Magunknak csináljuk a problémát? – Az „Everest” című filmről pszichológusszemmel

A történet

Választott filmünk ezúttal valós eseményeken alapul, így még drámaibb módon hat ránk. A Mount Everest a világ legmagasabb hegycsúcsa, amely az idők során számos emberből váltott ki ellenállhatatlan vágyat arra, hogy meghódítsa. Az időjárási körülmények a hegyen szeszélyesek, az oxigén szint 60%-ra csökken, egy ponton túl még helikopterrel sem lehet megközelíteni, szóval minden összetevő adott ahhoz, hogy az ember időnként életveszélybe kerüljön és erőnek erejével, csodával határos módon úrrá legyen – már ha tud – az elemeken és saját fizikai és mentális korlátain.

A filmben két expedíció tagjainak sorsát követhetjük nyomon, amint ezzel a nehéz, általuk önként vállalt kihívással igyekeznek farkasszemet nézni. Nem találkozunk markáns karakterekkel, de mindegyik arc az ismerősség élményét nyújtja. Bármelyikünk lehetne az, vagy akár egy barátunk, a szomszédunk, aki egyszer csak elindul élete expedíciójára, hogy valamiféle lehetetlen vállalkozást vigyen véghez. Ettől érzünk nézőként érzelmi közösséget ezekkel a figurákkal, és már nem azon törjük a fejünket, hogy minek mennek oda, ahol meg is halhatnak, hanem a pozitív végkifejletért szorítunk. A hegycsúcs kiszámíthatatlan és szeszélyes, nem mindig mutatja a legbarátságosabb arcát, a hegymászóknak pedig fel kell készülniük a legváratlanabb fordulatokra, s helyenként a legembertelenebb körülmények között kell kapaszkodót találniuk a saját életükhöz.

Kényelem kontra önmegvalósítás

A legtöbben azért biztos nem egyszer gondoltunk már arra, hogy mi a csodáért vállal valaki önként ekkora kockázatot, ahol a saját élete a tét.

„Azt se tudja már, hogy jó dolgában mit csináljon!” – hallhatjuk sokszor, amikor ilyen extrém kockázatvállalás a téma.

Az ember alapvetően érdeklődő, kíváncsi, ritkán elégszik meg azzal, ami van, és rendkívüli módon vonzza az ismeretlen, a felfedezésre váró, a lehetetlen. Ha nem így lenne, akkor bizony számos találmánnyal, elképesztő felfedezéssel és ötlettel lenne szegényebb a világunk, így ez a formabontó, nyughatatlan gondolkodás időnként nagyon is hasznos és helyénvaló. Maslow szerint, aki a szükségletek piramisát megalkotta, a bennünk lévő hajtóerők és szükségletek között is létezik fontossági sorrend. Ha az alapvető fizikai szükségleteink, amelyek az életben maradáshoz kellenek, ki vannak elégítve, akkor tudunk az olyan magasabb szintű vágyainkkal foglalkozni, mint például az önmegvalósítás, az önismeret, küzdelem a saját démonainkkal, illetve a korlátaink feszegetése.

Ennek fényében, minél több szükségletünk van kielégítve, annál magasabb célok felé törhetünk, ergo ha mindenünk megvan, akkor is a határ a csillagos ég, mindig találhatunk magunknak új és új elérendő célokat, problémákat, amiket megoldhatunk, rejtvényeket, kihívásokat, amelyek után eredhetünk.

Kép

Everest

Ehhez hozzájöhet még az ingerkereső típusú személyiség, és máris ott tartunk, hogy az ember felnyalábolja a túrahátizsákját, és túlfűtve az adrenalinlökettől máris egy Ázsia felé tartó gépen találja magát, hogy megmássza a világ legmagasabb hegycsúcsát, talán nem is gondolva bele abba, hogy ezzel vásárra viszi a saját bőrét, s a feje tetejére állítja Maslow híres piramisát, hiszen a legalapvetőbb szükségleteit áldozza fel a céljai oltárán.

Hétköznapi önmegvalósítók

Ugyanakkor kevesen vannak, akik ilyen merész vállalkozásba kezdenek, s úgy döntenek, hogy meghódítják a világ legmagasabb pontját, de a hétköznapi ember is számos olyan célt „bevállal”, amely valamiképp kihúzza a lába alól a talajt. Gondoljunk csak az édesanyára, aki képes lemondani az alapvető fiziológiás szükségleteiről, például az alvásról, az evésről, ha a gyermeke igénye úgy kívánja. Vagy gondoljunk azokra a misszionáriusokra vagy önkéntes munkásokra, akik lemondanak a biztonság utáni vágyukról, azért, hogy másokon segítsenek.

Vagy a művészekre, akik minden igényüket felfüggesztik, amíg az alkotással foglalkoznak. Ilyen értelemben az önmegvalósítás nem önös érdekeink önző hajszolása, hanem elköteleződés, erőfeszítés egy fontos cél vagy munka megvalósítása érdekében. Ilyenkor a saját döntésünk forgatja fel a rendszert, s mi magunk kerekedünk felül a saját igényeink kielégítésén, hogy elvégezzük a feladatot, amelyet fontosnak tartunk, amellyel azonosultunk. Mindazonáltal nem érdemes teljesen háttérbe szorítani az alapvető szükségleteinket, ugyanis ha túl hosszú időn keresztül túl sokat vállalunk, az előbb-utóbb visszaüthet, és a lendületünket elveszítve, értéktelennek, türelmetlennek, fáradtnak, fásultnak kezdhetjük érezni magunkat, sőt, a körülöttünk élőkkel is megromolhat a kapcsolatunk.

Csúcsra törni okosan

Az expedíció célja persze a csúcs és mindaz, amit ennek elérése szimbolizál. Egyeseknek a saját félelmeiken, tehetetlenségükön vagy a depressziójukon való felülkerekedést, másoknak a teljesítőképességük határainak kitágítását, mások támogatását ezen az embert próbáló úton, esetleg az érintetlen természet élményének megtapasztalását jelenti, amely reményeik szerint békével és harmóniával tölti majd meg az életüket.

Olykor az a meggyőződésünk okozza a vesztünket, hogy a boldogság kizárólag a csúcs meghódítását jelentheti. Ákos ezt énekli: „Csak játék ez a harc / De folyton belehalsz / Mert mindig győzni / Meg ölni akarsz / Nagy harc ez a játék / Évekig fáj még / Ha sebez a szándék / A vége kudarc”.

Talán az a boldogság, amit a csúcs elérésétől várunk, valójában a teljesítmény mellékterméke, vagyis az úton való végigmenetel, a csúcsig vezető út, illetve az azon megtapasztalt küzdelem, fájdalom, kín, szenvedés és öröm összefonódásából létrejövő érzés az, ami boldogsággal tölt el.

Éppen ezért lehetséges az, hogy minél nehezebb, fájdalmasabb elérni a célunkat, annál nagyobb boldogságot okoz a siker elérése. Természetesen álszent dolog lenne pusztán az út számlájára írni a boldogság érzését, hiszen csúcs nélkül útról és sikerről sem beszélhetnénk. Meghatározott végcél nélkül talán le se mondanánk a kényelmünkről, hogy megvalósítsuk az álmainkat. A csúcs szimbólumának jelentése persze egyénenként változik, de lényeges, hogy találjunk egy olyan célt az életben, amiért hajlandóak vagyunk kilépni a komfortzónánkból. Lehetséges, hogy a magashegyi mászókkal történt eseményeket szemlélve nem fér a fejünkbe, hogy miért vállalkoznak ilyen őrültnek tűnő dolgokra, de az ágyban, párnák között, vagyis a cél nélkül leélt élet is szomorú történet.

Ugyanakkor lényeges, hogy a csúcs közelsége ne szédítsen meg bennünket, és a siker hajszolása közben is képesek legyünk kitartani az értékrendünk, a megérzéseink, meggyőződéseink mellett – olykor a visszafordulás, esetleg a megállás bölcsebb döntés, mint feláldozni az egészségünket, a kapcsolatainkat, esetleg az életünket. A visszafordulás vagy a pihenés nem jelent feladást, hiszen egy későbbi, egy alkalmasabb időpontban újra nekivághatunk, hogy megvalósítsuk az álmunkat, s meghódítsuk azt a csúcsot.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>