Egy csöndes tömeggyilkos: a londoni Nagy Köd

Amikor 1952. december 5-én Londonban elkezdett sűrűsödni a pára, mindenki azt hitte, hogy csak a szokásos, közmondásos angol köd ereszkedik le a városra. Csakhogy nemsokára észrevették, hogy ez a köd egy kicsit más, mint amilyenhez hozzászoktak. Valahogy sűrűbb volt, és kellemetlen záptojásszagot árasztott. Pániknak persze nyoma sem volt, elvégre a londoniak több mint száz éve hozzászoktak a gyakori szmoghoz. A tizenkilencedik század olyan változásokat hozott a város életében, amelyek gyökeresen megváltoztatták a helyi életet. Már 1800-ban is egymillióan éltek itt, száz évvel később azonban legalább hat és fél millióra duzzadt a lakosság száma. Egész iparágak települtek be gyárakkal, munkásokkal és a családjaikkal. Ezt a rengeteg embert el kellett helyezni, szállítani kellett, valamint ellátni sokféle termékkel, élelmiszerrel, vízzel, fűtéssel. Az iparágakra újabb iparágak épültek, s az ellátóhálózatok egyre nehezebben bírták a terhelést. Sem a csatornahálózatot, sem a később megalkotott gáz- és áramellátást nem ilyen tömegekre tervezték.

A soha nem látott népsűrűség szinte megoldhatatlan probléma elé állította a városvezetést, különösen a minden korábbit meghaladó energiaigény miatt.

A megoldást a legtöbb gondra a nagy mennyiségben bányászott, változatos minőségű szén jelentette, ennek pedig az évtizedek során súlyos következményei lettek.

Füstfelhőbe burkolódzva

A köd egyre sűrűbb lett, és egész nap kitartott. December 6-ára nyilvánvalóvá vált, hogy súlyosabb a helyzet, mint amilyennek kezdetben tűnt. Londont egy ötven kilométer széles, piszkos füstfelhő takarta be, amelyből csak a legmagasabb épületek csúcsa kandikált ki. A látótávolság egy-két méterre csökkent, de voltak olyan helyek, ahol az utcán járkáló emberek a saját cipőjüket is alig látták. Záptojásszagú, piszkossárga felhőtakaró ült a városon, és minden felületre kicsapódott egy ragacsos, büdös nyálka. A meteorológusok magyarázata szerint az úgynevezett inverzió okozta a jelenséget. Ötödike kezdetben felhőtlen, hideg nap volt, azonban a szokásostól eltérően a talaj fölötti levegőréteg nem tudott felemelkedni, mert néhány száz méter magasságban meleg légréteg húzódott, amely ezt nem engedte. Az alul megrekedt hideg levegőben kicsapódott a pára, és sűrű felhővé alakult.

Mindez önmagában még nem lett volna probléma, hiszen ezt a jelenséget bárki megfigyelheti a szántóföldek fölött ülő, elnyúló párafoltok formájában. A baj a londoni levegővel volt.

A földfelszín közelében megülő párában ugyanis ott lebegett a világ legnagyobb városának minden füstje.

A több millió háztartás szinte mindegyikében szénnel fűtöttek, ami már önmagában is elképesztő mennyiségű szennyeződést juttatott a levegőbe. Csakhogy ezen kívül negyven erőműben termelték a londoniak mindennapi elektromos energiáját – szintén szén égetésével. Ez a szén pedig a létező legrosszabb minőségű áru volt, mivel a háború utáni gazdasági válságban csak erre futotta. Anglia gazdasága rettenetes állapotban volt. Óriási adósságokkal küzdöttek, az édességekre és a cukorra vonatkozó jegyrendszert még mindig nem szüntették meg, miközben tizenkétezer katonájuk harcolt az Egyesült Államok koreai háborújában. A jó minőségű feketekőszenet szinte mind exportálták, tulajdonképpen ez tartotta életben az országot.

Károk és áldozatok

Az emberek kezdetben nem a belélegzett mérgek miatt aggódtak, hanem azért, mert a szinte nullára csökkent látótávolság rengeteg kellemetlenséget és veszélyt hordott magában. Azok az autósok, akik megpróbáltak közlekedni az utcákon, rengeteg balesetet okoztak, majd a roncsok és a pánikszerűen elhagyott járművek óriási dugókhoz vezettek. A közúti forgalom gyakorlatilag megszűnt létezni. A folyamatosan dízelt égető buszjáratokat eleinte fáklyás őrök próbálták irányítani az állandó félhomályban, aztán feladták a küzdelmet. Egyedül a metró működött viszonylag zavartalanul, bár a nagy tömegben szinte életveszélyes volt lemenni az állomásokra, a jegyekért pedig állandóan hosszú sorok kígyóztak.

Az iskolákat, az éttermeket, a mozikat és a színházakat bezárták, mivel az agresszív szmog a csukott ablakokon és ajtókon is beszivárgott, elborította a zárt belső tereket. A sporteseményeket elhalasztották, bár a makacsságukról ismert britek egy-egy futóverseny versenyzőit azért megpróbálták kikiáltók segítségével irányítani. A munkahelyek többségét bezárták, a város szinte leállt.

Elég volt néhány percet a szabadban tölteni ahhoz, hogy az emberek arca és ruhája megfeketedjen, mintha csak egy bányából léptek volna ki.

Ezalatt a lopások, rablások, betörések és utcai támadások száma megsokszorozódott, mivel a bűnözők egy-egy akció után egyszerűen elillantak a sötétségben.

Kép

Kép: Flickr / RV1864

Ahogy teltek a napok, a helyzet egyre csak súlyosbodott. A szokatlanul hideg téli időben sem az erőművek, sem a kályhák nem hagyhatták abba a működést, miközben legalább húszezer széntüzelésű gőzmozdony biztosította a nyolc és fél millió lakos ellátását nap mint nap. Áramlott a levegőbe a rossz minőségű lignit égetésével keletkező rengeteg mérgező és rákkeltő anyag. Egyes számítások szerint csak apró szemű koromból ezer tonna, sósavból száznegyven tonna, kén-dioxidból háromszázhetven tonna került a levegőbe ezekben a napokban, ez utóbbiból nyolcszáz tonna kénsav keletkezett.

A kórházak hamar megteltek, de sokan voltak, akik egyáltalán nem jutottak orvosi ellátáshoz, mivel a mentők egyszerűen nem értek el a betegekig. Az utcákon az emberek maszkokkal, sálakkal, rongyokkal próbálták elfedni az arcukat, és egymás kezét fogva, sövényekbe, kerítésekbe kapaszkodva botorkáltak. Az öregek, a betegek és a hajléktalanok voltak a legnagyobb veszélyben: sokan az utcán haltak meg az átlátszatlan szmogban fuldokolva. A levegőben lebegő por a háziállatokat sem kímélte, a madarak pedig százával hullottak a kövezetre és csapódtak bele a házfalakba.

Fellélegzés után

Aztán öt nap elteltével egyszer csak vége lett ennek a rémálomnak. Az időjárási viszonyok megváltoztak, feltámadt a szél, London levegője megint átlátszó lett.

A háborúban edződött lakosok hamar visszatértek a megszokott napi elfoglaltságaikhoz, az élet folyt tovább, mintha mi sem történt volna.

A következő hetekben, hónapokban lassan fény derült a krízis valódi nagyságrendjére. A szörnyű öt nap közvetlen halálos áldozatainak száma legalább négyezer volt, de később ez tizenkétezerre emelkedett. A politika több oldalról is rávetette magát a tragédiára. A hetvennyolc éves Winston Churchillt, aki második miniszterelnökségét töltötte, ellenfelei megpróbálták a legfőbb felelőseként beállítani, és megbuktatni. Szemére hányták, hogy nem vette komolyan a levegő kíméletlen szennyezését, s elavult, makacs, gyarmatosító szemléletével ő okozta sok ezer ember halálát. Sir Winston még hanyatló testtel és elmével is ravasz politikus volt, így sikerült elkerülnie a bukást, de neki is mélyreható változásokat kellett szorgalmaznia.

1956-ban a brit parlament megszavazta a tiszta levegőről szóló törvényt, amely komoly változásokat hozott, bár egy egész országot lehetetlen volt egyik napról a másikra leszoktatni a széntüzelésről, és átállítani földgázra, atomenergiára. 1962-ben még egy hasonló szmog alakult ki, de ennek már „csak” hétszázhatvan halálos áldozata lett. Akármilyen ijesztőek azonban ezek a számok, a hetven évvel ezelőtti események csak a jéghegy messziről is jól látható csúcsát jelentik. A londoniak már a tizennegyedik században panaszkodtak a kovácsok és szénégetők által tönkretett levegőre, I. Eduárd király 1307-ben egy időre be is tiltotta a szenet az égetőkemencék használatakor. Az ilyen komoly gazdasági hatásokkal járó intézkedések persze általában nem tartanak sokáig; negyven évvel később újra bőszen égették a szenet Angliában, mivel meg voltak győződve róla, hogy a levegőben terjedő miazmát elpusztítja a füst, ezzel akadályozza a pestis terjedését.

A játszma ma sincs lejátszva.

Statisztikai adatok szerint csak Londonban évente kilencezer-ötszáz ember hal meg a légszennyezettség miatt, s ez az adat eltörpül az indiai és kínai számok mellett.

A klímaváltozás mintha kiszorította volna a közbeszédből ezt a tömeggyilkost, amelyik minden évben körülbelül hétmillió ember halálát okozza a világon.