„Mindaz, amit a Jóistentől kaptam, itt, Kárpátalján teljesedett ki”

– Hogyan kerültél Kárpátaljára?

– Budapesten születtem, fiatalként el sem tudtam képzelni, hogy a fővároson kívül is van élet. Családi barátunk, Papp Tihamér ferences atya akkoriban Kárpátalján teljesített szolgálatot. Ha itthon volt, mindig eljött hozzánk, és mesélt a kinti nehéz körülményekről. Egyetemistaként a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál dolgoztam önkéntesként, és egy idő után Kozma Imre atyával megszerveztük a máltaiaknál a kárpátaljai szakszolgálatot. Többek között elkezdtem segélyszállítmányokat szervezni kifejezetten a kárpátaljai magyaroknak. Egy ilyen út alkalmával ismerkedtem össze férjemmel, Popovics Bélával. Aztán 1997-ben meghívtak tanítani a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára és egyúttal segíteni a beregszászi máltaiaknál. Mindössze félévre jöttem ki, de aztán máshogy alakult az életem. Majnek Antal püspök atya meghívott a frissen alakult Munkácsi Római Katolikus Püspökségre titkárnőnek. Az egyházmegye helyzete tulajdonképpen Trianon óta rendezetlen volt, semmifajta intézménnyel nem rendelkezett, mindent a nulláról kellett felépíteni.

Itt maradtam Kárpátalján, és szorosabbra fűződött a kapcsolatom Bécivel, 1998-ban összeházasodtunk, és sorban születtek a lányaink.

– Nehéz volt-e meghozni azt a döntést, hogy végleg kiköltözz?

– Valahogy az első pillanattól kezdve éreztem, hogy nekem itt helyem van. Mindazoknak a talentumoknak, amelyeket a Jóistentől kaptam – beszélek nyelveket, van szervezőkészségem, kicsit értek az íráshoz, és picit gitározni is tudok –, hasznát vettem itt, és nagy szükség is volt rájuk. Fel sem merült bennünk soha, hogy átmenjünk Magyarországra, mindig is magától értetődő volt, hogy itt maradunk, hiszen munkánk, feladataink idekötnek. Férjem magyar irodalmat és művészettörténetet oktat, emellett Kárpátalja, főleg Munkács múltját kutatja, rendszeresen tart honismereti előadásokat, és turistacsoportokat is vezet. Kevés ember van, aki olyan szenvedélyesen tud mesélni szülőföldjéről, mint ő, neki mindenki elhiszi, hogy ez a legszebb hely a világon.

– Budapest XXII. kerületéből mentél Kárpátaljára. Hogyan élted meg az óriási különbséget?

– Egyértelmű volt, hogy maradunk, ennek ellenére nem volt könnyű megélni a döntésem következményeit. Itt kisebbséghez tartozóként mindig benne van az emberben a kiszolgáltatottság érzése. A szlávok mentalitása is egészen más, mint a miénk – ennek jó és rossz oldalával. Nagyon barátságosak, ugyanakkor jelen van egyfajta tehetetlenség, a kezdeményezőkészség hiánya. Inkább egyszerűen elviselik, ami van.

És persze van néhány dolog, amit ennyi év után sem tudok megszokni, például azt, hogy nem szólalhatok meg az anyanyelvemen bárhol Munkácson, vagy az utak állapotát, a hivatali bürokráciát, az egészségügyi ellátást. Ugyanakkor számtalan olyan dolgot tudok említeni, amely nagyon szép és emberi itt.

– A fél ország megismerte a nevedet, amikor 2015-ben, a kelet-ukrajnai háború kitörésekor szolidaritásra bírtad a magyarokat. Leveled hatására indultak meg az adományok Kárpátaljára.

– Nagyobb karriert futott be az a levél, mint vártam. Soraimat régi zugligeti hittanos közösségemnek szántam. Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan terjed majd a közösségi oldalakon, és ennyi visszajelzést kapok. Hirtelen olyan helyzetbe kerültem, amit nehezen tudtam kezelni. Megindultak az adományok Magyarországról, a világ különböző pontjairól, és ennek szervezése, a rászorultakhoz való eljuttatása rám, ránk szakadt az egyházmegyei karitásszal. Egy időre pályát is kellett módosítanom, pedig épp akkor végeztem a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés lelkigondozó szakán, és már korábban – Püspök atya kezdeményezésére – létrehoztunk egy család- és életvédő egyesületet, amely kezdett kivirágozni. Tisztán láttam a jövőmet ezen a területen, szépen lassan el is indult minden. Akkor kicsit nehezen éltem meg a váltást, de ma már látom benne Isten tervét. Olyan ajtók nyíltak meg előttem, amelyeken ma már, amikor család- és életvédelemmel, lelkigondozással vagy pasztorációval foglalkozom, szabadon belépek.

Kép

Palojtay Márta

– Változott-e a helyzet 2015-höz képest?

– Nem nagyon, vagyis nem jó irányba. 2015-ben a háború sokkolta a gazdaságot és az embereket, a kárpátaljai bérek az éhségövezetek szintjére süllyedtek, ugyanis a hrivnya értéke a harmadára csökkent. Ma már nem élünk sokkos állapotban, ám sajnos állandósult az akkori helyzet, így egyre nehezebben élnek az emberek. Az átlagos nyugdíj továbbra is csak 20.000 Ft, egy óvónő havi bére nem éri el az 50.000 Ft-ot – miközben az árak elérik, sőt néha meg is haladják a magyarországi árakat. Hogy meg tudjanak élni a családok, a férfiak külföldre mennek dolgozni. Jobbik esetben a család is vele megy, de ez ritkább, és olyan is van, hogy csak a gyerekek maradnak itthon a nagyszülőkkel. Nem tudom, meddig tartható fenn így egy házasság, családi élet. Legtöbben Magyarországra mennek, de szép számmal vannak, akik messzebb próbálnak szerencsét. A kivándorlás másik oka, hogy nem akarják a férfiak, hogy elvigyék őket katonának, nem akarnak meghalni egy értelmetlen háborúban.

Nemcsak az a bajunk a kivándorlással, hogy fogyunk, és olyan emberek mennek el, akik építették az itteni közösséget, hanem az is, hogy az elmenők sokszor nem találják a helyüket, még Magyarországon sem. Nem találnak közösséget, idegennek érzik magukat, és csak sodródnak.

– Milyen életük van az otthonmaradóknak?

– Nagyon küzdelmes, „mindenfelől szorongatnak bennünket, de össze nem zúznak”. Azt látjuk, hogy a közösség megtartó erő, az emberek segítik egymást – éppen a kölcsönös rászorultság miatt, és ez valahol nagyon is egészséges. De nehéz kitartani: az emberek mára elvesztették hitüket a pozitív változásban. Korábban bíztak abban, hogy egyszer jobbra fordul a sorsuk, de soha semmi nem változott, kiábrándultak. Az országot oligarcha csoportok irányítják, akiknek személyes érdekeik fontosabbak az országénál, egyik sem akar tenni a népért. Rengeteg ukrán is külföldön dolgozik már vagy el akar menni, lassan kiürül az ország. Sokan kérdezik, van-e még itt jövő. Nekünk eszünk ágában sincs innen elmenni, de amikor már a magyar oktatás is veszélybe került, az nagyon fájdalmasan érintett bennünket. Lányaink közül már hárman Magyországon tanulnak. Mivel magyar állampolgárok, és bejelentett lakcímük is van, ott is iskolakötelesek voltak. Minden évben mindkét helyen vizsgáztak, egy idő után ez tarthatatlanná vált, és a nyíregyházi Szent Imre Gimnáziumba mentek tanulni.

– Több mint tíz éve foglalkozol család- és életvédelemmel, abortuszon átesett nőkkel. Hogyan kerültél erre a területre?

– Angol nyelv és irodalom szakos diplomával a kezemben soha nem gondoltam, hogy valaha ilyen területen fogok dolgozni. Püspök atya mellett azonban elkezdtem az egyházmegyei teendőkön túl a családokkal is foglalkozni. 2008-ban kiküldött Lourdes-ba egy konferenciára, amelyet egy életvédő szervezet rendezett.

Megdöbbentő előadásokat, tanúságtételeket hallottam arról, milyen szenvedésen mennek keresztül az abortuszon átesett nők, és ez milyen hatással van a családjukra, és végső soron az egész társadalomra.

Hazatérve Püspök atyával elindítottuk az életvédő munkát az egyházmegyében. Akkor három területben gondolkodtunk: megelőzés, krízisbe került nők segítése és abortuszon átesett nők lelkigondozása, végül a harmadik lett a munkám leghangsúlyosabb része.

– Mi volt az első lépésetek?

– Ukrajnában az akkori adatok szerint a nők 90%-ának volt már abortusza jórészt tudatlanságból vagy kényszer hatására, ezért felvilágosító kampányba kezdtünk. Óriásplakátokat helyeztünk el Munkácson, Ungváron és az utak mentén, amelyeken felhívtuk a figyelmet arra, hogy a magzat már élő ember, és van választása a nőknek. Az eredménytől mi magunk is meglepődtük, egy év alatt mindkét városban kb. a felére csökkent az abortuszok száma.

Kép

– Honnan jött az abortuszon átesett nőknek rendezett lelkigyakorlat ötlete?

– Sok olyan nővel találkoztam, aki évtizedek óta hordozta magában ezt a feldolgozhatatlan titkos sebet, de kezdetben nem tudtam segíteni. Püspök atyán keresztül megismerkedtem egy magyarországi házaspárral, akik gyászfeldolgozással foglalkoztak, abortuszon átesett nőknek is segítettek. Ebből a találkozásból lett a Ne félj, én nem ítéllek el lelkigyakorlat, amelyet együtt csiszolgattunk éveken keresztül, majd teljesen átvettük a vezetését egy atyával. 

– Mi segíti a sebek gyógyítását?

– Amikor meghal egy hozzátartozód, sírhatsz, láthatod a holttestét, elbúcsúzhatsz tőle a temetésen, később is kimehetsz hozzá a temetőbe – abortusz után viszont nincs semmi, ezért könnyen elakad a gyász folyamata. Mi ezen segítjük végig őket. A nők ugyanis ilyenkor legtöbbször egyedül maradnak fájdalmukkal, és tettüket sokszor évtizedek után sem tudják megbocsátani önmaguknak. A lelkigyakorlaton senki sem ítéli el őket, és elmondhatják történetüket, amelyről lehet, sehol nem beszéltek korábban. Igazából mégsem ez a legmeghatározóbb része a gyógyulásnak, hanem az, amikor végre elhiszi valaki, nemcsak az eszével, hanem a szívével is, hogy Isten úgy szereti, ahogy van, és már akkor is szerette, hogy az abortusz megtörtént. Amikor ezt megtapasztalja, akkor képessé válik arra, hogy szeresse önmagát. Amint rendeződik a viszonya saját magával, javul a kapcsolata a családtagjaival is. Tudok olyan hatvanéves házaspárról, aki most a mézesheteit éli, mert a feleség végre megengedi önmagának, hogy érezzen. Van olyan édesanya, akinek felnőtt gyerekei értetlenkedve kérdezik, mit csináltatok anyával, hogy már nem kiabál.

Megdöbbentő, milyen sokan mondják: ha csak egy ember is mellettem állt volna, nem mentem volna abortuszra.

Az anyák sokszor óriási nyomás alatt vannak, és épp a választási jog nevében veszik el tőlük a szabad döntés lehetőségét. Nagy hazugság, hogy az abortusz megoldja a problémát, sokan mondták, hogy igazából csak akkor kezdődtek a nehézségek.

– Nem lehet könnyű ennyi szenvedéstörténetet végighallgatni. Le tudod-e tenni mások fájdalmát?

– Átérzem a fájdalmukat, de nem nyom le. Amikor látom, hogy meg tudnak szabadulni ettől a tehertől és megkönnyebbülnek, az engem is felemel. Mindig szép élményekkel megyek haza, a lelkigondozások után is. Az is sokat jelent, hogy imádkozom, Istennek adom át az embereket és a nehézségeiket. Ő a megváltó, nem én.

– Mennyire hallathatjátok Kárpátalján a hangotokat életvédő szervezetként, hagynak-e működni Benneteket?

– Hagynak, talán könnyebb helyzetben is vagyunk, mint Magyarországon. Amikor kitettük a plakátokat, maradhattak, sőt komoly pozitív visszhangjuk volt. Magyarországon a hasonló plakátokat levetették, ott sokkal nagyobb felzúdulás lett belőle. Itt akkoriban szexuális nevelés kapcsán gond nélkül bemehettünk az iskolákba és beszélhettünk arról, miért nem jó az abortusz. Most már ide is elért Nyugat-Európából a gender-ideológia, megkérdezik, pontosan miről és milyen szempontok alapján fogunk beszélni, és ugye, nem téríteni jövünk. Bár azt gondolom, ezt az egész gender-témát nehéz lesz lenyomni a pravoszláv egyház és az itteni emberek torkán, annyira más a mentalitásuk.

Kép

– Nem hagyhatom ki a kérdést: a ti lányaitok hol képzelik el a jövőjüket?

– A két nagy már Budapesten jár egyetemre, komoly párkapcsolatuk van, a harmadik Nyíregyházán tanul. Bennünk is ott a kérdés, marad-e itthon valaki, visszajönnek-e. Mi meghoztuk azt a döntést Bécivel, hogy itt élünk. Saját jövőjükről nekik kell dönteniük, nem szólhatunk bele, bármennyire is nehéz ez. Én úgy érzem, a helyemen vagyok, mindaz, amit a Jóistentől kaptam, itt, Kárpátalján teljesedett ki.