Lackfi János: Improvizatív betlehemes

Volt olyan karácsony, amikor a kórházból hazajövet a babát egyenesen a feldíszített fa alá tettük, a tesók énekelve jöttek be, gyermek született nékünk, fiú adatott nékünk, igaz, lány adatott, az elsőszülött Simon után öt lány érkezett sorban, rám is kiabált az utcán, itt, Zsámbékon, egyik löttyent fejű koma: „Mi az, Janikám, félrehord a puska, nem jön össze még egy tökös, csak likas sikerül?”
Volt olyan karácsony, amikor a templomi pásztorjátékban mi voltunk a Szentcsalád, persze nem tűntünk annyira szentnek, csak volt kicsink, aki profin alakította Jézus szerepét, sírt, nevetett, bámészkodott, gügyögött, rugdalózott, szakasztott mint a Megváltó. Megtanultuk a szerepünket, Juli, a feleségem, hibátlanul végig is énekelte, de én a kötött szövegek bemagolásával mindig is hadilábon álltam, a helyzet izgalmában elillantak a jó kis rigmusok, hogyha nékünk most helyet adnátok, kaputokon bébocsátanátok. Kivágtam a rezet azért, rímek voltak benne, szótagszám, tartalom stimmelt, de a végszóra várók nagy szemet meresztettek, a helyi közösség nem volt még érett az improvizatív színház vívmányainak befogadására.
Volt olyan karácsony, amikor nagy izgalommal fabrikáltam kis zenélődobozokat, minden gyereknek egyet, feleségemnek még egyet, magam eszkábáltam fából a skatulyákat, csapoltam, csiszoltam, fűrészeltem, ragasztottam, bőrből vágtam ki a fedél pántjait, egy boltban vettem cincogó kis masinákat, rögzítettem őket, a kurbli a dobozon kívül kunkorodott, minddel kész lettem, volt nagy öröm. Illetve Julié félbemaradt, mondtam neki, ő már nem gyerek, befejezem majd, sose fejeztem be, szégyellem azóta is.

Volt pár olyan karácsony, amikor az éjszaka kellős közepén, hullafáradtan, üvöltözve próbáltam befaragni a fát a tartójába, a tetves mindenét, évekbe telt, míg rájöttem, hogy fával munkálkodni amúgy szeretek, attól fogva hoztam a vésőimet, mintha szobron dolgoznék lelkesen, és béke lett.

Volt olyan karácsony, amikor kis füzeteket fabrikáltam a gyerkőcöknek, összeszedtem azokat a velük kapcsolatos sztorikat, jeleneteket, amelyekből kiderül, milyen összetéveszthetetlenül fontos nekünk mindegyikük. Mikor a nagyobbak elköltöztek itthonról, a szemét közt láttam meg egyik-másik ilyen könyvecskét, fájt, nem mondom, de hát ez van, viszont azóta is ír szeretetlevelet karácsonyra mindenki mindenkinek, és olvasáskor szem nem marad szárazon.
Volt olyan karácsony, amikor nehéz szívvel bejelentettük az öt kicsinek, hogy ajándék nem lesz, vacakul állunk, nem fér bele. Készítünk apró meglepetéseket, szerény lakomát, de bolti szuperségekről ne is álmodjanak. Karácsony előtt egy héttel postaládánkban landolt egy nekünk címzett boríték, benne negyvenezer forint. Nem dicsekedtünk a nyomorúságunkkkal, a mai napig nem sejtjük, ki tehette oda. Az utolsó pillanatban végigvágtattam az üzleteken, lett ajándék, volt ámulás.
Volt olyan karácsony, amikor tetőfokára hágott a készület, illatozott a mézeskalács, mártottuk a házi szaloncukrot, kevertük a tésztát az oplatka-ostyához, melyen Szenteste osztozunk majd, én viszont egyre csak szimatoltam. Mi ez a bűz, gyerekek? Mintha egy hiúz vagy egy görény csurizta volna körbe a szobát. De tényleg, mi ez? Mindenkire ráparancsoltam, cseréljen zoknit. Cseréltem én is. Semmi változás. Aztán rájöttem, hogy a feldíszített fa illatozik ilyen penetránsan. Nyilván valami állat rájárt a fenyőlerakatra. Hogy az a… Próbáltam levendulaillattal bespriccelni, ez csak rontott a helyzeten. Büdös is volt meg émelyítő is egyszerre. Megelégeltem a dolgot, leszedtem a díszeket, a fácskát meg ahogy volt, kihajítottam az ablakon. Fogtam egy fűrészt, és a ropogós hóban indulatosan nekivágtam a Nyakas-hegynek. Egy gazdátlan telken nekiestem egy fenyőcsemetének, miközben a zöldpárti tömegek hatalmas táblákkal tiltakoztak ellenem, és a fához bilincselték magukat. A Környezetvédelmi Minisztériumban egyre-másra iktatták az ellenem szóló feljelentéseket. Úgy jöttem le a hegyről, mint egy barbár lázadó, vonszolva magam után a kivérzett tetemet, melyet otthon aztán feldíszítettünk. Oké, nem ilyen drámai a helyzet, szakértők szerint a fenyő invazív faj errefelé, irtani kellene… Mindenesetre lett új karácsonyfa. A lányok azt nehezményezték csak, hogy a habkarikák ehetetlenül levendulaízűek. 

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>