Neked elmesélem – Az ő arcát akarom látni utoljára!
„Életveszélyes állapotban vagyok. De már annyiszor voltam, hogy nem tud megrémíteni. Amikor meghallottam, és tudatosult az elmémben a hír, zokogtam, és azt hajtogattam megállás nélkül, hogy én ezt az egészet nem bírom ki még egyszer! Képtelen vagyok végigcsinálni. Azt éreztem, hogy vége. Ennyi. Nincs tovább.” – A Visszadobtak című blog és könyv szerzőjének, Sallai Zsuzsannának jelene, akiért imádkozzunk együtt, hogy ismét VISSZADOBJÁK!!
Ahogy elnézem az unokámat, egy erős párhuzamot látok. Megérkezett közénk csupaszon, szőr nélkül, kopaszon, semmi nélkül, egy üres „papírlappal”, mintha azt mondaná: „Itt vagyok, és az leszek, amilyenné az élet és ti formáltok.” Hatalmas felelősség! És most én is ugyanolyan bársonyos, sima és csupasz vagyok ismét, mint ő. Így jövünk, és így megyünk el.
A halál jó barátom. Közel áll hozzám. Mindig is itt volt a sarkamban. Láttam, hogy valaki azonnal meghal, míg más többször túléli. 10 évesen találkoztam vele először. Amikor a régi, hosszú, rákoskeresztúri parasztházunk muskátlis tornácától néhány méterre nagyapa haldoklott. Ott ültünk körülötte az ágya végénél. Vele virrasztottunk. Szinte átkísértük őt az ismeretlenbe. Anyámék arra tanítottak, hogy a halál az élet része, hogy mind egy helyre térünk haza. Csak azzal a különbséggel, hogy ki mikor. Megadtuk a tiszteletet életnek-halálnak. Nem féltem. És most sem félek… Mert eddig, mindig „visszadobtak”.
Tizenkét éves voltam, amikor kiderült, hogy egy ötforintos méretű lyukkal a szívemen születtem. Jó esetben ez a kis űr begyógyul, összeforr, de az én esetemben ez nem történt meg.
Tizenhárom évesen estem át életem első életmentő műtétén.
Előtte levő éjszaka, amikor egyedül feküdtem a kis ágyamban, és vad elszántsággal néztem bele a sötétségbe, a nagy semmibe, megmagyarázhatatlan nyugalom lett úrrá rajtam. Imádkoztam, és azt kértem, hogy úgy legyen, ahogy lennie kell. Azt éreztem, hogy bármi is történjék másnap, annak úgy kell lennie. És semmi más dolgom nincs, csak bíznom abban, hogy minden értem történik. Tudom, furcsa egy tizenhárom évestől az ilyenfajta gondolat, de furcsa az is, amikor tudod, hogy másnap egy visszafordíthatatlan dolog veszi kezdetét. Azóta életem során kilencszer élesztettek újra, és többször vágták az arcomba: „Zsuzsi, ezt lehet, hogy már nem fogod túlélni.” Tizenkilenc évesen leszázalékoltak, és nyugdíjba akartak küldeni. Idén, szeptember 21-én lesz a negyvenedik évfordulója a szívműtétemnek. Nem szoktak ezzel a műtéttel ennyi ideig élni. De én itt vagyok! És annyira szeretek itt lenni! Akkor is, ha most, ötvenhárom évesen újra csatát vívok.
2018-ban, ötvenévesen másfél centis daganat volt a bal mellemben – most, három évvel később, 7-8 cm-es lett, áttéttel a májamban és a csontomban. Lehet hibáztam, amikor 2018-ban, a műtét után, visszautasítottam a melleltávolítást. Nem azért, hogy szép legyek. Ne értsd félre! Hanem mert azt éreztem, hogy ami nem illett oda, azt a műtéttel végleg eltávolították. És akkor, ott, nekem az tűnt a jó döntésnek. Amikor megtudtam a hírt, egyedül voltam. Farkasszemet néztem az orvossal. Bátran mentem be kivizsgálásra, mert olyan tüneteim voltak, mint anyunak, amikor gyomorfekélye volt.
De az ultrahang alatt már láttam az orvos arcán, hogy baj van. Sápadt és elakadt a szava. „Zsuzsi, tiszta áttét a májad.”
Életveszélyes állapotban vagyok. De már annyiszor voltam, hogy nem tud igazán megrémíteni. Amikor meghallottam, és tudatosult az elmémben, a szívemben a hír, zokogtam, és azt hajtogattam megállás nélkül, hogy én ezt az egészet nem bírom ki még egyszer! Képtelen vagyok végigcsinálni. Vége, ennyi, nincs tovább. Idén negyven éve határozzák meg az életemet az orvosok, kórházak, az életért küzdő állapotok. Úgy éreztem, nincs több erőm. De félelem nem, sokkal inkább fáradtság és keserűség járt át. És harag, mérhetetlen düh, hogy itt most megint, újra, belekerülök az élet legsötétebb bugyraiba, a kiszámíthatatlan, pusztító mélységbe – amit sajnos már jól ismertem.
A diagnózis előtt energikus voltam, tele tettvággyal. Hét éve futok. Eljutottam a 100 km-ig, és egy év választott el a Balaton körbefutásától. Zubogott bennem a segíteni akarás, hogy másokat minél jobban inspiráljak az életemmel. Mindenkinek mindent elintéztem, mindenért ugrottam, bármikor hívhattak, tényleg 0-24-ben elérhető voltam bárkinek, nem csak a családomnak. A versenyszervezés az életem részévé vált. De most el vagyok csendesedve, illetve, érdekes módon, tavaly óta egyre csendesebbé válok. 2020 nyarán kezdett körbeölelni egy különös érzés: egyre kevesebbet írtam, még többet figyeltem befelé, és inkább hallgattam, mint beszéltem. Ha az ember mindig csak ad, abból előbb-utóbb kimerülés lesz, és ha magadtól nem állsz meg, nem lassítasz, megállítanak másként, például „odafentről”.
De az eddigi letérdeléseimhez képest most sokkal-sokkal mélyebbre kell borulnom… és elfogadnom – már ha el lehet – minden olyan fájdalmat és folyamatot a betegségem kapcsán, amit nem akarok.
Futóként nem mozogni, huszonnégy órát feküdni, kiszolgáltatottá válni, mint egy csecsemő, és mindeközben hangtalanul üvölteni befelé, dolgozni magadon, tanulni a béke, az önfegyelem és az elfogadás komoly, valódi tartalmát – főleg ebben a covidos időben, ahol az ölelés, a testi érintkezés is halálos lehet a számomra… Pedig végtelenül vágyom az érintésre, a puszta érzésre, hogy érzek, hogy érezlek, hogy vagyok. Hiszek Benjamin Franklin szavaiban: „Ami fáj, az nevel.” Ahogy abban is, hogy „a ki nem mondott mély fájdalmak gyökeret vernek az emberben, amit észrevétlenül tűrünk, és amikor már tünet van, a szervezet megoldásba fordult.” Három hetente, nagy dózisban kapok kemoterápiát, és minden kezelés után csak a következő lépésre koncentrálunk. Kérdeztem az orvosom, hogy ez így reménytelen? De ő azt mondta, ilyet nem mondunk!
Ülni is alig bírok. A hányás a legkevesebb, mert amikor vérzel mindenhol, begyullad mindened, lázad van, izzadsz, majd reszketsz, vizesedsz, pörög a szíved, rágni is alig tudsz, olyan érzékenyek a fogaid, és sorolhatnám, akkor mindezek mellett a kopasz fejeddel egészen ki vagy békülve. Az „legalább” csak lelkileg gyötör, de fizikailag nem fáj.
Mindenemet oda kell adnom, de szó szerint. A kiszolgáltatottság véglete vagyok. Öltöztetnek, fürdetnek, mivel még a zuhany kapcsolóját sincs erőm felhúzni a csapon… Az elején, amikor ezek a tünetek úgymond újak voltak, egy este azt mondtam a férjemnek: „Kérlek, ha bármi kritikus helyzet áll fenn, ne vigyél be a kórházba, nem akarok ott meghalni!”
Biztosított róla, hogy a kezében fogom lehunyni a szemem. Mert az ő arcát akarom látni utoljára!
A folyamatos kezelések miatt rettentően legyengültem, és nagyon megváltozott a külsőm. Amikor tükörbe nézek, felismerhetetlen vagyok magamnak. Megijedek a tükörképemtől, és attól, ami még rám vár… Amikor bementem a parókaboltba, és mutattam a régi fényképem, hogy egy ehhez hasonlót szeretnék, szíven vágott az érzés, hogy mennyire szerettem azt a Zsuzsit, aki voltam, aki futott. Most pedig félek a tükörtől, mert egy olyan valaki néz vissza rám belőle, akit nem ismerek, aki nem az a Zsuzsi, akit mára nagyon is megszerettem, ez a mostani nem én vagyok.
Amikor fiatal lányként a szívműtétem után lábadoztam, ahányszor ránéztem a vágásomra, mindig megdöbbentem. Életem végéig nyoma lesz, nem lehet eldugni. A teljes mellkasom a hasam közepéig végig van vágva. Bár nálam csináltak először vékony vágást, nem voltak keresztöltések sem, mégis borzasztó látvány volt. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fogom én ezt megszokni. Ma pedig már szeretem. Megtanultam szeretni önmagam, ezt a csodálatos testet, amelyet bármilyen zord és kegyetlen fájdalmak is értek, mindig velem együtt küzd, és megtart.
Sokat vitatkozom Istennel.
Hat hónappal ezelőtt, amikor az orvos megtiltotta, hogy fussak, „Most már egy métert sem!”, akkor meginogtam. Felmerült bennem a gondolat, hogy ezt így nem érdemes folytatni. Kétszer volt ilyen az életemben, egyszer fiatal lánykoromban, amikor tizenkilenc évesen nyugdíjba akartak küldeni, amikor a restaurálást és a teljes szakmai fejlődésemet kellett elengednem, és most, hogy megint el kell engednem a számomra legkedvesebb, legfontosabb tevékenységet, amitől teljesnek érezhettem magam. Ezt talán csak az érti meg, aki közelebbről ismer, vagy azok, akik mérhetetlen szenvedéllyel szeretnek valamit, amiről úgy érzik, anélkül üres lenne az életük.
Mielőtt a műtétre mentem tizenhárom évesen, a szüleim készíttettek rólam egy videót. Ez egy nyolc milliméteres némafilm, amin tulajdonképp csak annyi van, hogy jövök-megyek különböző helyeken. Milliószor megnéztem már, de csak nemrég fedeztem fel, hogy mindenhol futok. Nekem akkor fogalmam sem lehetett arról, hogy harminckét évvel később a futásban találom majd meg a túlélésem kulcsát. Látod, Isten jól „szórakozik” velem, időnként ad egy mézes madzagot, amit én teljes lényemmel befogadok, megszeretek, majd amikor már azt gondolom, hogy igen, ez mostantól örökre az enyém, elveszi, kirántja alólam, mint aki arra kíváncsi, mennyit bírok el. Jó kis játék ez kettőnk között.
Steril fehér, szomorúságtól áradó falak között ülök egy szobában, infúzióval magam mellett. A lábaim felpolcolva.
Könnyűnek érzem magam, mégis ökölbe szorul a kezem, miközben feltétel nélküli bizalommal engedem magamba a folyadékot, amelynek cseppjei dobütésként visszhangzanak a fülemben. Négy órája ülök itt. Még egy óra, és elfogy az utolsó csepp is. A sejtjeimbe hatol. Behunyom a szemem, és valahol nagyon messze járok. Eszembe jutnak mondatok: „Soha ne hagyd, hogy egy probléma megoldása fontosabb legyen, mint szeretni egy embert!” 2008 óta ez egy meghatározó mondat a számomra, akárcsak az, ami tizenhárom éves korom óta kísér: „Legyen meg a Te akaratod!” Negyven éve mindennap úgy kelek fel, hogy „De jó! Van egy újabb napom!” Ez most még jobban felerősödött, bár azt hittem, ennél már nem lehet erősebb…
Érzem, nem vagyok egyedül. Isten itt van bennem. Sőt, hirtelen azt érzem, hogy minden létező bennünk van. Semmi nincs kívül. Az egész életem, az emlékeim, az élményeim, az arcvonásaitok… a tetteitek, a szavaitok. Nem szabad elengednem őket, nem szabad elengednem a szeretetet. És rendületlenül hiszem, mert hinni akarom, hogy ismét „Visszadobnak!”
A cikkben részleteket idéztünk Sallai Zsuzsanna „Visszadobtak” című könyvéből. Teljes élettörténete elolvasható a kepmas.hu korábbi cikkében.
Kérjük mindazokat, akik tudnak segíteni, támogassák Zsuzsát „Visszadobtak” című könyve megvételével: http://pomazifutobajnokokse.hu/hu/konyv/
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Neked elmesélem – Legyen meg a te akaratod!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
