Az élni akarás, a rák elleni harc hőse az olasz futballválogatott csapatvezetője – „Már tudom, hogy ki kell engednem a fájdalmat”
„Amint értesültem a betegségemről, az életemnek két fő célja maradt. Túlélni a szüleimet, hogy ne okozzak nekik fájdalmat, és a két szép lányomat az oltár elé vezetni.” Aki olvasta az 57 esztendős Gianluca Vialli fenti mondatait, az aligha tudta a foci-Eb olasz góljait úgy figyelni, hogy azok után ne rögtön az ő arcát és örömét keresse a tévéközvetítésben. Viallit Roberto Mancini szövetségi kapitány azt követően vette maga mellé csapatvezetőnek, hogy barátja 2017 óta kétszer győzte le a hasnyálmirigyrákot. Fényűző körülmények között felnőve is példát mutatott – küzdeni tudásból.
Kastélyból a focipályára
Édesapja volt az első milliomos a Vialli családban, és mindjárt egy 60 szobás, 14. századi lombardiai kastélyban, a cremonai Castello di Belgioiosóban (amelyet akkoriban Castello dei Viallinak is neveztek) nevelte fel öt gyermekét, köztük Gianlucát. A kastély ma is turistalátványosság, persze nem azért, mert a kis Vialli egykor az udvarán sorakozó garázsajtókon gyakorolta a kapura rúgást. Már akkor is megizzadt a sikerért ahelyett, hogy a szülei támogatásával készült volna betölteni egy jól fizető állást. Inkább naponta másfél órát ingázott oda-vissza futballedzésre, és 16 évesen már a felnőttek között rúgta a bőrt. Közben a nála öt hónappal idősebb Mancini egy kevésbé tehetős katolikus családból indulva járt be hasonló utat.
Ők ketten negyven éve az olasz utánpótlás-válogatottban barátkoztak össze, majd a Sampdoria csapatában játszottak együtt, olyan remek párost alkotva, hogy „Gól-ikreknek” nevezték el őket.
A pályán a maihoz képest fordított volt a felállás: inkább Mancini szolgálta ki Viallit gólpasszokkal, míg most Vialli a jobb keze Mancininek. Játékosként az olasz válogatottal így sem sikerült soha Európa- vagy világbajnokságot nyerniük. Utoljára 1992-ben léptek együtt pályára.
Közel három évtized elteltével ismét egymásra találtak – és ez az egymásra találás mindkettőjüknek ajándék. Mancini a testvérének tekinti Viallit, Vialli pedig a hősének Mancinit, noha Gianluca vívta a heroikusabb küzdelmet az elmúlt években. Ezzel (is) válhatott a friss Európa-bajnok közösség példaképévé. „Mindig mindenki kemény fickónak tartott. Amikor diagnosztizálták nálam a gyilkos kórt, nem akartam, hogy gyengének lássanak, 12 hónapon át titkoltam. Pulóvert viseltem az ingem alatt, hogy ne tűnjön fel, mennyire lefogytam. Ma már büszkén mutatom a műtéti hegeimet annak jeleként, amit átéltem – vallotta egy interjúban, amit könnyek között adott a The Guardiannek, ám mindjárt hozzátette: – Most már tudom, hogy ki kell engednem a fájdalmat. Korábban nem voltam jó az érzelmeim kimutatásában, bent tartottam a dolgokat, ami nem helyes. Ma ahányszor sírni akarok, sírok is. Nem szégyellem. Amin pedig nevetni akarok, azon nevetek. Utána jobban érzem magam”.
Harcos és kabala
A legagresszívebb rákok egyikén így sem sikerült egyszerre felülkerekednie, mert a betegség rövid idő után visszatért. Angol nyelven kiadott könyvében azt írja, hogy a küzdelemben sokat segített a sportolói múltja. Célokat tűzött ki, ez a szó – „Goals”, ami gólokat is jelent – lett a könyve címe is. Mikor lesz a műtét, meddig tart a kemoterápia – mindent számokban, határidőkben mért. 2019 márciusában tudta meg, hogy az ellenség visszatért, akkor azt kérdezte magától: „Tényleg azt hitted, hogy ilyen könnyen megúszod?” És a második csatát valóban keményebbnek is élte meg. Bár ahogy ő fogalmaz, sosem harcként tekintett az élethelyzetére, mert úgy az ellenség túl félelmetesnek tűnt volna. Inkább afféle utazásként a terápiás állomások között egy nem kívánt útitárssal, remélve, hogy az nála előbb unja meg az utat és kiszáll. 2019 decemberében nyilvánították gyógyultnak, de háromhavonta ellenőrzik.
Életszemlélete alapjaiban változott meg, a legfontosabb mottója az lett, hogy „az élet csak 10 százalékban az, ami velünk történik, 90 százalékban az, ahogy reagálunk rá”. Szorong, hogy nem esik-e vissza (gyomor- vagy fejfájásnál az első gondolata: „Istenem, ugye nem jött vissza?”), de több időt tölt hálával a családja, az orvosai felé. Azt mondja, amikor mégis negatív gondolatai támadnak, elcsípi őket és leszámol velük. A szerepe az olasz csapat mellett éppen a pozitív szemlélet átadása is.
A játékosok nem is titkolják, mennyit jelent nekik Vialli – jóval többet, mint egyszerű stábtag a főnök Mancini mellett. Inspiráló szimbóluma a nemzeti csapatnak, aki a puszta jelenlétével a sport nagy értékeit, a küzdőszellemet és az állhatatosságot testesíti meg.
Amikor a döntőn fontos gólt szerző Leonardo Bonucci azt mondta: a sikereik titka, hogy megtanultak szenvedni, sokak szerint Viallira is utalt. Érte is hajtottak az Eb-n, hogy minél többször láthassák ünnepelni. A szurkolók a gólok után összeölelkező Manciniben és Vialliban azt a két fiatalt látták, akik anno huszonévesen is együtt örültek a góljaiknak, és Vialli is azt vallotta: egy kicsit a fiatalságát éli újra a barátja oldalán. Még úgy is, hogy fizikailag már nem a régi, az izmai helyett a sebeit méregeti. Nemcsak az olasz futball, a sok mindenen átsegítő sport nagykövete is lett mostani pozíciójában. Az, hogy a döntő előtt két nappal a csapat jelenlétében fújhatta el a gyertyákat az 57. születésnapi tortáján, leírhatatlanul sokat jelentett neki. Rendre megnevettette a többieket is, sőt a kabalájukká vált. Az első győztes meccsük előtt majdnem nélküle indult el a csapatbusz a stadionba, csak miután utánuk szaladt, vették fel, mint egy stoppost. Onnantól babonából az összes helyszínen eljátszották – már szándékosan – ugyanezt: Vialli mindig száz méteren át szaladt a busz után, mire felvették. Ezek a futások szerencsét hoztak végül.
Aranyszívű aranyérmes
A tréfáit játékoskorában nem értékelték ennyire: 28 évesen állítólag azért került ki végleg az olasz válogatottból, mert a csapat mókamestereként a szövetségi kapitány zsebkendőjébe parmezánsajtot rejtett. A szakvezető a csomagot az öltényzsebébe tette, a drága öltönye ettől tönkrement. Ahogy Vialli karrierje is a nemzeti csapatnál. Pedig az olasz mezhez fűződő viszonyáról nemrég így vallott a játékosoknak: „Kötelességünk győzni, de főként érzelmeket, hűséget, szeretetet, Olaszország iránti büszkeséget, alázatot mutatni. Mert ez a válogatott 120 éve létezik, és akik a mezét viselik, csak kölcsönbe kapják, és majd vissza kell adniuk.” Ezért is különösen hálás a korábban dús göndör hajú, ma kopasz Vialli azért, hogy Gabriele Gravina, az olasz szövetség elnöke a kemoterápiája alatt is támogatta a munkáját a válogatottnál. Ha már a fizimiskáját említettük: az Eb-n gyakran viselt jellegzetes sapkát, amelyet Olaszországban Coppolának hívnak, és eredetileg a szicíliai parasztemberek viselték a nap sugarai ellen (ahogy Vialli is tette az egészsége érdekében).
De nem ezért emelünk kalapot előtte, hanem mert sosem adja fel, noha tudja, hogy a következő évei is tele lehetnek kihívásokkal. Folyamatos küzdelme sokakat szembesít az élet értékével. „Nagyobb a szíve, mint bármelyik labda, amit valaha elrúgott”, „erős személyiség, akit nem mindenki szeret, de mindenki tisztel”, „a pénz másodlagos számára az élet hierarchiájában”, mondják róla. Mindig is vehemensebb típus volt, mint a higgadt Mancini, akiről így beszél: „Boldog vagyok, hogy a legjobb barátommal dolgozhatok! Roberto olyan bizalmat közvetít a fiúk felé, hogy amint meghallják őt, képesek a vízen is járni!”
De talán Vialli is képes csodákra, miközben reméli, hogy az ellensége már elfáradt, és békén hagyja. Amit senki nem vehet el tőle: a csapások után a legjobb barátjával Európa-bajnok lett. A Gól-ikrek a londoni Wembley-ben ünnepelhettek, ahol 33 évvel korábban együtt bukták el a Bajnokok Ligája döntőjét (ráadásul Vialli Londonban fejezte be a futballt, és ma is ott él). S hogy miként tekint a jövőbe? „A szerződésem 2022 decemberéig, a katari világbajnokság végéig szól. Úgyhogy folytatjuk, megteszünk mindent!” Nem csak a sportsikerekért.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
A család szíve – Marco Rossi Magyarországról és a világ közepéről
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
