Nyughely és szellemi kalandpark – Móczár Gábor szerint nem szabad hagyni, hogy a gyerekek hősképét amerikai képregényfigurák foglalják el

Bár a felkérésünket főigazgatóként fogadta el, mégis először magánemberként fordulnék önhöz. Milyen érzelmi szálak kötik a Fiumei Úti Sírkerthez?   

A nagyapám 1948-ban halt meg, és ide temették el őt. Édesapám hatéves volt akkor, és apa nélkül nőtt fel, talán ezért is tartotta fontosnak, hogy a két öcsémmel együtt rendszeresen kijárjunk a temetőbe. Mesélt a nemzet nagyjairól és azt is megmutatta, hol szöktek be a barátaival a temetőbe az 1956-os forradalom idején, hogy láthassák, hova is kerültek az utcai harcokban elesettek. Rengeteg olyan történetet osztott meg velünk, amelyek miatt a sírkert már fiatalon misztikus helyként élt a fejemben. Később pedig még a vezetést is itt gyakoroltam édesapámmal, mert a hátsó utakon nem volt forgalom. Amikor idejöttem dolgozni az ösztönös rácsodálkozásból tudatos felismerés lett: megláttam azt, hogy a nagy mauzóleumokon kívül is sok kincset rejt a temető.

Milyen kincsekre gondol?

Gyakorlatilag 1849-tól napjainkig a magyar történelem és kultúrtörténet nagy alakjait ide temették. Negyven különböző tematikájú vezetett sétán vehetnek részt az érdeklődők a sírkertben, de önállóan is fel lehet fedezni ezeket az értékeket.

Hiszek abban, hogy ha valaki a temetőben sétál, büszkeség tölti el a szívét, amikor tudatosul benne, hogy milyen sok honfitársunk ért el nagy dolgokat az életben.

Mondhatjuk, hogy az élet nem minden értelemben ér véget a halállal?

Függetlenül attól, hogy keresztény emberként hisz-e túlvilági életben és a feltámadásban, ha valaki itt hagyja a földi létet, az nem azt jelenti, hogy elfelejtjük. Nemrég mutatták meg a gyerekeim a „Coco” című animációs filmet, amely végtelenül kedvesen mutatja be, mily fontos mindannyiunk számára, hogy megmaradjunk az utókor emlékezetében.   Nem kell, hogy megszakadjon az érzelmi kapcsolat azért, mert valaki távozik közülünk. Legyen szó családtagokról, ismerősökről vagy a kultúránk nagy alakjairól - azzal, hogy beszélünk róluk az utókornak, életben tartjuk őket az emlékezetben.

Milyen szerepe van az emlékezésnek az egyén életében és a társadalom működésében?

A társadalom számára életmentő az, hogy vigyázzunk közös emlékeinkre. Nem jó, ha úgy nő fel egy új generáció, hogy nem kapja meg ezeket az erős kapaszkodókat. Ha nem ismerjük a történelmünket, akkor az identitásunkkal sem vagyunk tisztában. Nem tudjuk, hogy melyek azok az értékek, amelyek minket magyarrá tesznek. Abban talán szerencsésebbek vagyunk, mint sok más nép, hogy a nyelvünk önmagában hordoz egy csak ránk jellemző, rendkívül erős és meghatározó kulturális kódot, de ez önmagában kevés. Ha valaki nem ismeri a múltat, nehezen tudja értelmezni a jelent és nehezen tud bízni a jövőben. Nem látja azt, hogy egy-egy kritikus pillanatban milyen sokat számított a magyar lelemény, és nem tudja elképzelni, hogy a történelem bizonyos eseményei bármikor igencsak könnyen megismétlődhetnek.

Sajnos a magyar lelemény sem volt mindig elég a győzelemhez. Öt év múlva emlékezünk meg arról, hogy ötszáz éve zajlott le a mohácsi csata.

Megtisztelő, hogy részesei lehetünk a nagyszabású előkészületeknek, és komoly terveink vannak erre az évfordulóra! Mohács esetében nem azt kell hangsúlyozni, hogy elvesztettük a csatát, hanem azt, hogy ennek ellenére túléltük a történelem viharait, és Magyarország nem szűnt meg létezni. Emellett arra is fontos emlékeznünk, hogy a csatában olyan közép-európai népek harcoltak együtt, akik ma is ideológiai szövetségest keresnek egymásban, egy olyan Európában, amelyik kezd elfeledkezni arról, hogy a nagyságát az erős nemzetek szövetsége határozza meg. Az emlékhelyeknek ennek tudatosításában is kulcsszerepük van.  

Mekkora hátrányt jelent számunkra a kollektív emlékezet szempontjából, hogy a kommunisták negyven éven át azt erősítették a társadalomban, hogy a nemzeti identitásnak nincs értéke?

Kettős érzések vannak bennem ezzel kapcsolatban. Sokáig csak a hátrányokat láttam. Most viszont azt tapasztalom, hogy a kommunizmus egyfajta buborékban is tartott minket, kötelezően különbséget kellett tennünk jó és rossz között, és ennek köszönhetően a nyugat- európai liberális gondolkodás ma nehezebben tud minket elérni. Azoknál a generációknál, amelyek a kommunizmus idején nőttek fel, leginkább a családokon múlt, hogy ezeket az igazi értékeket megkapják-e.

A közép-kelet-európai népek lehetőséget kaptak arra, hogy épüljenek abból a tapasztalatból, hogy az országaikat sokszor a nulláról kellett újra felépíteni. Ez megerősített minket, és egyben érzékennyé is tett a történelmünk iránt.

A Nemzeti Örökség Intézetének erre kell jól reagálnia, és nem szabad hagynia azt, hogy a gyerekek hősképét műanyag Marvel- figurák foglalják el. Meg kell mutatni nekik azt, hogy a magyar történelemnek számos olyan alakja van, akik nélkül mi sem ülhetnénk most ebben a szobában.

A fiatalok temetőkről alkotott képét popkulturális hatások is érik. Arra gondolok, hogy sokan a horrorfilmek miatt ijesztő dolgokra asszociálnak a sírkertekről.

Pedig azt kellene látniuk, hogy a temetők afféle szellemi kalandparkként is szolgálnak, ahol nem csak a tiszteletünket róhatjuk le az elhunytak előtt, hanem izgalmas dolgokat is megtudhatunk az életükről.

Ön szerint ma mennyire mozgatja meg a halál, a temetés a fiatalokat?

Egy-egy nagy temetés nem feltétlenül vonzza önmagában a fiatalokat, akik ma már jórészt városban élnek, és a vidéki hagyományos többgenerációs együttélést elfeledve más körülmények között szembesülnek az elmúlással. Régen a házaknál születtek és mentek is el emberek, az élet része volt mindkettő, ma már ez szokatlan a legtöbb fiatal számára.

A Nézőpont Intézet készített a nyáron a fiatalok és az emlékezet viszonyáról kutatást az Önök megbízásából. Mire jutottak?

Arra, hogy a fiatalok alapvetően vonzódnak a történelem nagy eseményeihez és alakjaihoz. Az eredményekből egyáltalán nem látszik az a sztereotípia, ami sok idősebb ember fejében él az új generációról. Nagyon is vannak gondolataik a magyar történelemről, a határon túl rekedt közösségekről, és tisztában vannak a történelmi személyekkel is. Kiderült, hogy nemcsak a közösségi média keretei között érdekli őket a téma, hanem nyitottak játékfilmekre, dokumentumfilmekre, aktív foglalkozásokra is, amelyeken keresztül jobban megismerhetik az eseményeket.

Ez a kutatás megerősítette bennünk azt, amit akkor éreztünk, amikor láttuk az ide látogató gyerekcsoportok misztikus rácsodálkozását a múltra. Ekkor vált egyértelművé, hogy érdemes szervezettebben elindulnunk az irányukba.

És itt nemcsak a mi kezelésünkben lévő emlékhelyekről és kiemelt nemzeti történelmi helyszínekről van szó, hanem arról a hálózatról, amely 21 nemzeti és 55 történelmi emlékhelyből áll, és amelynek mi vagyunk a szakmai ernyőszervezete. Azt tervezzük, hogy azokkal az emlékhelyekkel együtt, amelyek komoly infrastruktúrával rendelkeznek, vannak múzeumpedagógusaik, tudnak nagy létszámú osztályt, gyerekcsoportokat fogadni, olyan programokat hozunk létre, amelyeknek köszönhetően minden középiskolás eljuthat egy olyan erős érzelmi kötődést adó foglalkozásra, ahol profi pedagógiai módszerek segítségével ismerkedhetnek meg a magyar történelemmel a helyszínen. Ennek szellemében indítottuk el emlékezetpedagógiai programunkat.

Amellett, hogy kikristályosodott mit szeretnének közvetíteni a fiatalok felé, arra is van ötletük, hogyan lehet megragadni a figyelmüket a digitalizáció korában?

Akkor vagyunk igazán sikeresek, ha abban a fogékony korban érjük el a gyerekeket, amikor már vannak alapismereteik a történelemről, és tudnak idővonalban gondolkodni, különbséget tenni közelmúlt és régmúlt között. Azt tapasztaltuk, hogy élménypedagógiával ezeknek a gyerekeknek a kíváncsisága felkelthető. Élvezik, ha például úgy ismerkedhetnek meg történelmi alakokkal, hogy a bőrükbe bújnak, és úgy kell megoldaniuk problémákat, vagy megtalálniuk valamilyen elrejtett kincset.

A beszélgetésünk napján temették újra az 1974-ben emigrációban elhunyt Slachta Margitot. Mekkora jelentősége van ennek az eseménynek a nemzeti emlékezet szempontjából?

Amikor megkaptuk a megkeresést ezzel kapcsolatban a Miniszterelnökség és a Barankovics Alapítvány részéről, még mi sem tudtuk, hogy ez mekkora esemény lesz. Slachta Margit nevével általában vagy Kassán járva találkozik az ember – a dómban van egy gyönyörű rész, amely róla emlékezik meg – vagy úgy, hogy Óbudán azon a rakparton van dolga, amelyet a második világháború alatt végzett zsidómentő tevékenysége miatt neveztek el róla. Valódi karizmatikus személyiség volt, aki a kommunista rendszerrel is konfliktusba került, ezért is kellett emigrálnia Amerikába. Ő volt az első magyar nő, aki országgyűlési képviselő lett, ráadásul úgy, hogy a képviselői munkáját a Trianon utáni Bethlen-kormány ideje alatt kezdte meg, a következő két mandátuma pedig a második háború vége utáni újjáépítés időszakára szólt, ami nagyon nehéz korszaka volt a magyar történelemnek. Úgy gondolom, hogy az újratemetésnek köszönhetően fogja a közvélemény egyre inkább felismerni a jelentőségét és felfedezni gazdag, inspiráló életútját, amely következetesen a keresztény értékrend társadalmi, közéleti és politikai érvényesítésének fontosságára irányítja a figyelmünket.