„Az élet pontosan olyan, mint vakon vízicsúszdázni” – Sulyok Péter, az ország egyetlen vak humoristája

– A derűs, rugalmas hozzáállást el lehet tanulni, vagy erre születni kell?

– Mindent lehet tanulni, de sokkal inkább át kell gondolni magát az életszemléletet. Tudomásul kell vennünk, hogy problémák nem léteznek, csak megtapasztalandó körülmények és megoldandó kihívások. Hogy melyikből növesztünk magunknak problémát, a félelmeinkkel gondosan locsolgatva, az a mi döntésünk. Ha rájövünk, hogy nincsenek problémák, azt is felismerhetjük, hogy az élet igazából egyetlen játék. A Biblia is azt írja, hogy Isten gyermekévé fogadta az embert, tehát van 75–85 év gyerekkorunk. Hogy ezt mennyire bonyolítjuk meg, és hányszor pisilünk bele a homokozóba, az rajtunk múlik, de ettől nem lesz jobb.

– Akkor ez egy tudatos életfilozófia.

– Valamilyen szinten igen. Ugyanúgy, ahogy nem mondom azt, hogy humorista vagyok. Azért nem vagyok az, mert nem ülök le, hogy megírjam a sztorit, az előadást. Nem találok ki történeteket, és mások által írt történeteket sem vásárolok.

Egyszerűen csak mesélő vagyok, az életem mesélője.

– Említetted, hogy az élet egy játék. Ezért próbálsz ki annyi mindent?

– Biztos ez is benne van, illetve ötvözni lehet a különböző típusú tudásokat. Van olyan ismeret, ami látszólag teljesen más helyzetben is hasznos lehet. Amikor barkácsolás során megtanulsz a fával bánni, az jól jön egy befőzésnél, amikor nincs fakanalad, de pillanatok alatt akármiből csinálsz magadnak. Azt gondolom, hogy hat alapvető tudás határozza meg az ember életét. Ha a hatot egyensúlyban tudja tartani, akkor tud igazán kiteljesedni. Ez a hat tudás a természet ismerete és szeretete, a kert gondozása; az élelmiszerkészítés tudása, a tartósításoktól kezdve az egyszerű főzésig; az építés tudása; a gyógyítás tudása, bármilyen módszerrel; a harc, amivel ezt az egészet meg tudjuk védeni, szeretettel körülölelni; valamint a tanítás, a tudás továbbadása. Ha csak az egyikben vagyunk jók, diszharmóniát fog szülni.

– Mindig a pillanatot próbálod megélni?

– Igen. Nyilván van egy elképzelésem, hogy merre induljak, de nem ragaszkodom hozzá. Egy picit olyan, mint amikor valaki keres egy inggombot, de kizárólag kéket, kicsit és szögleteset. Áttúrja a dobozt, eltol vele egy egész órát, és odaillene egy csomó más, de meg sem próbálja, mert beszűkült tudatával csak a kicsi, kék, szögleteset keresi. Így dobjuk el marokszám a lehetőségeket.

– Te miben hiszel, mi ad neked erőt?

– Végtelen erő vesz minket körül, Isten létezik. Ugyanarról a teremtő erőről beszélünk, bármelyik vallás vagy egyház formájában nevezzük meg. Számomra az a hit, hogy egy magasabb intelligencia összerakta a világot, és én meglátom benne a rendszert. Ebből a hitből egy megnyugtató és nem egy öntelt önbizalom fakad. Bármi történjék, úgyis a legjobb képességeim szerint fogok dönteni és a helyzetet megoldani. Ha lerobban a vonat, és leraknak valahol a töltés mentén, akkor az egy kihívás, amit akkor kell megoldani, amikor létrejön. De nem érdemes előre azon görcsölni, vajon bekövetkezik-e.

– Belefogtál valami olyasmibe, amire már te is azt mondtad, hogy ez erős túlzás?

– Nem, mert amíg a határainkig nem megyünk el, nem tudjuk őket tágítani. Idén június elején kezdtem el vitorlázni, és augusztus 28-án megyünk a Bahart Regatta versenysorozat harmadik fordulójára az oktatómmal.

Ha valamire azt mondom, hogy nem vagyok rá képes, az is egy hit: a képtelenségem hite. De én abban nem hiszek. Megnézem, és legfeljebb rájövök, hogy hol vannak a határaim.

A hajónál ott tartunk, hogy a kötélkezelés teljesen rendben van, a kormányzásnál kell elgondolkodni kiegészítő elektronikai megoldáson, ami később segít.

Kép

Sulyok Péter - Kép: Dumaszínház

– Mi tölti ki a mindennapjaidat?

– Nyár van, ebből eredően a Covid miatt én is egy picit olyan vagyok, mint a Balaton-parti lángossütő: május elejétől október elejéig próbálom a szezont behozni, és felkészülni a téli bekuckózásra. Voltam gyerektáborokban, iskolai érzékenyítéseken. Múlt hétvégén kerti napenergiás aszalót építettünk Budafokon, kedden Győrbe utaztam három céges rendezvényre, szerdán masszírozós napot tartottam Pesten, tegnap egy munkatársamnál parkettáztam, ma Egerbe jöttem stand up comedy előadásra, holnap folytatom a parkettázást. De már megrendeltem a szilvát és az áfonyát, mert vasárnap lekvárt és kompótot főzök be, szerdán Szombathelyen lesz jelenésem, jövő szombaton pedig Salgótarjánban masszírozok. Ez nagyobbrészt munka, de igazából mégsem az, mert nem kényszer. Szinte mindennap máshol vagyok, mást csinálok, úgyhogy ez több mint változatos. Aztán ha októbertől megint otthon kell maradni, akkor ráérek pótolni az elmaradt könyveket, meditálást meg ami jön.

– A társaságot szereted jobban vagy a magányt?

– Talán három barátom van, akikre azt mondom, hogy tényleg barátok. Ismerős rengeteg, de alapvetően mindenkihez szeretettel állok, mert miért tegyem másképp. Vannak körülöttem emberek, de bizonyos esetekben kifejezetten szeretem az egyedüllétet. Pont a befőzések során élvezem a csöndet, a nyugalmat. Általában még háttérzenét se kapcsolok be.

– Más vonalon indult el a beszélgetésünk, de nem maradhat el a kérdés, hogy hogyan veszítetted el a látásodat.

– Folyamatosan, és a teljes vakság az én tudatos választásom.

A jobb szememmel soha nem láttam, a balon pedig tizenegy évesen szereztem sérülést, egy iskolai egymásnak szaladásból.

Próbálták összehegesztgetni műtétekkel. A zöldhályog következménye a két oldal közötti szemnyomáskülönbség. A bal szemem átmérője mélységében a normál háromszorosa lett, mellékhatásként pedig sok fölösleges fájdalommal járt. Látásmaradványom alig volt, egy csomó gyógyszert kellett volna szednem, vagyis ár-érték arányban ez nem játszott. 17 évesen úgy döntöttem, hogy megszüntetem az értelmetlen fájdalmat. Mindenhogy van élet, és egy nagyon kedves tanítóm mondta, hogy „a szenvedésért nem jár pluszpont”.

– Mivel „félvakon” a Vakok Általános Iskolájába jártál, fel is készültél erre az életformára.

– Teljesen. És nem féltem tőle. Nagyon jól elsztorizgattam még akkor is, amikor legurítottak a műtősfiúk. Annyira ment a röhögés, hogy az altatóorvosom azt hitte, nem kaptam meg a Dormicum tablettát, amitől egy kicsit zizi állapotba kellett volna kerülnöm. Végül az első negyedórás műtétből egy 3,5 órás élet-halál harc lett, mivel a nyomásproblémák miatt rettentően elvékonyodtak az ereim, és a kötés alatt szétmállottak. Az egy küzdelmes rész volt, de hát mi történhet? Megnyugodhatunk, hogy mindenki meg fog halni. Amikor 2016-ban egy cimborával Kiskunmajsán vízicsúszdáztunk, és egy hosszú, ismeretlen pályán egyedül zúdultam lefelé, akkor menetközben ráértem végiggondolni, hogy az élet pontosan olyan, mint vakon vízicsúszdázni.

Már az elején tudod, hogy egyszer vége lesz, de fogalmad sincs, hogy mikor. Azt is tudod, hogy végig sikítani fogsz. De csak a döntéseiden múlik, hogy félelmedben vagy örömödben.

– A szemműtéted nem bénított meg, mert utána nagyon hamar családot alapítottál, ráadásul egy vak lánnyal.

– 2003-ban vették ki a bal szememet, 2004-ben a jobbat. Akkor már elköltöztem otthonról, és az utolsó két tanévet magántanulóként fejeztem be, egy tanév alatt. Elkezdtem dolgozni, lakásra gyűjteni. Mi Pesten éltünk, az egyik oldali nagyszülők Tatabányán, a másik részről Ajkán. Mind aktívak voltak, dolgoztak, negyedévente egyszer láttuk őket. De ez így volt jó és kényelmes. Mindent meg lehetett oldani, a körömvágást is általában én csináltam a piciknek, mert Eszter tartott tőle. Azóta elszaladt az idő, a fiam decemberben 16 éves lesz.

Attól, hogy valami történik, nem kell megállni. Vannak megoldandó feladatok, kihívások: kenyeret kenni, iskolába vinni a gyereket. Ezeket kell megoldani azzal a pluszkörülménnyel, hogy egyáltalán nem látok. De ennyi erővel lehetne bármilyen más pluszkörülményem is.