„Mire leértünk, már az alsóneműnk is vizes volt” – Miért nem viszel engem soha wellness-nyaralásra?

Nem is emlékszem, mikor voltunk utoljára kettesben pihenős, láblógatós nyaraláson a férjemmel, talán még a gyerekek születése előtt. Ha sikerül néhány napra elszöknünk, akkor a férjem mint „önkéntes programfelelős” mindig túrázást szervez. Elmondja, milyen útvonalat talált ki, honnan hova megyünk, hol töltjük az éjszakát, én meg csak bólogatok. Aztán általában mindig többet megyünk, mint a tervezett, de nem azért, mert eltévedünk, hanem azért, mert a férjem mindig kevesebbet mond nekem előre, nehogy sztrájkoljak. Így gyalogoltunk a múltkor is a Bakonyban két nap alatt közel nyolcvan kilométert a tervezett ötven helyett. Ráadásul mindkét nap az utolsó néhány kilométert teljes sötétségben, összekapaszkodva (illetve én kapaszkodtam a férjembe), egyetlen zseblámpával a kezünkben tettük meg rohamléptekben. Másnap alig bírtam lábra állni.

Egyszer-kétszer már felvetettem, hogy inkább csak pihenni menjünk kettesben, de mindig meggyőz: „Olyan jó veled túrázni! Ilyenkor tudunk a legjobban beszélgetni!” Melyik nő mondana nemet, ha a párja beszélgetni akarna vele? Persze hogy egyből belemegyek, mert megörülök a lehetőségnek, hogy van néhány nap, amikor csak rám figyel, és kibeszélhetek magamból mindent, amire már hetek óta nem volt idő. Bár ezek a beszélgetések időnként egyoldalúak, mert nekem általában jóval több mondanivalóm van, mint neki. Utólag már többször jutottam arra, elég lett volna egynapos túra is, mert annyi idő alatt mindent elmondok, vagy annyira elfáradok, hogy már megszólalni sincs kedvem.

Arra a tátrai túrára is gyorsan igent mondtam, amikor három napi cuccunkat kellett a hátunkon cipelni, és menedékházban kellett aludnunk harminc másik lelkes túrázóval. Akkor még nem is sejtettem, milyen próbák elé állít a férjem és a Tátra.

Szokásunkhoz híven kicsit késve indulva, délután érkeztünk meg Tátrafüredre. Kiszálltunk az autóból, és azzal a lendülettel, ahogyan a hátamra vettem a hátizsákot, dobtam is le, túl nehéz volt. Elkezdtem szelektálni: végül is hajvasaló nélkül és ugyanabban a pulóverben is kibírom három napig… de tulajdonképpen egy fogkefe és egy törülköző is elég lesz kettőnknek. Miután könnyítettem a táska súlyán, útra keltünk, hogy meghódítsuk a Magas-Tátrát. Egyetlen célunk volt aznapra: átjutni a Vöröstorony-hágón és elérni a Hosszú-tavi menedékházat még sötétedés előtt. Utunk elején sok túrázóval találkoztunk. „Nemcsak mi kezdjük ilyen későn a túrát, mások is milyen könnyelműek” – gondoltuk magunkban. Hamar rá kellett jönnünk, hogy mégis csak mi vagyunk azok, ugyanis mások visszafordultak a Téry-menedékháztól, vagy ottmaradtak éjszakára. Csupán egy-két elszántabb csapatot láttunk még magunk előtt a távolban.

A Vöröstorony-hágó felé vettük az irányt, én meg csak mondtam és mondtam. Rég voltunk így kettesben, úgyhogy bőven volt mesélnivalóm. Aztán, ahogy egyre meredekebben haladtunk, egyre kevesebbet bírtam beszélni.

Elértünk a Vöröstorony-hágó aljához, amely elsőre nem is tűnt annyira félelmetesnek. A térkép jelölte, hogy láncos szakasz következik. Nem ijedtünk meg tőle, mivel korábban is jártunk olyan helyen, ahol sziklafalba erősített vaspántok, láncok segítették a feljutást. Ahogy haladtunk felfelé, a sziklafal egyre függőlegesebb lett, én meg már szó nélkül haladtam előre. Komoly koncentrációt igényelt, hogy előre kinézzem, hova kapaszkodom, hova lépek. A férjem mögöttem jött kicsit lemaradva, hogy ha törmelék vagy kő megindul, amikor rálépek, ne essen rá. Már túl voltunk a 150 méter magas sziklafal felén, amikor hirtelen megtorpantam, hiányzott a lánc, és nem láttam, merre tudnék továbbhaladni. Kétségbeestem. Férjem utolért, hogy segítsen. Ahogy nyúlt felém, megbillent a táskája, kiesett belőle a kulacsa, és lezuhant a mélybe. Még szerencse, hogy senki sem volt alattunk, akit fejbe vághatott volna. Akkor néztem először le, és gyorsan vissza is fordultam, annyira megijedtem az alattunk lévő mélységtől: „Mi a frászt keresünk itt? Nem vagyunk normálisak, itt mászunk a sziklafalon minden biztosítás nélkül, és otthon két kisgyerek vár bennünket! Elment az eszünk! Miért nem mentünk inkább wellnesselni! Mikre veszel rá?” – akadtam ki hirtelen. Férjem megőrizte higgadtságát, és csak annyit mondott:

„Most már közelebb vagyunk a tetejéhez, mint az aljához. Mássz, mindjárt fent leszünk!” Igazat adtam neki, mivel nem volt más választásom.

Összeszedtem minden bátorságomat, kerestem olyan pontot, amelybe kapaszkodva továbbhaladhatok, és imádkoztam. Utólag árulta el nekem, hogy bizony ő is parázott, de nem szólt, nehogy még jobban megijedjek. Nyugodtsága mindig jó hatással van rám, és én is egyből kisebbnek látom a bajt. Akkor is sikerült megnyugtatnia, amikor egy másik tátrai túránknál a velünk szembejövő, angolul nem beszélő szlovákok kézzel-lábbal magyarázták nekünk, hogy medvét láttak. Férjem akkor is megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, majd valamivel elijesztjük, nagynak, félelmetesnek mutatjuk magunkat. Mindezt olyan magabiztossággal mondta, hogy elhittem neki. Szerencsére a találkozás a medvével végül elmaradt.

Kép

Kép: Freepik

Átmásztunk a hágón, és nem történt semmi bajunk. Hirtelen olyan magabiztosnak, vagánynak éreztem magam, hogy az sem zavart, hogy közben elkezdett sötétedni, és közeledett a vihar, de még jó másfél óra hátra volt a túránkból. Az utolsó szakaszon már egy lélekkel sem találkoztunk. Ketten gyalogoltunk csendben, a hágó elvitte az összes mondanivalómat.

Még a vihar előtt elértük a menedékházat. Kicsit máshogy képzeltem el az ottani körülményeket, így újra inamba szállt a bátorságom.

Még jó, hogy előre foglaltunk fekvőhelyet, így jutott még nekünk matrac az emeleten. Azoknak, akik ezt elmulasztották, csak a folyosón és az ebédlőben jutott matrac nélküli fekvőhely. Kedvesen üdvözöltek bennünket a házban, és megmutatták a helyünket a tetőtérben. A húsz férőhelyes szoba egyelőre üres volt, mindenki az ebédlőben pihent, csupán egyetlen egy magyar fiú feküdt magzatpózban a matracán túrabakancsok és hátizsákok között. Nagyon rosszul volt, mert beleivott a patakvízbe.

Megizzadva, fáradtan érkeztünk, ezért szerettünk volna venni egy frissítő zuhanyt. Amikor a zuhanyzó iránt érdeklődtem, a konyha egyik sarkába mutattak, ahol egy mosogatótálca volt, két oldalán kifeszített lepedő szolgált függönyként. Na, erre nem számítottam, maradt a hidegvizes cicamosdás. A WC-vel kapcsolatban már nem is voltak illúzióink, nem is mertünk rákérdezni, inkább magunk fedeztük fel. Persze, hogy kinti budi volt! De azért ott is értek meglepetések: kiálló sziklára épült, minden zuhant a mélybe. Világítás nem volt bent, és olyan erős szalmiákszesz-szag terjengett, hogy egyből rosszul lett, aki belépett. Este megérkezett az óriási vihar, és kétszer is meggondolta magát az ember, hogy kimegy-e. Én nem is mertem egyedül, férjem kísérgetett és világított a telefonjával.

Vacsora alatt végig feszengtem, diszkomfortosan éreztem magam. Mondjuk, nem sok nő ült piros körmökkel, enyhe sminkben az asztalnál.

Nem találtam a helyem annak ellenére, hogy voltam cserkész, és számtalan túrán vettem már részt az életben, sőt menedékházban is nemegyszer aludtam.

Legutóbb Izlandon, ahol az akkor hároméves lányunk is velünk volt. Ő roppantul élvezte, hogy többen alszunk együtt. Miután az egész szoba elcsendesedett, felváltva nevetgélt a francia gyerekekkel. Rövid időn belül pedig az egész szoba dőlt a nevetéstől az éjszakai sötétségben. Az sem zavarta, hogy másik épületbe kell átmenni pisilni, és ehhez még a túrabakancsot és a kabátot is fel kell venni. Van mit tanulnom tőle! Úgy látszik, megöregedtem vagy túlságosan elkényelmesedtem, mindenesetre elszoktam az ilyen helyzetektől!

Férjem vacsora közben humorral próbálta oldani a feszültségem: „Szereted az izgalmakat, most bőven van benne részünk! Engedd el magad! Igyál valamit! Már úgyis itt kell aludnunk!” Már valamelyest jobban éreztem magam, amikor a szomszédos asztalnál ülő magyar fiúkhoz lejött az egyik barátjuk, és így szólt: „Zsolti nagyon rosszul van, hányt is, de nem ért el az ablakhoz, és belehányt valaki túrabakancsába!” Hirtelen lefagytam, ugyanis pont az ablak alá tettem a bakancsomat! Egészen odáig azt hittem, rosszabb már nem történhet velem azon a napon. Rohantam az emeletre, de szerencsére nem az enyém esett áldozatul. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha másnap azt a bakancsot kell felhúznom, és úgy kell folytatnom a túrát. Éjszaka nem sokat aludtam, a vihar verdeste a zsalugátert, többen horkoltak a szobában, ráadásul még azon is izgultam, ne kelljen WC-re mennem, pedig este még megígértettem a férjemmel, hogy kikísér, ha mennem kell.

Másnap zuhogó esőre ébredtünk, és mivel egész napra esőt, vihart jósoltak, letettünk arról, hogy tovább folytassuk a túrát a Rysyre. Esőkabátban, esőnadrágban elindultunk lefele egy másik útvonalon.

Nagyon kellett figyelnünk, hogy a vizes sziklákon meg ne csússzunk. Csendben szenvedtem és koncentráltam.

Mire leértünk, már az alsóneműnk is vizes volt. Mivel nem haladtunk tovább, új szállás után kellett néznünk. Férjem gyorsan le is foglalt egy szobát egy wellness-szállodában: „Ha wellness kell neked, hát megkapod!” A következő éjszakát akkora szobában töltöttük, mint amekkorában huszadmagunkkal aludtunk, ráadásul ugyanannyit fizettünk érte, mint a menedékházas két matracért! Utóbbira három év után is tisztán emlékszem, a másik viszont a többi szállodával együtt, ahol valaha aludtam, feledésbe merült. Utolsó nap már szikrázó napsütésben túráztunk, amely elfeledtette az előző két nap viszontagságait.

Férjem ezen a nyáron még nem vetette fel, hogy kettesben menjünk valahova, de már bújja az útikönyveket és a netet. Érzem, hogy újabb kalandokban lesz részem, és már valahol várom is, hogy feszegesse a határaimat!