„Hiszek abban, hogy a meséket át kell menteni a következő generáció számára”

Úgy tudom, a Lajos kutya megérkezik a kislányának, pontosabban kettőjük titkos meseuniverzumának köszönhetően látott napvilágot. Hogy is volt ez pontosan?

Mira lányomnak rendszeresen meséltem, mesélek, az ő unszolására kezdtem el fejből mesélni a gyerekkoromról és a címszereplő Lajos kutyáról is, aki hol hősies szúnyogvadász, hol kiváló nyomozó, de még a fociban is remekel. Később elkezdtem felmondani egy-két történetet diktafonra, aztán egyszer elmeséltem ezt Szabados Áginak, a Libertine Könyvkiadó alapítójának és vezetőjének. Ő azonnal biztatni kezdett, hogy írjam le ezeket a történeteket, s adjuk ki mesekönyv formájában.

Irodalmár körökben örök vita, hogy azonosítható-e a szerző a történet elbeszélőjével. A mesekönyvbe került történetekben mennyi a fikció, és mi az, amit a valóságból emelt be?

Hogy a szerző hol is van ezekben a történetekben, csak azok számára kérdés, akik nem ismerik a családunkat. Akik közel állnak hozzám, rögtön be tudják azonosítani, hogy a mesekönyvem történeteinek szereplői a családom tagjai, s hogy a középső gyerek nem más, mint én, pontosabban a gyermekkori énem. Középső gyerekként születtem egy lelkészcsaládban.

Meseszerű falusi környezetben, védett kis világban, egy parókián nőttem fel a nyolcvanas években a Budapesttől mindössze öt kilométerre fekvő Nagytarcsán. Utólag azt mondom, ez a hely maga volt a gyerekparadicsom, hatalmas kerttel, focipályával, kutyákkal, macskákkal és kecskékkel.

A mesék cselekménye is itt játszódik, persze számos fiktívmozzanatot is beleszőttem az egyes történetekbe. Ami pedig a címszereplő Lajos kutyát illeti, ő valós „történelmi” személyiség, azt is mondhatnám, hogy legenda a családunk életében.

Miféle útravalóval, tanulsággal ajándékozza meg a gyermekeket ez a könyv?

Nem tanmeséket írtam, sokkal inkább értéket és életérzést szerettem volna papírra vetni. Egyrészt azt a kis szeretetteljes univerzumot kívántam másokkal is megosztani, amelyet kislányommal az esti „rítusaink”, a mesélések során kialakítottunk, másrészt meg akartam mutatni annak a gyerekkornak a hangulatát, amelyben felnőttem. Olyan világ tárul az olvasók elé, ahol a szereplőket nem kell felruházni szuperképességekkel ahhoz, hogy izgalmasak legyenek, mert már önmagában izgalmas a vidéki élet, a focizás, és vicces az, ahogyan Lajos kutya vizes lesz, tüsszög vagy éppen nyomoz.

Kép

Kép: Szabó Lilla

Az ön lánya szerencsés, hogy ajándékba kapta öntől és feleségétől a mesélés örömét. Azért is mondom ezt, mert tudom, hogy vannak családok, ahol nem „divat” a mesélés. Nemhogy fejből, könyvből sem. Helyette van tablet, CGI technikával készült filmek és Netflix.

Pedig az otthon kapott történeteknek megvan a maguk varázsa, ráadásul rendkívül erős kapcsolatot tud teremteni szülő és gyermek között az az idő, ami meséléssel telik. Hiszek abban, hogy az értékeket át kell adni, a saját történeteket, meséket át kell menteni a következő generáció számára – ebben hittek a szüleim és a feleségem szülei is. Nem vagyok az animációs filmek és a tablet ellen, de az már rég rossz, ha kizárólag ezek veszik át a bébiszitter szerepét. Azt sem állítom, hogy a saját magunk által kitalált történetek felvehetik a versenyt a mai animációs mesékkel, de meggyőződésem, hogy igenis van helyük a 21. században is.

Egyébként amióta megszülettek a gyermekeim, és kialakítottuk a magunk izgalmas kis szövetségét, velük együtt én is újra rá tudok csodálkozni olyan apró szépségekre, amelyeket gyerekként varázslatosnak gondoltam.

Ilyen egy giliszta, egy katicabogár, vagy például a szánkózás és a strandolás.

Minden kutya a mennybe megy – szokták mondani, így minden bizonnyal Lajos kutya is megtalálta már a helyét „odafent”. Jelenleg van háziállatuk?

Időnként hazahozunk csigát, tücsköt a lakásba, de pontosan tudom, hogy nem úszom meg, hogy egyszer legyen egy hörcsögünk vagy egy kutyánk. A lányom biztosan ki fogja alkudni (nevet).

Ön nemcsak a családban, hanem az Ökumenikus Segélyszervezetnél is missziót teljesít, amelynek tizennégy éve munkatársa, tíz éve kommunikációs igazgatója. Hogyan vezetett idáig az útja, és miért pont e szervezet mellett kötelezte el magát?

Kiskoromtól gyakran voltam résztvevője a nagyobbak beszélgetéseinek, és korán szembesültem az élet olyan nagy kérdéseivel, mint a betegség, a szegénység vagy a halál. Sokszor meg is kérdezték tőlem: „Kristóf, ugye te is lelkész leszel?”. Merthogy nálunk nem csak édesapám, hanem minden férfi lelkész volt a családban egészen Mária Terézia koráig visszamenőleg.

Én úgy éreztem, valami mást szeretnék csinálni, de mindezt úgy, hogy ne tagadjam meg a gyökereimet és az otthonról hozott értékeket, például a közösségépítés fontosságát.

Először a magyar–kommunikáció szakot végeztem el, és két évet töltöttem Norvégiában. Amikor a szakdolgozatomat a vállalatok és a civil szektor együttműködéséről írtam, akkor találkoztam az Ökumenikus Segélyszervezettel. Ebben a közösségben találtam meg azt a hivatást, amelyben a modern kommunikáció eszközeit és a közösség erejét jó célok érdekében lehet használni. Ennyi év után is változatlanul motivál, hogy azáltal, hogy üzeneteink egy-egy kampányban emberek százezreihez jutnak el, az összefogás erejével nap mint nap sorsokat fordíthatunk jobbra, illetve sorsfordító esélyeket kínálhatunk rászoruló embereknek.