Mi dolgunk a kommunizmus örökségével? – Interjú Schmidt Máriával
Az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapjára készülve minden évben elgondolkodom, vajon megérjük-e, hogy a kommunizmus bűnei ne csak a kommunisták által megnyomorított családok fejében legyenek hangsúlyos részei a történelemnek. Goriban, Sztálin szülővárosában a derék georgiaiak – hagyományos nevükön grúzok – nagy márványmauzóleumot emeltek a szülőház (inkább kunyhó) fölé. Mögötte szép nagy Sztálin-barokk épületben múzeumi termek sora számol be a szovjet diktátor életéről. Vártam, hogy az utolsó termekben talán kitérnek a sztálinizmus sok millió áldozatára, emberiség- és életellenes bűncselekményeire, de csalódtam. Más diktátorok esetében – elég csak Hitlerre gondolnunk – gondosan ügyelnek, nehogy kultusza alakulhasson ki. Hogy mi dolgunk a kommunizmus örökségével és hogy állunk ezzel a feladattal, arról október 23-ához közeledve Schmidt Mária Széchenyi-díjas történésszel, egyetemi tanárral, a Terror Háza Múzeum főigazgatójával beszélgettem.
A főigazgató asszony figyelmeztet az eredményeinkre: nagy dolog, hogy alig tíz évvel a Kádár-rendszer, a kommunizmus megdöntése után képesek voltunk arra, hogy szembenézzünk ezzel az örökséggel: meg tudtuk mutatni a magyar társadalomnak meg az egész világnak is, hogy mit tettek velünk – mert a Terror Háza Múzeum kialakítása erről szólt. Sokan a mai napig sem képesek erre. A nácizmus esetében is sokkal több időt vett igénybe, míg elkezdték feldolgozni mindazt, ami történt. Ebben tehát valójában élen járunk, véli Schmidt Mária.
„A kommunista örökség feldolgozásának az első lépése az, hogy megértjük, mi történt – mit akartak tenni velünk, és ebből mi sikerült, mi nem. És bizony, harminc év elmúltával más megvilágításba kerülnek a dolgok. Volt egy kérdés, ami mindig foglalkoztatott engem és amerikai barátaimat is, például Norman Podhoretzet, aki beszélt is erről itt, Budapesten a konferenciánkon, éspedig az, hogy miért nem ünnepelték meg a nyugati társadalmak azt, hogy legyőzték a kommunizmust. Mára megértettük, hogy miért: azért, mert nem győzték le. A kommunizmus valójában egy nyugati ideológia, ami elterjedt Keleten, és minket ez a keleti szél csapott meg, de mire a keletit legyőztük, átvette az uralmat Nyugaton. A magát progresszívnek gondoló nyugati értelmiség marxista lett, a nyelvük, az értékrendjük, a legfontosabb törekvéseik ide gyökereznek. Magukévá tették az ateizmust, a családellenességet, a házasságellenességet. Két fontos tényezőn alapul ez a gondolkodás a hetvenes évek óta: az egyik az internacionalizmus, ma ezt divatosan globalizmusnak hívják; a másik a gazdasági neoliberalizmus, a hasznosságnak mint szempontnak a mindenek fölé helyezése. Amikor a szovjet uralmat ledobtuk magunkról, nálunk is egyeduralkodóvá vált ez a pénzközpontú világ. A nyugati világban nincs már olyan, hogy jó vagy rossz, helyes vagy helytelen, csak az a kérdés, hogy valami hasznos-e vagy sem, kifizetődik-e vagy sem. Ez most új feladat elé állít bennünket, most ezt kell legyőznünk. De ha tudatosítjuk magunkban, hogy ez ugyanaz az ideológia, amit egyszer már legyőztünk, akkor nagyobb reménnyel szállunk harcba.
Mi a kilencvenes években egyszer már megéltük egy birodalom összeomlását. Tudjuk, hogy ezt túl lehet élni. Tudjuk, hogy a kommunizmus legyőzhető.
A mi térségünk valójában nem lett szovjetizálva, mindig volt bennünk ellenálló erő. Miközben a nyugati világ nagymértékben amerikanizálva lett, mi ellenállást mutattunk ugyanennek az ideológiának a keleti változatával szemben. Most ott áll a nyugati értelmiség, hogy se gondolat, se ötlet, semmi. Ez a legnagyobb ellentét, ami köztünk és köztük fennáll. Mondok egy példát: egy ismerősöm, aki tagja volt a Központi Bizottságnak, mesélte egyszer, hogy Kádár János valamikor a hetvenes években beszédet mondott, szemmel láthatóan fejből, folyamatosan. De közben újra meg újra letekintett a nála levő papírra. Ezt az ismerősömet furdalta a kíváncsiság, mi lehet a papíron, ezért az ülés után elhozta a pulpitusról. Hát a kommunista szlogenek voltak rajta, ilyenek, hogy „éljen a szovjet–magyar barátság” meg „előttünk a szovjet példa” – ezekre figyelmeztetnie kellett magát még Kádárnak is. Már ekkor mindenki csak a reálpolitika alapján volt marxista vagy szovjetbarát. Tudtuk, hogy ezeket oda kell mondani, de a gondolkodásunk nem ezen alapult. Eközben a nyugati értelmiség marxistává vált, ők ülnek most Brüsszelben. Még a jobboldali pártok képviselői is a maoistáknál meg a trockistáknál kezdtek, és ezt nem lehet kinőni, a világmagyarázat, a nyelv, a struktúra ott marad. Szóval tudatosítanunk kell magunkban, hogy ezeket egyszer már legyőztük. Most megint képesek leszünk rá.”
Körbejárunk a Terror Háza Múzeumban – mindkét nagyapám járt itt, ebben az épületben, az egyiket a nyilasok hozták be, a másikat a kommunisták –, és a gyászmunkáról beszélgetünk, mert a feldolgozás következő lépése, a megértést követően, a gyászmunka elvégzése. A rendszerváltás után a baloldali elit gyakorlatilag megakadályozta, hogy a történelmi igazságtételnek érvényt szerezzünk. „Még azt sem ismerték el, hogy van mit és van kiket meggyászolni” – mondja Schmidt Mária.
„Nem tudtuk bíróság elé állítani a kommunista tetteseket, még megszégyenítésben sem igen volt részük. Ezért tartottuk fontosnak itt, a Terror Háza Múzeumban a tettesek falának a kialakítását. Legalább ennyivel mutassuk meg, hogy a megérdemelt büntetést senki nem kerülheti el.”
A múzeum munkatársai ma kutatással és publikálással foglalkoznak, a feladat az, hogy a totalitárius rendszerek rémcselekményeit megismerje a szélesebb közönség. A főigazgató asszony hiányolja azokat a műalkotásokat, könyveket, filmeket, színdarabokat, amik a maguk sokkal hatékonyabb eszközeivel ugyanezt megtennék. A nyugati filmipartól hiába várjuk ezeket az alkotásokat, nekünk kell elkészítenünk, és legalább itt, Közép-Európában ismertté kell tenni ezeket. „Miért nem készült még egy 10-12 részes sorozat a kommunizmusról?” – teszi fel a kérdést a történész.
A Terror Háza Múzeum fennhatósága alatt ez a „gyászmunka” zajlik, ennek jegyében rendezték meg az 1956-os emlékévet a forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján. Schmidt Mária sikeresnek érzi törekvésüket, hogy új narratívát tegyenek hozzáférhetővé ’56-tal kapcsolatban. „Még a Trónok harcában is azt mondják, mindent le lehet győzni, csak egy jó történetet nem. A narratíva meghatározza a gondolkodást. Az ’56-ról szóló gondolkodást sokáig egy zárt társaság határozta meg, ők ápolták ennek a hagyományait, nem engedtek oda mást. Így terjedhetett el az, hogy a kommunizmusból kiábrándult reformerek, baloldali értelmiségiek forradalma lett volna 1956. Pedig ez egy teljesen életszerűtlen történet: képzeljük csak el, amint a Ganz-MÁVAG dolgozói azzal biztatják egymást, gyertek, gyerekek, menjünk tüntetni, mert a Petőfi-körben volt egy nagyon érdekes vita az értéktöbbletről… Ugyan, hagyjuk már! Hogy a baloldali értelmiségiek maguk között miről vitatkozgattak, az 500 embernél nem érdekelt többet. Ezért nem mennek ki az emberek az utcára, nem kockáztatják az életüket!
’56 arról szól, hogy a magyar nép azt mondta, elég volt, nem csinálja tovább, mert a magyar nemzet megmaradása van veszélyben. Nem az értelmiség lázadt fel, hanem az embereknek abból volt elegük, amit az egyszerű emberekkel, a parasztokkal, a munkásokkal, a nemzettel csináltak. Végső soron a nemzet méltóságáról volt szó.
A kivégzettek között is 90%-ban egyszerű emberek voltak. Ezért tettük mi országszerte az ő képeiket, a pesti srácokét a plakátokra. A motivációjukról is mindig a legegyszerűbb emberek beszélnek a legszebben. Nem bonyolítják túl a dolgot. Néven merik nevezni az érzéseiket, hogy mi volt a fejükben, miért fogtak fegyvert. És a többségük arról beszélt, hogy azért ment ki az utcára, mert megalázták. Megalázták őt és a nemzetét. És ezt nem kell tovább magyarázni. Egy értelmiségi ezt sosem tudná ilyen egyszerűen és kifejezően megfogalmazni.”
A gyászmunka következő lépése az lenne, hogy túllépjünk a folytonos önsajnálaton – folytatjuk a beszélgetést a Terror Háza Múzeum termeiben. „Ezt nehezíti, hogy olyan korszakban élünk, amikor azért folyik a verseny, hogy ki a nagyobb áldozat, mert erre hivatkozva lehet aztán különjogokat elérni. Ráadásul az igazságtalanság, ami velünk történt Trianont vagy a második világháborút követően, megemészthetetlen. És mégis, van mire büszkének lennünk: megmaradtunk, szabadok és függetlenek vagyunk, elkezdtünk felépíteni egy demokratikus országot. Lehet, hogy Trianonról is el kell kezdenünk máshogy gondolkodni. Lehet, hogy még előnyünk is fog származni abból, hogy erőszakosan ugyan, de viszonylag homogén nemzetállammá tettek minket. A lényeg, hogy elvégezzük a gyászmunkát azért, hogy tovább tudjunk lépni. Nem érünk rá az önsajnálatra, szükségünk van minden erőnkre, hogy továbblépjünk. Ehhez az is segítség lenne, ha nem hinnénk azt, hogy Magyarország sziget.
Ha felmászunk a templomtoronyba, és onnan nézünk rá a tájra, rögtön látjuk, hogy hol állunk a szomszédos országokhoz, más népekhez képest, észrevesszük az összefüggéseket, meglátjuk, hogy van minek örülnünk.
Ma a teljes nyugati világ a második világháború győzteseinek a történelmi narratíváján alapszik. De itt az új világ, a 21. századé, és ez a régi narratíva már senkit nem fog érdekelni. Ahhoz, hogy a továbblépéshez szükséges nemzeti öntudatunk meglegyen, meg kell találnunk azt a nyelvet és a csatornákat, amelyeken keresztül elmondhatjuk mindezt az új nemzedékeknek. Fel kell keltenünk az érdeklődésüket, el kell mondanunk nekik a szüleik meg a nagyszüleik történetét és igazságát. Ezért tartottam fontosnak, hogy a Terror Háza Múzeum a szó eredeti és nemes értelmében a lehető legpopulárisabban, azaz közérthetően szóljon az emberekhez, mert csak színes-szagos történetekkel tudunk elérni bármit is. Az érzékekre kell hatni. Odafigyelni a látványra, kevés, de nagyon jó szöveggel dolgozni. Emlékezetes, egyszerű gesztusokra van szükség, amit mindenki megért” – fejti ki gondolatait a kommunikációról Schmidt Mária.
„Nagyon erős birodalomépítő szándék ellenében kell felvennünk a harcot, olyan ellen, mint a Szovjetunióé volt. Akkor azt nem lehetett mondani, hogy Brezsnyev elvtárs hülye, most meg azt nem lehet mondani, hogy két nem van, férfi és nő… Megvannak a régihez hasonló tabuk. Ezt a rettenetes indoktrinációt már ismerjük, és egyszer már megszabadultunk tőle, de most megint itt van a nyakunkon, csak nem keletről, hanem nyugatról érkezik. Eszmélnünk kell, hogy mivel állunk szemben. Hosszú ideig azt hittük, a Nyugat szemben áll a kommunizmussal – az emberekben még nem tudatosult, hogy éppen ők az örökösök.
Hogy honnan kapunk mindehhez muníciót? A Jóistentől. Nekünk ez az egy van, mi más is lenne? Az ő távlatából kell ránézni a történelemre is, mert ha máshogy nézünk rá, elveszítjük azt a perspektívát, ami reményt tud adni.”
A Képmás magazin egy új sorozatot indított Közkincs címmel, amelyben Molnár-Bánffy Kata, a Képmás kiadóvezetője olyan elhivatott emberekkel beszélget, akiknek az eredményes munkája sokak számára érdekes lehet, és közkincs, ahogy a sorozat címe is mutatja: közös ügyünk, valami, amire vigyázni akarunk. A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja>>
Ez a cikk a Képmás magazin 2021. októberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram-posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
