Holtomiglan, holtodiglan. De tényleg! – Laci bácsi és Janka néni története

Ez persze így nem igazságos, de nekem ellenben igen jó dolgom van. Egész nap finom, gurgulázó kuncogást hallok a kerítés túloldaláról. Olyat, amilyet egy teadélutánon hallhat az ember, amikor egy hölgynek valami oda nem illő huncutságot súgnak a fülébe. Csak épp a szomszédban nincs teadélután, és Janka néninek sem súgnak huncutságokat a fülébe. Persze azért, mert Alzheimer-kóros és gyakorlatilag nem kommunikál a külvilággal, még súghatnának. De nincs rá szüksége. Ücsörög a fehér műanyag kerti székben, kezei közt reklámújságot morzsolgat és nevetgél, mintha az élet egy roppant mulatságos tréfa volna csak.

Laci bácsi a kerti növényeket fürkészi a szemével, amikor a felesége felől kérdezek. „Bőven nyolcvan fölött vagyunk mindketten. Ebben a korban valaminek már jönnie kell. Hát, neki ez jött.” Ennyit mond. És beszél a nejéhez. „Gyere fiam, ülj ki a napra!”, „Nézd meg az epret, gyere! Mozogj egy kicsit!”, „Menjünk be, késő van!”. Nap mint nap hasonló mondatokat hallok. Türelmesen. Ritkán türelmetlenül. Például amikor Janka nénit nem lehetett lebeszélni arról, hogy locsolja a lábtörlőt.

Elképzelem a fiatal Jankát és Lacit. Hogy egymásba szeretnek, és úgy döntenek, együtt élik le az életüket. Holtomiglan, holtodiglan. Vajon mire gondoltak akkor? Mondjuk, hogy szeretlek, és nem kell senki más, soha.

Esetleg látták magukat, mint öreg Philemon apó és Baucis anyó, akik egész életüket mélységes szerelemben és egyetértésben élik le. Az esküvő után hazamentek és talán összeszólalkoztak a szoba közepén felejtett nadrágon, később gyereknevelési kérdéseken, elfelejtett évfordulókon. Lehet, érezték néha úgy, hogy nem megy tovább. Aztán ismét közel kerültek, és jó volt együtt. De az is lehet, hogy két külön bolygóként éltek egymás mellett.

Valójában nem tudok róluk semmit. Nem tudom, milyen emberek voltak, hogy éltek együtt, mik voltak a gondjaik, örömeik. És saját hömpölygő életünkből a kerítéslécek között átsandítva is csak sejthetem, milyen komoly alázat kell ahhoz, hogy valaki elfogadja: élete társa egy hároméves szintjén éli hétköznapjait.

Hogy segítséget, gondoskodást igényel a legprózaibb dolgokkal kapcsolatban is. Hogy Philemon és Baucis története bizony keveseknek adatik meg. Alázat kell ahhoz, hogy valaki el tudja fogadni azt, amit az élet éppen ad. Munkát, örömet, nehezet és könnyűt. Hogy amikor délután Laci bácsi kijön a kávéval, igaz derűvel tudja elsütni Janka néninek az örök poént: „Na, fázol tán, Zoltán?!”