Ha újrakezdhetném az életem... – A „Nagyanyó kisasszony” című filmről pszichológusszemmel
„A régi jó dolgokból már nem maradt semmi!” – sopánkodik a modern kor újításai felett a reklámban ízes beszéddel az ősz, pödrött bajszú bácsi. A mai világ mintha tényleg nem az értékteremtést, illetve az értékmentést célozná, sokkal inkább a lecserélhetőség, a célorientáltság, a folyamatos újdonság- és ingerkeresés, a rövid távú siker és nyereség, valamint a szükségletek azonnali kielégítése került előtérbe. Könnyen cseréljük a barátokat, szerelmeket, előnyöket-hátrányokat számítgatunk, bonyolult időzsonglőrködésben vagyunk nap mint nap, s mindeközben foggal-körömmel próbálunk ragaszkodni fiatalos önmagunkhoz, hiszen az öregség és a ráncok egyáltalán nem trendik. Van egyáltalán élet a hatodik x-en túl? Ezt a kérdést feszegeti többek között egy dél-koreai vígjáték, a Nagyanyó kisasszony is.
Ha újrakezdhetném...
A film a koreaiakhoz híven egyszerű szókimondással, a végletekig őszintén, de mégis a legnagyobb természetességgel és a legőszintébb humorral tárja elénk a valóság ama szeletét, amelyben öregedő családtagjainkkal, illetve az ő ügyes-bajos dolgaikkal bizony nem mindig tudunk mit kezdeni. Malszun néni 74 éves, ellentmondást nem tűrő, mindent jobban tudó, icipicit kontrollmániás „nagyidiktátor”, aki bizony nem rejti véka alá a véleményét, bármilyen kérdésről legyen is szó, minden lében kanál természete azonban egyre inkább teherré válik a családja számára.
Legfőképpen a menyével keveredik folyamatos összetűzésbe, hiszen az öregek jogán állandóan okítja, kritizálja, egyetlen kicsi fiát pedig – aki már meglett ember, kiemelkedő professzor és két gyermek apja – még mindig igyekszik anyáskodva a szárnyai alá venni, holott neki már régen nincs szüksége az effajta védelemre és az anyai fojtogató szeretetre. Egy újabb konfliktus után Malszun a saját fülével hallja a családot arról tanakodni, hogy esetleg öregek otthonába kellene költöznie. Ezt követően bánatosan bolyong az utcán, míg végül betéved az Örök Fiatalság Fényképészet műtermébe, ahonnan a fotózást követően 50 évvel fiatalabb külsővel, de a már megszerzett bölcsességével sétál ki.
Ezek az események persze nem kevés kalamajkát okoznak, hiszen még így is próbálja a családtagjain tartani a szemét és egyengetni az útjukat, miközben a néző szép lassan megismerkedhet azokkal a történetekkel, amelyeket nagyanyó eddig a ráncai mögött hordozott. Kibontakozik előttünk a szerencsétlenül járt, ám talpraesett és fifikás egyedülálló anya képe, az egykori szépségé, akit gyerekkorától fogva valaki hűen szeret, és akinek a küzdelmek mellett kevés ideje jutott önmagára.
Most azonban új esélyt kap arra, hogy megvalósítsa álmait, hogy olyan fantasztikus életet éljen, mint amilyet már elsőre is megérdemelt volna.
De persze a film nem lenne igazi krízishelyzet nélkül, ami válaszút elé állítja Malszunt. Szembesülnie kell a klasszikus és örök egzisztenciális kérdéssel: ha lenne lehetősége, ha újrakezdhetné, akkor másképp csinálná?
Meddig alakul a személyiségünk?
Egyáltalán van lehetőségünk arra, hogy újrakezdjük az életünket? Hiszen a valóságban nem léteznek Örök Fiatalság Fényképészetek, fiatalító varázsszérumok, s az időgépet sem találták még fel, amellyel visszarepülhetnénk a saját múltunkba, hogy a kínnal-keservvel megszerzett tapasztalatainkat és életbölcsességünket felhasználva kijavíthassuk a hibáinkat.
Pszichológusként gyakorta találkozunk azzal az elképzeléssel, hogy az első néhány évünk, illetve a gyermekkorunk oly mértékben determinálja a jövőnket, hogy bizonyos idő eltelte után egyszerűen nem áll módunkban változni és változtatni.
Olykor óvodás korú gyermekek szülei számolnak be arról a félelmükről, hogy a gyermek 5–6 éves kora után már nem lehet kifésülni a lelki gubancokat.
Egyes pszichológiai elméletek az első évek, a kötődés, a szülő-gyerek kapcsolat fontosságát hangsúlyozzák, azt, hogy az ezekben bekövetkezett megrekedések az indulati életben megjelenő nehézségekhez, magatartási problémákhoz, de akár személyiségbeli torzulásokhoz is vezethetnek. Ma már olyan kutatási eredmények is a rendelkezésünkre állnak, amelyek a méhen belüli magzati lét vagy a születés során elszenvedett pszichés megterhelések jelentőségét bizonyítják. Vitathatatlan tény, hogy mindezeknek hatalmas szerepük van a személyiségünk alakulásában, sőt, a fejlődéslélektan tankönyvek is véget érnek a serdülőkor tárgyalásával. Mintha az ember személyisége 18 éves korára kialakulna, és véglegesen úgy maradna.
Ki vagyok én?
Ugyanakkor vannak elméletalkotók, akik bár elismerik az első néhány év fontosságát a személyiség kialakulásában, mégis úgy gondolják, hogy identitásunk egész életünk során formálódik.
Ezen elképzelés legnevesebb képviselője Erik Erikson, aki úgy gondolta, hogy minden fontos életszakaszban feltesszük a kérdést, „Ki vagyok én?”, és minden fejlődési krízis legyűrésekor más és más válaszokat adunk rá. Elméletében maga az időskor is egy fejlődési szakasz, amelynek célja az énintegritás megélése, illetve annak a kérdésnek az átgondolása, hogy megfelelően éltük-e az életünket. Hasonló elképzelés a családi életciklusok modell, amely szintén az egész életen át zajló szakaszos fejlődés hipotézisét tárja elénk, amelyben ráadásul az egyén nem egyedül keresi a válaszokat a soron következő életfeladatra, hanem a generációk is hatással vannak egymásra. Ebben az elméletben az öregkor egy különösen sok nehézséggel terhelt életszakasz, mivel minden generáció nehéz fejlődési feladattal küzd.
Míg az idős embernek az eddigi életével, a lépten-nyomon bekövetkező veszteségekkel, az öregedés következményeivel kell szembenéznie, addig a középső generációnak is igencsak nehéz kérdésekre kell válaszokat találnia, többek között a saját életközepi válságával, a serdülőkorba lépő gyermekei függetlenedésével és az idősödő szüleiről való gondoskodással is meg kell küzdenie. Mindemellett a legfiatalabb generációnak is új kihívásokkal kell szembesülnie, megtalálnia az identitását és fokozatosan eltávolodni a szüleitől.
Létfontosságú, hogy a család kiegyensúlyozott válaszokat tudjon adni ezekre a nehéz kérdésekre, ugyanis a kutatások eredményei arról tanúskodnak, hogy
az idős emberek társas kapcsolatai igen nagy hatást gyakorolnak arra, hogy mennyire hosszú és elégedett életük lesz.
A korosodó ember is sokat tehet a saját belső békéjéért. Kiváló módszer a hálanapló írása, ami hozzásegíthet az életükre való pozitív visszatekintéshez és a kutatási eredmények szerint még a halálfélelem mértékét is csökkenti.
Bár a fiatalító fényképezőgép nincs a birtokunkban, az újabb és újabb megoldandó életfeladatok, fejlődési krízisek, mind-mind új lehetőséget adnak, hogy valamiképp meghaladjuk az előző életszakaszt és gazdagabb választ adjunk az élet nagy kérdésére, hogy kik is vagyunk és mi dolgunk a világon.
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
