bőgve, hogy hazamegyek. Ő pedig nyugtatott. Tehát mindennek ára van. Nem tudom, hogy melyikünknek volt nehezebb az angliai életünk, az akkor 8 éves gyerekemnek vagy nekem, de nagyon biztattuk egymást, mindig mondtam neki, hogy ez most egyikünknek sem könnyű, de egyszer neked ez majd nagyon jó lesz, és tényleg így lett.

– Szilveszter, Ön még az Akadémia elnökeként elindította a Mindentudás Egyetemét, később Az év ismeretterjesztő tudósa címet is elnyerte. Miért olyan fontos Önnek a tudás átadása a szélesebb közönségnek?

Szilveszter: Kötelességemnek érzem a megszerezett tudás továbbadását, ez közérdek. A Mindentudás Egyeteme hatalmas siker lett. De volt egy tíz éven át tartó televíziós sorozatunk is a Duna TV-ben, a Törzsasztal, amely a mindennapi, Európa-szintű problémákat, és főleg a magyar kisebbségsorsot járta körül.

– Veronika egy teljesen új világban merült, amikor megírta első szépirodalmi könyvét.

Veronika: Nagyon fontos volt az életemben az oktatás, hogy folyton kapcsolatban lehettem egy fiatal, tudásra vágyó generációval, rendkívüli örömöt adott. Kicsit ezt éltem meg a könyvírással is: ez egy másfajta tudásnak, tapasztalatnak, életszemléletnek az átadása, amely hosszú ideig érlelődött bennem. A könyv regény, de megélt dolgokon alapszik. Egy olyan történet, amely mások életét meséli el: Magyarországról indult és Amerikába elszármazott, ott sikeres életet élő zsidó emberekét, egyikükkel barátság fűz össze. Azt szerettem volna megmutatni, hogyan őrizték meg ezek az emberek a magyar identitásukat – vagy akár hogyan próbáltak meg leszámolni vele, jórészt sikertelenül.
Szilveszter: Amikor olvastam a kéziratot, ahogy készült, azt láttam kibontakozni, hogyan találkozik egymással a zsidóság és a kereszténység – ha tetszik, az Ó- és az Újszövetség – két orvosnő barátságában.

Nagyon büszke vagyok a feleségemre mint írónőre is!

– Hogyan telik most egy napjuk? Mit tartanak fontosnak életük ezen szakaszában?

Veronika: A férjemnek szinte ugyanúgy: reggel elmegy és délután hazajön, én a pandémia alatt rájöttem arra, milyen fantasztikus itthonról dolgozni. Ugyanúgy munkával telik az életünk, ez nálam most főként az akadémiai feladatokat jelenti. És hát a család nagyon fontos! Az a bizonyos kislány, akiről szó volt, nagyrészt velünk nőtt fel, és már ő is nagymama. Három fantasztikus gyereke lett, és egy nagyon szép élete. Van egy szűk családi mag, 12 fő, akikkel majdnem minden vasárnap összegyűlünk nálunk, a nagy asztal körül.
Szilveszter: Nem kötelező, mégis mindenki jön, ez nekik is fontos. Ismerjük egymás problémáit, tudjuk, hogy kinek mi a gondja, a kedvenc süteménye, amiből például karácsony előtt a feleségem hatfélét készít.
Veronika: Amikor az ember a rétegeket felrajzolja magának, hogy hogyan is épül fel az élete, a család ott van mindennek az alapjaként. Ez egy olyan szeretetalapú szövetség, amely egyben tart lelkileg. Nagyon hálásak vagyunk a férjemmel, hogy annak idején megkaptuk az esélyt a találkozásra. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.