Miszisz Doktor – Molnár Mária, magyar misszionárius a kannibálok szigetén

„Nyugodt volt az életem. Megnyugtatott a tenger, az emberek nyugalma, de legfőképpen az a tudat, hogy Isten állított ide, és itt is otthonom van” – írta Molnár Mária. Óceánia távoli és izgalmas világát az én generációm Verne fantasztikus történetei mellett leginkább a Hawaii-szigeteken tevékenykedő (bajszos) magánnyomozó történeteiből ismeri. Nagyszüleink azonban egy református ápolónő útleírásaiból és élménybeszámolóiból hallottak a „legfiatalabb” földrész egzotikus lakóiról. Ki volt ő, miért és hogyan lett misszionárius a mai Pápua Új-Guineában?

Malomból a műtőbe

Molnár Mária 1886-ban látta meg a napvilágot, egy dunántúli református molnár lányaként. Elemi iskoláit Várpalotán végezte, de családja a megélhetés miatt Budapestre költözött, ahol a fiatal lány is munkát vállalt egy vegytisztító üzemben. Itt érte élete legfontosabb találkozása: kapcsolatba került az Amerikából indult protestáns ébredési mozgalom egyik magyar ifjúsági missziós szervezetével. A Bethánia Egylet tagjai arra kötelezték el magukat, hogy Megváltójukat, Jézus Krisztust akarják életükkel szolgálni. A fiatal Mária is így tett, otthagyta munkahelyét, belépett a budapesti Filadelfia Diakonissza Egyletbe. Európában ebben a korban terjedt el a protestáns diakóniának az a formája, hogy a Krisztus szolgálatára hivatásszerűen vállalkozó hajadon nők családias lakóközösségekben, ám szigorú szabályok szerint éltek, tanultak és végeztek valamilyen szeretetszolgálatot. Mária kiképzését követően a református Bethesda Kórházban dolgozott ápolónőként, majd műtős nővérként vállalt munkát Nagyszőlősön, Máramarosszigeten és Aradon.

Az élet sűrűjében forgolódott

Az első világháborúban kezdetben sebesült és lábadozó katonák között szolgált a hátországban, majd a frontra került.

Egy galíciai járványkórházban ápolóként küzdött a himlő, a hastífusz, a kolera, a kanyaró, a malária és egyéb fertőző betegségek ellen, műtéteknél segédkezett, valamint részt vett az ápolószemélyzet kiképzésében is. Helytállásáért Vöröskereszt Érdeméremmel és a Koronás Ezüst Érdemkeresztettel tüntették ki.

A háború után Győrbe költözött, ahol gyülekezeti diakonisszaként és ifjúsági munkásként szolgált. Bibliaórákat tartott, gitáron kísérte az egyházi énekeket, a börtönöket és a kórházakat látogatta, az öngyilkosságot megkísérlők és az utcalányok között is lelkigondozói munkát végzett, állítólag igen hatékonyan. 1925-ben Németországba utazott, hogy nyelvtudását fejlessze. Bethániás ajánlással Bad Liebenzellben fogadták, ahol 1902 óta képeztek külmissziós munkatársakat a német reformátusok. A magyar diakonissza vallotta, hogy „nincs borzasztóbb annál, ha valaki nem ott van, ahova Isten állította”. Eleinte nem vonzotta a misszionáriusi életpálya, mert úgy vélte, hazájában is épp elég nagy szükség van a szolgálatára. Egész addig, amíg nem hallotta Friedrich Doepke, a Csendes-óceánon található Admiralitás-szigeteken működő német misszió vezetőjét beszélni élményeiről.

Kép

Molnár Mária - forrás/elbidaprojekt.hu

„Engem várnak a szigetek”

Életrajzírói szerint e beszámoló hatására Molnár Mária úgy érezte, egy hang őt is oda küldi. Hosszan vívódva a belső indíttatással végül beadta jelentkezését. „Hangsúlyoztam benne, hogy nem akarok kimenni, csak azért pályázom, mert rettegnék, ha Isten engem Mánusz szigetén keresne, és én Budapesten lennék, de nem kevésbé félek attól, hogy ha Isten Magyarországon keresne, és én Mánusz szigetén vagyokˮ – vallotta meg kétségeit, holott látszólag nem félt semmitől, hisz számtalanszor vállalta a veszélyt, nem riadt vissza sem a frontszolgálattól, sem a rituális emberevésről épphogy csak leszoktatott bennszülöttek közötti élettől.

A már a negyvenes évei elején járó diakonissza elsőre nem kapta meg a kiküldetéshez szükséges orvosi igazolást (ugyanis 30 év volt a felső korhatár a jelentkezésnél), de nem adta fel.

Kitartóan próbálkozott, megtanult úszni is, állhatatosságát látva végül megadták neki az engedélyt, és 1927 végére az úthoz szükséges anyagiakat is sikerült előteremteni. Kibocsátó istentiszteletén e szavakkal búcsúzott Magyarországtól: „Csak annyit kérek tőletek, testvéreim: imádkozzatok értem. Nem azért, hogy a tengerbe ne dobjanak, hogy az emberevők fel ne faljanak, hanem hogy mindvégig megmaradhassak hűségesen Krisztusom oldalán.”

Új otthonra talált

Több mint hat hetes hajóút után, 1928. február 15-én szállt partra társaival a világ másik felén. „Nagyon örültünk, amikor a pálmák közé épített, virágokkal gazdagon feldíszített verandás missziói házacskát megpillantottuk. Egy pillanatra sem éreztem magam idegenül, hanem az első perctől fogva valami kibeszélhetetlen megnyugvás töltötte be a szívem, hogy ezek a feketék az én apám, anyám, fitestvéreim és nőtestvéreim” – emlékezett vissza a megérkezésre.

A száz kilométer hosszú, harminc kilométer széles Mánusz szigetére Margaret Mead kulturális antropológus hívta fel a világ figyelmét, aki a csendes-óceáni népek tanulmányozása közben többször is megfordult a Bismarck-tengeren található vulkanikus eredetű szigetcsoport legnagyobbikán. Az esőerdőkkel borított szigetek adnak otthont számos melanéz törzsnek, amelyeknek tagjai jellemzően halászatból éltek, de egyre nagyobb területen termesztenek szágópálmát is. 1884 és 1914 között német gyarmat volt a terület, majd ausztrál fennhatóság alá kerültek, míg az 1975-ben függetlenedő Pápua Új-Guinea része nem lettek.

Kép

Molnár Mária - forrás/elbidaprojekt.hu

„Miszisz Doktor nem fél”

Molnár Mária érkezésekor a szigetet 14 ezren lakták, száz-kétszáz lakosú falvakban, pálmalevelekkel borított cölöpházakban.

Tizenöt évvel korábban a férfiak még megették legyőzött ellenségeik húsát, és ettől a szokástól valószínűleg még akkoriban is csak az ott állomásozó katonaság tartotta vissza őket.

„Nem félek – mondta nekik a misszionáriusnő, meglepve ezzel az egyik bennszülött törzsfőnököt is –, mert Jézus odaáll az ajtóba, és ha valaki be akar jönni, azt egyszerűen eltolja, és nem engedi be.ˮ

Néhány hónap után a közeli Pitilu szigetére helyezték, innen látogatta a környező szigeteket is. Héttől tízig gyerekeket tanított, napközben betegeket gyógyított, majd a felnőttek számára varró-, biblia- és énekórákat tartott, vacsora után áhítattal és sétával ért véget a napja. „Isten fogalmát nem könnyű megmagyarázni a bennszülötteknek, mert primitív hitükben csak szellemek játszanak szerepet” – vallott a nehézségekről. Ám a helyiek visszaemlékezése szerint csodaszámba menő imádságos gyógyító tevékenysége és gitárja népszerűvé tették a „Miszisz Doktor”-t, ahogy ők nevezték a fehér szegélyű fekete fejkendős misszionáriust.

Melanézia mártírjai

Néhány hónap magyarországi látogatást leszámítva Molnár Mária tizenöt évig élt Melanéziában.

Megtanulta bennszülöttek nyelvét, fordított nekik a Bibliából, bizonyságtétele nyomán többen is hitre jutottak és megkeresztelkedtek. Amikor itthon elmesélte, hogy a bennszülöttek csigakürtöt fújva jelzik az istentisztelet kezdetét, magyar református gyülekezetek egy harangot küldtek vele a pitiluiaknak.

Azt tervezte, hogy végleges hazatérése után külmissziós iskolát indít, de szolgálatának és életének idő előtt véget vetett a második világháború. A japán megszállók eleinte nem bántották a szövetséges németek misszióját, ám 1943-ban összegyűjtötték a külföldieket, köztük Máriát is az Akikaze nevű romboló fedélzetén, a nyílt tengeren pedig kivégezték őket, majd a tengerbe dobták a holttesteket. Hogy miért, arról több teória is létezik: egy hamis vagy félreértelmezett parancs, de a katonai veszteségek miatti bosszúvágy éppúgy lehetett az oka.

Az biztos, hogy „Miszisz Doktor”-ra még a 21. században is emlékeznek, leányiskolát is elneveztek róla a hálás új-guineaiak.