Neked mi volt a jeled az oviban? – Jelképek, amelyek végigkísérik az életünket

Emlékszem, amikor az első fiam óvodába ment, nem volt választási lehetőségünk, azt a jelet kaptuk, amelyik még nem volt kiosztva. Így a kisvödör alatt teltek a napjaink, majd lett a családban egy kiscsengő, egy vitorlás hajó, és előkerült a kisvödör még egyszer, már mint dédelgetett nagytesóhagyaték. Végül úgy alakult, hogy egyik jelet sem mi választottuk. Valahogy sosem volt kedvem beállni marakodni a mindig menő piros autóért vagy a pöttyös labdáért, így jutott, ami jutott. És azt sem igazán mondhatom, hogy bármelyik jel nyomot hagyott volna a viselőjén, vagy szuperképességeket, nagyívű karriert vetített volna előre, de talán nem is ez a fontos. Szerették a jelüket, büszkék voltak rá, pláne a lányom, akit némi tisztelettel vegyes elismerés övezett, miután kiderült, hogy ő kapta azt a jelet, amelyet előtte a legvásottabb kisfiú birtokolt.

És a jel valamilyen formában azért megtalálta a gazdáját.

Mert bizony előfordult, hogy délután, amikor mentem érte, az én kislányom egy fodros köténykében tevékenykedett a csoportban, mialatt a többiek a homokot túrták az udvaron.
„Munkaterápia!” – válaszolt a dadusunk a szememből kiolvasott néma kérdésre, és egy kicsit összekuncogtunk, mert barátok voltunk akkor is és azóta is, a kislányom hangja pedig időnként hangosan csattant, akkor és néha bizony azóta is. A kisvödör tulajdonosai boldogan végighomokozták az óvodai éveket, és míg az egyikük most is, továbbra is szívesen és ügyesen épít és alkot, a másik az idővel áll hadilábon, és nem érzi, hogy gyorsabban peregnek körülötte a percek, mint a homokórában a homok. A kisvödröt pedig, ha kézbe kaphatná, gyorsan a fejére borítaná, remélve, hogy elfér alatta a fülhallgató pántja is. Kicsit elbújna benne, kicsit kizárná magából a nem kamasz világot, és jól hallaná a zenét, amely nélkül jelenleg nem életképes.

A kis vitorlás pedig, nos, ő jellemzően szívesen evez új vizekre, mert bátor és kalandvágyó, még akkor is, ha néha ezért némi szülői handabandázást kell is elviselnie.

Lelkesen szeli a hullámokat, optimizmusa, töretlen lelkesedése minden nagyobb örvényen könnyedén átsegíti élete kis csónakját.

Ha akarjuk, meg tudjuk magyarázni az óvodai jelünket. Viccesen, szeretettel vagy a szemünket az égnek csapdosva, de sosem igazi indulattal, mert ezek a jelek maguk voltak a színek, játékok, mesék. Emlékszem, a kis vitorlás már az iskolában horgonyzott, amikor az első év vége felé, megszokva már minden korábbi nagy újdonságot, elkezdte emlegetni az ovit. Én pedig, gondos és szerető anyaként, megszerveztem neki egy nosztalgiautat a régi csoportjába, a régi óvó nénijéhez. És Pisti repült, örült, leellenőrizte a régi szekrénykéjét, mindent bejárt, mindent megmászott. Csináltunk képeket, megölelte az óvó nénit, és hazajöttünk. Persze mindenkinek az első kérdése ugyanaz volt: milyen volt az oviban?

„Nagyon jó!” – jött a válasz. „De én úgy emlékeztem, hogy régen az oviban minden sokkal nagyobb volt.”

Mert ilyen ez. A pici jel, amely régen olyan kedves volt, olyan megszokott, olyan fontos számunkra, egy pici emlékké zsugorodik, és megváltozik, mert mi is mindig csak változunk. S bár a változás jó, és rajtunk kívül már számtalan kisgyerek felnőtt a csengő, a kisvödör vagy a vitorlás jelek árnyékában, örüljünk, hogy emlékszünk rá, és van nekünk. Általa talán egy kicsit több ártatlanság, szeretet, egy kicsit több kisgyerek marad bennünk.